9855 karakter a vén Európa legprímább futballjáról

---

---

Töredelmesen bevallom: tévedtem, amikor azt gondoltam (írtam), hogy egy napot engedélyezett számunkra az osztrákok elleni győzelem fényében és dicsőségében való megfürdőzésben mind a világ futball iránt érdeklődő népe, mind az Európa-bajnokság mezőnye, hiszen még csütörtökön, sőt pénteken is a magyarok nagy visszatéréséről szólt szinte minden, de leginkább itthon lehetett lemérni a futball iránt alapvetően megváltozott megítélést és közhangulatot.
Azt csak a vak nem látja, hogy most hirtelen mindenki (a szó szoros értelmében mindenki) igyekszik valahogy felkapaszkodni a magyar futballvonatra, ráadásul éppen azok látják ezt a vonatot TGV-nek (hogy stílszerűen Franciaországban maradjunk), akik eddig csak és kizárólag amatörizálni akarták a teljes magyar futballt és minden labdarúgásra költött pénzt a Dunába szórt pocsékolásnak tartottak, és akik akkor is egy hatalmasat rúgtak a futballba (és gyakorta a sportággal foglalkozókba), amikor a labdák speciel nyári szabadságukat töltötték, vagyis még meccs sem volt, amelyet legalább elveszíthettünk volna.
A magam részéről olyan elképesztően régen ülök ezen a „Magyar futball” feliratot viselő érzelmi hullámvasúton, hogy sem a szerelvényre felcsimpaszkodni akarók, sem a vitathatatlan sikereket, a látványos előrelépést élből tagadók és megtorpedózók táborába sem kívánok tartozni, sőt, pontosan tudom, minden hova dagad majd abban a pillanatban, ha a csoportból továbbjutunk és hová zuhan vissza, ha ez mostani, megkérdőjelezhetetlenül jó pozíciónk ellenére sem sikerül majd.
A ma futballhimnuszainak lánglelkű költői „kicsúszott eredménynek” tartják majd az Eb-n történteket (visszamenőleg beleértve természetesen a két pótselejtezőt is), a még most is kételkedők pedig csákányt ragadnak és talán saját kezűleg kezdenek bele a stadionok lebontásába, mondván: ők előre megmondták…
Amikor 1950-ben csak azért nem utaztunk a világbajnokságra, mert Rákosiék az 1952-es olimpiát propagandacélból sokkal fontosabbnak tartották, mint a meglehetősen költséges brazíliai utat, majd amikor 1954-ben vb-döntőt játszottunk, aztán ott voltunk az 1958-as, az 1962-es és az 1966-os világbajnokságon is (hogy közben azért „becsússzon mindeközé egy 1960-as olimpiai és egy 1964-es Eb-bronz, meg egy tokiói ötkarikás arany is) abból összességében lehetett messzemenő következtetéseket levonni a magyar labdarúgás általános színvonala, magának a futballnak a tömegekre való hatása, és a sportágba ölt pénzek értelmének, vagy értelmetlenségének kérdésében.
De egy sikeres selejtező, majd egy kétségtelenül látványos győzelem okán tenni ugyanezt, az nem több, mint a futball nevű játék belső lényegének alapvető nem értése, az outsiderség, a mindig, mindenbe, mindenáron való beleszólás és véleményalkotás olthatatlan vágyának kiélése.
Egyelőre ott tartunk, hogy van egy olyan válogatottunk, amelyet bátran meg lehet mutatni Európának (hogy a világnak is, az majd eldől a vb-selejtezőkön), és amely egy 24-es létszámúra emelt Eb-re csoportharmadikként, remek pótselejtezőt produkálva kijutott a játékokra, és ott nagyszerű teljesítménnyel nyert egy meccset Ausztria ellen.
(Ha valakinek úgy tetszik, kockáztassuk meg már most, az izlandiak elleni meccs előtt, hogy kettőt, a lényegen ugyanis az sem változtat szinte semmit.) Aki ezt vitatja, az nézzen inkább kisplasztikai biennálékat, vagy hallgassa az erdőkben a tücskök ciripelését (és ezzel egy szóval sem állítom, hogy akár az előbbi, akár az utóbbi nem lehet értékes, hasznos, sőt akár érdekes elfoglaltság is…), de ne menjen be a tévébe és ne nyilatkozza azt, hogy Nagy Ádám és Kleinheisler László már a világsztárok közé sorolható, mert ezzel többet árt a magyar futballnak, mint azt álmában gondolná…
A legnagyobb szerencsének (éppen az elmúlt négy és fél évtized tapasztalatából kiindulva) a magam részéről azt tartom, hogy magasan a legnormálisabban és a legreálisabban azok értékelték és értékelik a történteket, akik nem a televíziók előtt ülve, minden egyéni tét nélkül „csak” szurkolnak a magyar sikerért, hanem akik a bőrüket, a presztízsüket, a jövőjüket, az egzisztenciájukat viszik fel a pályára.
Azaz: maguk a játékosok!
Régen ez nem így volt, ebben (is) vitathatatlanul jelentős a változás, hiszen anno az volt a jellemző, ha öt zsinórvereség után a válogatott kicsikart egy döntetlent (netán még nyert is egyet), akkor a futballisták oktattak ki mindenkit, aki a szemük elé került, aki eszükbe jutott, akit a szájukra vehettek.
Mindennél érdekesebb lesz egyébként megfigyelni, hogy ez a mostani, ezer fokon való lángolás az Eb-re futballszerelmesekké lettek körében meddig tart majd?
Hogy fokozható, afelől nincs kétségem (a futballörömnek azt hiszem, nincs felső határa), de afelől sincs, hogy elég két-három vereség, meg egy gyengébb vb-selejtezősorozat és a hangulat visszazuhan ugyanoda, ahol az észak-írektől az FTC stadionjában elszenvedett 1-2-es mérkőzés lefújásának pillanatában tartott, és akik ma magyar futballreneszánszról beszélnek, azok újra a pályák felszántásáról kezdnek el regélni majd.
De a magam részéről egyelőre nem „magyaroznék” tovább (azt, hogy a fentiekben igazam volt-e vagy sem, úgyis a ma még kiszámíthatatlan jövő dönti majd el), hiszen pénteken mi speciel nem is léptünk pályára.
Játszottak ezzel szemben három olyan mérkőzést, amely mindegyikének megvolt a maga pikantériája.
Az időben ezúttal visszafelé haladva: amikor a tyúkok már régen aludtak, a spanyolok olyan simán verték a törököket, ahogy Dobó István egri csapatai tették azt Szulejmán szultán seregeivel 1552-ben, és még csak fantasztikus nők, valamint forró szurok segítségére sem volt szükségük ehhez, hiszen Miguel Munoz egykori és Vicente del Bosque férfinépe a szó szoros értelmében lefutballozta a pályáról Fatih Terim legénységét.
Úgy nyertek, hogy a sokak által a futballt forradalmasító tiki-takának már csak a nyomait (lásd Iniesta…) lehetett felfedezni a játékukban (én például kilencven percen át a szemem kinéztem, hogy azt a bizonyos „gyémántalakzatot”, amelynek örökös emlegetésével futballszakértővé lehetett néhány évvel ezelőtt előlépni Magyarországon, felleljem, de nem sikerült), prózaian egyszerű futballal, „csak” sokkal jobban játszva, mint ellenfelük, nyertek úgy, hogy néha akár maguk a játékosok is „ollézhattak” volna, pedig azt a lelátó népe szokott.
Egyelőre mindezek dacára nem látom bennük azt a spanyol válogatottat, amilyen a 2008-as kontinensbajnokságot, a 2010-es vb-t, illetve a 2012-es Eb-t nyert hispán csodacsapat volt.
Ettől persze még jogosan zengett tegnap este Spanyolország-szerte a megunhatatlan dal:

