Egyetlen szóval sem állítom, hogy nem volt ember a világon, aki az Európa-bajnokság megkezdése előtt egyszer, valahol, valamilyen társaságban egy félmondat erejéig nem ejtette ki a száján, hogy „akár még egy francia-portugál döntőt is el tudok képzelni”, de azért ha csak egy egészen kicsit őszinték vagyunk magunkhoz (tudom, ez a legnehezebb), akkor el kell ismernünk: nem erre a fináléra számítottunk.
És nem erre a fináléra számított (természetesen a franciákon és a portugálokon kívül, bár még ebben sem vagyok egészen biztos) a földkerekség futballszerető népe!
Egy ilyen felvetésre persze azonnal kézben kell lenni a kontrának, és erős, mondhatni támadhatatlan érvekkel alátámasztott választ illik adni arra a jogos kérdésre: „Rendben, de akkor kik játszották volna helyettük az álomdöntőt?”
Az igazán nagy baj, hogy erre a kérdésre nincs egzakt válaszom.
Ez a mostani Európa-bajnokság valahogy úgy jutott el a végjátékig, hogy nem voltak igazi sztárválogatottjai.
Ennek az egy hónapos meccssorozatnak (szívesebben nevezem így, mint Eb-nek) nem voltak olyan nemzeti tizenegyei, amelyek játéka láttán a világ összes országában, ahol az összecsapásokat nézték, egy emberként állak fel a népek, és azt mondták: „Nincs vita, ők a legjobbak, kár is erről vitát nyitni”.
Egy olyan meccsdömping, amelynek végén akár Izland, akár Wales kis szerencsével a döntőig menetelhetett volna, az mindent elmond a kontinens labdarúgásának pillanatnyi kiegyenlítettségéről.
Pontosabban arról, hogy Európa-bajnoka nyilvánvalóan lesz a kontinensnek (mert a döntőt valamelyik válogatottnak, így vagy úgy, de meg kell nyernie), de azok, akik a végén a serleget a hatalmas, mindent és mindenkit elborító konfetti esőben a magasba emelik, győzelmük ellene csak pro forma, ha úgy tetszik, de facto mondhatják el magukról, hogy Európa-bajnokok (mert valóban azok), ám egy másodpercig sem érezhetik úgy, hogy momentán nekik van a legjobb válogatottjuk Európában.
(A franciáknak óriási szerencséjük volt a rendezői joggal, amely garantálja a részvételt a 24 között, mert most, kapásból összeállítok egy olyan selejtezőcsoportot, ahol csak hallatlanul nagy szerencse árán végeznének a 3. helyen, és várhatnák azt a pótselejtezőt, amelyre szintén választok számukra olyan ellenfelet, amely simán kiveri őket…)
De a fentiek alátámasztására szerintem jó példa a portugáloké is, akik éppen a velünk, magyarokkal vívott mérkőzésükön élet-halál küzdelemben szenvedték ki maguknak a csoport harmadik helyet, azaz azt a lehetőséget, hogy egyáltalán a 16 közé beslisszoljanak.
Megengedem: ilyen gondjaik a franciáknak nem voltak, de most, hogy döntőznek (sőt, akár Eb-t is nyerhetnek) visszamenőleg ne lássuk már őket futballzsonglőröknek, mert én pontosan emlékszem arra is, hogy ha már első meccsükön a 91. percben Payet ihletett bombája csak öt centivel odébb megy, akkor úgy kezdik a tornát, hogy a világ nem róluk, hanem a mára már régen elfelejtett románokról ír futballhimnuszokat, azt meg kiváltképp ne, hogy Albániával (!) szemben a 90. percben még 0-0-ra álltak, és a harmadik csoportmeccsükön Svájccal is csak azért játszhattak egy bársonyosan békés döntetlent, mert az az iksz ellenfelüknek ugyanolyan jó eredmény volt, mint nekik.
Csoportgyőztesek lettek úgy, hogy ha még a négy legjobb harmadik közé sem jutnak, akkor sem szörnyülködhetett volna a világ azon: a franciákkal valami egészen penetráns igazságtalanság történt.
Ám, hogy a futballban valóban nem játszik a „ha”, annak legfényesebb bizonyítéka, hogy a csoportmérkőzéseken, majd a ki-ki találkozókon (egy-egy kivételtől eltekintve) a 2016-os Európa-bajnokság döntőjének két résztvevője nem győzte meg a földkerekség futballszerető publikumát arról, hogy ezt a végjátékot nekik kell játszani.
Nagyon ritkán történt meg ez a múltban, mert mind a vb-ken, mind az Eb-ken legalább az egyik finalista az esetek döntő többségében vitathatatlan volt.
Melléjük ellenfélként lehetett kerülni döcörészve, nyögvenyelősen, bukdácsolva (mindenki válassza ki magának a számára legjobban tetsző kifejezést), de legalább az egyik az Eb-palota tetőteraszáról nézett le a többiekre.
Az a tény, hogy egy Eb-t, vagy egy vb-t valamelyik résztvevő végül megnyeri, magából a helyzetből adódik, ez nem olyan, mint mondjuk egy kisplasztikai biennále, vagy egy szavalóverseny, amelynek végén a zsúri adott esetben úgy dönt: nem osztja ki az első díjat.
