Az FFT riporterei Borsfán jártak
A pálya közvetlenül a faluközpontban van, a faluközpont nyugati oldalát domb határolja, a keletit a pálya maga, és attól keletre szőlőhegyek. A klubház (mondjuk inkább öltözőnek) barátságos és nyitott, a vécé kulturált, és a piszoár mellett azonosítatlan, vibráló kijelzőjű műszerek működnek. A pálya melletti telken fenyőznek, a karácsonyra pont vágósúlyt érő fákkal majd a Blaha Lujza téren fogunk találkozni, ezen a tájon rengetegen foglalkoznak ezzel. Meg van egy tartósítóüzem, amelynek köszönhetően a hazai csapat neve hivatalosan „Borsfa – Sava-Borsfa”. Az ellenfél Iváncsa, a Fejér megyei élvonal bajnoka, feljutott, de nem tudta vállalni az NB III-at. A vendéglátó a zalai másodosztály alsóbb felében zárt, és az egyik előző kupafordulóban nagy dolgot hajtott végre: kiejtette az egyik legnagyobb múltú magyar csapatot, a most az NB III-ban játszó Nagy kanizsai TE 1866-ot (a korábbi MÁV-NTE-t). Abban a fordulóban egyetlen mérkozés döntött: a pályán elért kúszós-mászós iksz a hazai pályán játszó, alsóbb osztályú falusiak továbbjutását jelentette.
Nos, a szép, tavasz végi kupasiker ellenére valóban nincs nagy önbizalom a hazai oldalon: az Iváncsa is harmadosztályúnak számít. Azt, hogy melyik a jobb csapat, az iváncsai tizenegy kábé a harmadik percben nyilvánvalóvá is teszi egy góllal. A 25. percben már 0–6 az állás, és lassan a borsfai drukkerek is kezdik élvezni a sokgólos mérkozést; a későbbi gólokat olykor már meg is tapsolják. Persze csak a szebbeket. Pedig a hangos iváncsai kórus is mindent megtesz a pályán kívüli összecsapásért, amikor skandálni kezdi, hogy „itthon vagyunk!” – de a borsfaiak, akik közül nem sokan látnak nap mint nap szervezett szurkolást, nem nagyon tudják helyére tenni ezt a megállapítást; néhol zavartan összenéznek: mit beszélnek ezek? Ettől még van frontbarátság: a félidőben a kocsmában az iváncsaiak (akiknek címeres egyenpólójuk volt!) értő tekintettel, komoly bólintásokkal hallgatják meg a borsfai futballélet apróbb gondjait, és szemmel láthatóan nagyon élvezik, hogy ott és aznap egy pedigrés Real-drukkernek se lenne nagyobb tekintélye, mint nekik. Egy hazai fiatalember, aki a klubnak filmezni kezdte a meccset, kábé ekkor, a hatodik gólnál teszi le a gépet. A kocsmában találkozunk vele. Az iváncsaiak kapusa, akinek kapuja nem volt nagy veszélyben, minden áldott gólnál keresztet vet. A másodiknál ezt még természetesnek érezzük, a harmadiknál oké, a negyediknél hát jó. Öt után viszont kezd egyre viccesebb lenni. A hazai oldalon meg is jegyzik a fiatalok: „ha ez minden gólnál keresztet vet, akkor ez a vasárnap húzósabb lesz neki, mint egy mise”. Szegény kapus akkor még nem sejtette, mi lesz.
Szóba elegyedünk a tizenéves biztonságiakkal. Borsfa problémái nagyjából ugyanazok, mint a dunántúli aprófalvaké. A táj szépsége sajnos nem hoz munkát, se aszfaltot, és a megyekettő bíróküldési elveit se befolyásolja, „ha értik, mire gondolunk”. A csapatnak Letenye és Becsehely a riválisai, Zalakomár pedig a mumusa. Az iváncsaiakra biccentve mondják: mifelénk ilyen drukkerek nincsenek. Gondoltuk, hogy a meccsekre nem járnak ki sokan, hiszen a múltkori kupasiker és egy újabb felsőbbosztálybeli ellenfél se tudott kihozni kétszáz szurkolónál többet. A jegyárus bácsi az első félidő végén ér minket utol, és amikor kérdezzük, vajon a pénzünkért látunk-e borsfai gólt, mert addig nem megyünk haza, szelíden azt mondja, akkor bizony itt maradtok.
Ehhez képest lett hazai gól! Sose fogjuk megbocsátani magunknak, hogy lemaradtunk a borsfai becsületgólról. Ugyanis a második félidő első percében esett, amikor mi még a kocsma asztalát nyomtuk. Az állás tehát 1–7, amikor visszaérünk, és érezni a levegőben, hogy mindenki további gólokra rendezkedik be. Ezek érkeznek is, szép sorban, futószalagon. Amikor a partjelzőt egyszer megkérdezi valaki a kispadról, hogy „spori, most mennyi, tizenkettő vagy tizenhárom?” – ő rezignáltan annyit mond: „bevallom őszintén, már nem bírom követni”. Mi viszont igen, és amikor a végső sípszó elhangzik, meg is állapítjuk, hogy ez az 1–14 rovatunk abszolút rekordere, a tavalyi Badacsonytomaj–Gyirmót (0–14) fogható csak hozzá.
A lefújáskor egy idős bácsi összegez: „ugyan, hát elfáradtak”. A csoportból jön a kérdés: „akkor mi volt a meccs elején?”. „Akkor meg túl lelkesek voltak.” És most viccen kívül: mind a hazaiak, mind a vendégek futottak rohantak még 1–13-nál is. Egy Honvéd–Pécsen valahogy már mindenki nagyon fáradt a 72. percben a kapu előtt. Szóval hajrá, Borsfa, hajrá, Iváncsa, hajrá, magyar amatőr futball! Minarik Ede