A szendvicsmeccsen, azaz a kora délutáni és a késő esti találkozó közé ékelődve a még az olaszok által is harmatgyengének tartott squadra a maga „ifiválogatottjával” minden tekintetben bravúrgyőzelmet aratott a svédek ellen, utóbbiakon még az isteni „Ibra” sem segíthetett, mert túl azon, hogy ő maga is saját képességeihez mérten olyan jó közepesre játszott, azok, akik mostanság körül veszik, valahogy úgy festenek, mintha a fénykorában lévő Puskás beszállt volna be a Traktorgyár együttesébe egy bajnokira.
Mindezek ellenére, amíg az egyáltalán nem volt biztos, hogy az olaszok nyerni tudnak, azt látni kellett az első perctől kezdve, hogy a svédek szinte biztos, hogy nem nyernek.
Alakult is rendesen a döntetlen, mígnem az Eb-divatnak megfelelően (hiába, az olaszok mindig is adtak a divatra, sőt diktálták és diktálják ma is azt…) egy perccel a lefújás előtt egy Éder nevű „öregfiú” középen megiramodott, és olyan látványos szóló után talált a svéd kapuba, hogy arról a világnak nem is juthatott más az eszébe, mint ami aztán el is öntötte a világsajtót: Roberto Baggiónak az 1994-es amerikai világbajnokságon a bolgárok ellen szerzett első gólja.
(Néha nem árt, ha az ember az idősebb korosztályhoz tartozik, Éder a Baggio-parádé idején nyolcéves volt, halvány emlékei lehetnek arról az álomtalálatról…)
Az olaszok mindenestre teljes joggal úsznak a boldogságban, 6 pontjukkal már biztos továbbjutók, így aztán Itália-szerte okkal gyönyörűek mostanában az esték.