Előre, illő tisztelettel elnézést kérek mind a franciák, mind a portugálok magyarországi (akár divat- akár szívből őszinte) szurkolóitól, mert nekik teljesen nyilvánvalóan az a lényeg, hogy kedvenceik ott vannak a végjátékban, és egyáltalán nem érdekli őket, hogy a döntőig vezető út egy nyakig sár, amolyan szekérmarasztaló bekötő út volt-e, vagy egy tükörsima autósztráda, amely anyagától ezúttal teljesen függetlenül néhány kilométeren át még bársonyosnak is volt mondható.
Bizonyos műfajok és idősíkok keveredéséhez meglehetősen nagy asszociációs és empátiakészség szükséges, nem árt közben ismerni mind a film, mind a futballtörténelmet, (arról, amit emberek által írt vegytiszta történelemnek neveznek, már nem is beszélve), de nekem abban a pillanatban, amikor Nicola Rizzoli sípszava szentesítette a franciák döntőbe jutását és a németek kiesését, és elkezdtem gondolkozni azon, hogy ami történt a pályán, az miért történt úgy, ahogy történt, egy klasszikus film nagy jelenet jutott eszembe.
Egészen más korban, egészen más körülmények között, egy futballmeccshez még gondolatban sem hasonlítható, tétre menő harc közepette egy francia dal (igazán nem mondható ismeretlennek…) elsöprő győzelmet arat egy németek által énekelt nóta fölött.
A jelenet Casablancában, egy bizonyos Rick (Humphrey Bogart, magyar hangja: Kálmán György) bárjában játszódik, és magát az éneket bizony a németek kezdik jobban.
Aztán történik valami…
Igen, a francia válogatott a filmben történtek után jóval több, mint fél évszázaddal egy futball nevű játékban, Marseille-ben azért tudott nyerni a németekkel szemben, mert ihletettebben, lelkesebben, szívből jövően, teli tüdőből „énekelt” (akarom mondani futballozott), mint a szintén jól daloló, de részint a győzelmében, a tudatalattijában valahol biztos, de egyben egy kicsit fásult német válogatott.
A franciák a szó szoros értelmében leénekelték, túldalolták Joachim Löw csapatát, amelyből most részint hiányoztak a szólisták (akik voltak, közvetlenül a legfontosabb előadást megelőzően úgy berekedtek, hogy hangjukat sem lehetett hallani a nagy előadáson, élükön az egyetlen vérbeli csatárral, Thomas Müllerrel), részint a hagyományos német szerencse is elpártolt mellőlük, hiszen azt azért lássuk be: ha minden helyzetüket értékesítenek, akkor még 0-2-ről is minimum hosszabbításra menthették volna a csatát.
A franciáknál a szövetségi kapitány egyáltalán nem zseniális meglátásból, hanem végső kétségbeesésében már arra is hajlandó volt, hogy előző mérkőzéseinek döntő emberét, Payetet beáldozza (én a magam részéről a francia csatár helyében azért, amikor a pályáról lefelé tartva elmegyek mellette, csak odaszóltam volna a derék mesternek: „Monsieur, nem vette észre, hogy én az utolsó percekben szoktam eldönteni magának a mérkőzéseket?), rábízta a saját és válogatottja sorsát a vitathatatlanul remek Pogba-Griezmann duóra, akik aztán voltaképpen ketten el is döntötték a mérkőzést.
(Egy német futballistával szemben olyan táncot bemutatni, amilyet a Juventusban játszó Pogba pályára vitt a második gólt megelőző beadása előtt, majd az a pókfocis megoldás, amelyet Griezmann alkalmazott, már-már a megalázás kategóriájába sorolható.)
A mérkőzés persze talán nem jut el idáig, ha közvetlenül az első félidő lefújását megelőzően (minden tiszteletem Dárdai Pálé, aki kerek-perec kijelentette: azt a kezezést, amelyet Schweinsteiger bemutatott, a másik kapu előtt, azaz francia „vétek” esetében nem büntették volna 11-essel) a gallok nem vonulhatnak előnnyel pihenőre, ami a futballban lélektani szempontból mindig nagyon sokat számít.
Ettől függetlenül persze még állniuk kellett a németek (megengedem, a megszokottnál bágyadtabb) egyenlítési kísérleteit, de ezt részint az átlagot messze meghaladó gyorsaságuk, részint néhány futballistájuk lenyűgöző játékügyessége révén megoldották.
Így meneteltek a fináléba, a németeknek pedig nem maradt más hátra, mint emlékezni a két évvel ezelőtti riói mámoros napra, amikor még olyan erősek voltak, hogy szintén az elődöntőben 7-1-re verték, nem Franciaországot… Brazíliát!
Néztem a végtelenül elkeseredett Joachim Lőwöt és nyilván nem véletlenül egy másik világhírű német, bizonyos Marlene Dietrich jutott róla eszembe.
A németek szövetségi kapitány a 0-2 és az Eb-búcsú pillanatában csak azt kérdezhette magától, amit Marlene egyszer már megkérdezett: hová tűnt a sok virág?
