Az FFT riportere a Margitszigeten járt (Fotó: FFT)
Kedves kis közjáték a valamikori Úttörőstadion recepcióján. Lapunk fotósa elkérte a vécékulcsot, amelyen mellesleg igen speciális kulcstartó, egy átlagos méretű kilincs fityegett, mire a recepciós visszakérdezett: milyen céllal kéri? Amilyen egyszerű volt a kérdés, olyan megrendítő is, a kedves fotós csak némi tanácstalanság után árulta el: vécéhasználati céllal. „De mint mi?” „Mint… futballkedvelő.” „Jó, de itt dolgozik?” „Nem, csak a meccset nézem.” „Aki erre a meccsre kíváncsi, az dolgozik. Vigye.” Mindez a Magyar Futball Napján, a londoni meccs 59. évfordulóján, a Margitszigeti AC–Futballféria SC találkozó előtt.
A létesítmény, amelyben a Margitszigeti AC a hazai meccseit játssza, amúgy tökéletesen méltó ehhez az évfordulóhoz. Kapásból tudnánk öt olyan élvonalbeli klubot mondani, amely gyilkolna egy ilyen stadionért. Talán nyolcat is. Kicsi, formás, tiszta, fedett lelátójú, az egyik legjobb állapotban lévő stadion, amit a sorozatban láttunk. Ráadásul múltja is van. A nézőtéri Hang azt mondta, hogy korábban ez az „A” betű a klub nevében az asztalosokra utalt, mert ők alapították, valamikor a XIX. század legutolsó éveiben. Hogy Nyilasi Tibor itt ismerkedett a labdával, arról a Hangnak nem volt sok fogalma, pedig hajjaj: 10 és 15 éves kora között az Úttörőstadion futballistájaként 68 mérkőzésen 124 gólt rúgott! És van még egy kis magyar futballtörténeti érdekesség, ami a csapattal kapcsolatos: 1903-ban a margitszigetieket nagy engedménnyel felvették az élvonalba, mégpedig pont azért, mert vadonatúj pályájuk volt, amit kár volt élvonalbeli foci nélkül hagyni. A Margitszigeti AC mellett viszont illett felvenni az előttük lévő csapatokat is (köztük az MTK-t), és így nyolcra kellett bővíteni az élvonalbeli együttesek számát. És éppen ez a szezon volt az, amelyben a Ferencváros megszerezte az első bajnoki aranyát.
Az élvonalbeli múlttól persze jó messze járunk: ez jelenleg a „Blaszhárom”, azaz a budapesti harmadosztály. És akkor most szidjuk a közönséget. Illetve nincs kit. Az ékszerdoboz stadionocska lelátóján négy, azaz négyszer egy darab fagyoskodó nézőt találunk. A Margitsziget főütőere éppen a stadion mellett halad el, és valóban lelassít olykor a szigeti sétás közönség, hogy végignézzen egy akciót, de őket hadd ne számoljuk a szurkolók közé. Gondoltunk rá, hogy ezen hosszabban lenne érdemes lamentálni, de hagyjuk is. Nyilván a Margitsziget nem egy kerület, nincs mögötte iskola, lakóközösség, semmi. A hazai csapat nagy része egy VI. kerületi baráti közösség. De akkor is. És mint megtudtuk: máskor sincsenek sokan. A legszebb fekvésű budapesti pályán, a Duna fölött. Amikor jegyet se kell venni.
Az egyik szurkolóról ráadásul hamar kiderül, hogy a bíró édesapja. Mivel a meccsen elég paprikás volt a hangulat (nem kell egymást anyázó szurkolótáborokra gondolni – valójában csak a két kispad üvöltözött egymással, és főképp a bíróval), megkérdeztük, milyen érzés látni, hogy ennyire népszerűtlen a fia. Azt mondta, nem esik jól, de azért meg lehet szokni, máskülönben személyében nem sérti a dolog, mert jórészt az anyját szidják, ő pedig, ugye, mégsem az anyja. A hangulatra viszont érdemes szánni pár szót: ha nevetséges, ha nem, a két kispad a négy hallgató néző feje fölött valóságos arénahangulatot teremtett. A kispadok közti interakciók, a mutogatások, a „gyere ide, ha akarsz valamit” átszólások sora bizony, a rohadt életbe, mondjuk ki: gyalázatos volt, az évfordulót már ne is említsük. Azt csak viccből mondjuk, hogy gyerekekkel mentünk. Sok-sok meccset álltunk már végig, és rengeteg trágárságot hallottunk, sőt üvöltöztünk már életünkben mi is, de most picit fészkelődtünk. Nem a nyomdafestékkel volt a gond, hanem azzal, hogy egyáltalán minek ez az egész. Gyerekek, mi a tét? Alsóbb osztályban, ahonnan már alig lehet kiesni? Négy néző előtt? Nem pont ezen a szinten kéne megszerettetni az egészet? Két dolgot gyorsan jegyezzünk meg: a bíró a kritikák szakmai részét többnyire megérdemelte. A másik, hogy a hazaiaknak azért van esélyük felfelé jutni, hiszen vezetik a tabellájukat. Az egyik fiatalember, aki a lelátón ült, és vélhetően egy pihenő vagy sérült kerettag, egy vitás ítéletnél be is kiabált: „Mért a zöldeknek, spori? Nekik nem kell a pont!”
A meccs maga sajnos nem érte meg az indulatokat: kevés lényeges dolog történt, a szezonzáró bajnoki gól nélkül úszott le a feledés folyóján – csak az utolsó öt-hat percben volt (futballszempontból) feszült a hangulat: a hazaiaknak több lehetőségük is adódott, hogy megverjék a furcsa nevű Futballfériát. A bírószidás ekkorra szerencsére inkább humorba és iróniába csapott át, és ekkor, a hosszabbításban történt az egyetlen emlékezetes eset is. A kritikáktól némileg begörcsölt, csakazértis-döntéseket hozó bíró szabadrúgást ítélt, majd kimért kilenc métert sorfalnak a vendégkapu előtt. A hangulat, még egyszer: olyan volt, hogy már mindenkit szórakoztatott a bíróval való törődés. A távolságot kimérő lépéseket a teljes hazai csapat ütemesen, fennhangon, röhögve számolta. A hetedik lépés után a spori lépett még egyet, majd megállt. Nyolcnál. A következő fél percet mindenki színezze ki magának. Minarik Ede