A délutáni meccs résztvevői közül egy félidőn át a horvátok számíthattak valami nagy esti mulatozásra, hiszen olyan simán vezettek 2-0-ra a teljesen kilátástalanul futballozó csehek ellen, amilyen simán csak egy nagyon jó csapat vezethet egy nagyon gyenge ellen.
De aztán egy brutális lelátói incidens következtében (amelyről azóta összeesküvés-elméletek sora látott napvilágot) éppen saját drukkereiknek sikerült úgy kizökkenteniük kedvenceiket a játékból, hogy a folytatásra alapvetően megváltoztak a szerepek.
A második játékrészben a csehekből lettek a horvátok és a horvátok változtak csehekké, ami persze önmagában még nem jelentette volna azt, hogy a mérkőzést végül Josef Masopust és a többi felejthetetlen akkoriban még csehszlovák sztár utódjai döntetlenre mentik, ám ők egy 11-estől olyan vérszemet kaptak, hogy nemcsak kiegyenlítettek, de ha egy minimális szerencséjük van, akkor az utolsó percben beívelt szögletből akár a győztes gólt is megszerezhették volna.
De azt hiszem, nagyon örültek ők az iksznek is, hiszen a félidőben (szerintem) már a hazautat szervezték.
A 2-2-vel a záró körre még maradt ugyan minimális esélyük, de történjen is a folytatásban bármi, az nem valószínű, hogy ez a cseh válogatott ráénekelhet egy plusz nótát arra a lemezre, amelyet még az ország futballjának aranyéveiben, többek között Antonín Panenkával a dalolók között rögzítették lakk-korongra, és amely a Zelená je tráva címet viseli, ami a maga kopár egyszerűségében Zöld füvet jelent.

Az első strófája ekképp hangzik: "Zelená je tráva, fotbal to je hra a ten míč kulatý, věc je záludná, tak si každý z nás na něj pozor dej, po zemi ho pěkně podávej."
Magyar tükörfordításban pedig valahogy így: "Zöld a fű, a futball pedig egy játék. A labda gömbölyű, mindez alattomos dolog, ezért mindnyájan figyeljünk rá oda, és szépen passzoljuk egymásnak…”
Ugye, milyen egyszerű játék is a futball?
Kiváltképp, ha Panenkák játsszák…