„A magyar futballnak alig van olyan eleme, amelynek köze lenne a piacgazdasághoz”

Az ötödik éve hullámzó hevességgel tomboló gazdasági válság – a laikusnak úgy tűnhet – rajta hagyta a nyomát a magyar labdarúgáson. Hirtelenjében az elmúlt évtized kirakatcsapata, a DVSC-TEVA megroppanását említhetnénk, de másutt is hallani súlyos gondokról. Dénes Ferenc szerint azonban mindannak, ami a magyar labdarúgásban történik, vajmi kevés köze van a gazdasági válsághoz. – A válság kitörése előtt sem volt nézője a magyar futballnak – most sincs. A viszonylagos pénzbőség idején sem látogatták a meccseket a szurkolók, de az a néhány, aki eddig kijárt, ezen túl is ki fog járni. Nézze, a magyar futballnak jószerével nincs olyan eleme, amelynek köze lenne a piacgazdasághoz. Amíg az élvonalbeli klubok költségvetésének 4-5 százalékát teszik ki a jegybevételek, nincs igazán értelme piacgazdaságról beszélni a magyar labdarúgásban.
– Érdekes módon a válság kiterebélyesedésével párhuzamosan bizonyos forrásokból még nő is a futballba áramló pénzek mennyisége.
– Határozottan. Például azzal, hogy a Digi TV és a Sport TV is beszállt a közvetítési jogokért folyó licitbe, továbbá az MTVA megháromszorozta a jogdíj nagyságát, a klubok anyagi bázisának lényeges elemévé lépett elő a televíziós jogdíj.
– És mi a helyzet a szponzorációval?
– Valódi, piaci alapú szponzoráció nincs, vagy alig van a magyar labdarúgásban. Ebből a forrásból már kevesebb pénz áramlik a futballunkba, itt érezhető a válság hatása. És a klubtulajdonosok anyagi ereje is megrendült itt-ott. Itt van például a Debrecen, bár ebben az esetben a játékautomaták állami szintű betiltása áll a háttérben.
– A vidéki kluboknál mindenütt jelentős százalékban kiveszik a részüket a finanszírozásból az önkormányzatok.
– Igen, de az önkormányzatok lehetőségei egyre korlátozottabbak. Azt kimondhatjuk, hogy a válság hatására erős koncentráció megy végbe a magyar élvonalban: a néhány tőkeerős klub – Videoton, Győr, talán a Ferencváros, és mostanáig a Debrecen is ebbe a körbe tartozott – egyre jobban elhúz a többiektől, a többiek viszont menthetetlenül leszakadnak.
– Az ezüstérmes helyen tanyázó MTK-t hová sorolja?
– A Hidegkuti-stadionban és Agárdon sajátos üzleti modell működik. Azok a fiatal labdarúgók, akik a kék-fehéreknél szerepelnek, vállalják, hogy 22-23 éves korukig viszonylag keveset keresnek, hogy aztán kedvező külföldi lehetőségekhez jutva bepótolják az anyagi lemaradásukat. Legalábbis kívülről így fest a helyzet, mert bennfentes információkkal nem rendelkezem.
– Van esély a klubjainknak a felzárkózásra a nemzetközi középmezőny elejéhez, esetleg az élvonalhoz?
– Nem nagyon. A magyar futball egy tíz-tizenöt milliárd forintos üzletág. Arra nincs mód, hogy egy hat-nyolc csapatból álló erős derékhad kialakuljon, amelynek tagjai felváltva jutnak be a BL és az El csoportkörébe. Egyszerűen nincs ehhez elegendő mennyiségű pénz a futballunkban. Legfeljebb egy-két kirakatcsapatot bír el a labdarúgásunk. Klubszinten majdnem reménytelen a helyzet.
– Akkor a válogatott is esélytelen a vb-re, Eb-re kijutásra?
– Paradox módon nem. Válogatott szinten ugyanis működik az üzleti életben kiszervezésnek, outsourcingnak nevezett modell. A válogatott olyan játékosokból áll, akiket nem kell pénzelni, mert azt megteszik a külföldi klubok. Dzsudzsákot a Dinamo Moszkva, Gerát a West Bromwich Albion, Hajnalt a VfB Stuttgart, Juhászt az Anderlecht, Bogdánt a Bolton Wanderers, Szalait a Mainz fizeti. Némi túlzással ők egy fillérjébe sem kerülnek Magyarországnak. Szóval, a légiósokból össze lehet rakni egy ütőképes nemzeti együttest. A válogatott – mondhatni, szerencsére – elszakadt a magyar futballvalóságtól, szinte önálló életet él. És minél jobban elszakad tőle, annál nagyobb az esélye a nemzetközi sikerekre.

Ch. Gáll András