Négy meccsen jutott túl eddig a 15. labdarúgó Európa-bajnokság mezőnye, és nem tudom miért tört rám egy olyan érzés, hogy már mindent láttam, ugyanakkor még nem láttam az égvilágon semmit.
Tudom, ez így egy kicsit kusza, meg homályos, de a sok visszajelzés, amelyet részint futballszakos barátaimtól, részint a futballért egyszerűen csak a bolondulásig rajongó szurkolóktól kapok minimális, (mondhatni: nem szignifikáns eltérésekkel) ugyanezt az érzést tolmácsolja és sugározza felém. Jelesül, azt, hogy Európa egyelőre még csak bemelegít (jó, egy kicsit talán már hergeli magát) az igazán nagy mutatványra, a kikiáltó is még csak ott tart, hogy: „átttrakcióóóóóó!!!”
Egyelőre az Eb-nek abban a szakaszában járunk, mint amikor a cirkuszban még csak peregnek a nagy attrakció megelőztét jelző dobok, cintányérok csapnak fülsiketítő ricsajt, alakul a későbbi kakofónia, miközben az igazán nagy mutatványosok (és velük együtt a parádés mutatványok) még csak hangolnak a masztix-szagú öltözőben.
Négyszer kilencven percből (plusz hosszabbítások) messzemenő következtetéseket levonni hozzávetőleges olyan kapitális futballszakmai tévedés, mondhatni hablaty, mint arról okoskodni, hogy a szó szoros értelmében a semmit felvonultató orosz válogatott azért egyenlített a minden porcikájában összehasonlíthatatlanul jobb Anglia ellen a 92. percben, mert a Rooneyék mindig rengeteg mérkőzéssel a lábukban érkeznek az ilyen kontinentális, vagy éppen világjátékokra… Mert ebből teljesen kézenfekvő, ugye, hogy ha valaki még karácsonykor is bajnoki meccset játszik, akkor az a 92. percben törvényszerűen gólt fog kapni!?
Csak azt nem tudom: mi van akkor, ha a bíró úgy dönt, hogy csak egy percet hosszabbít, már a 91. minutumban véget vet a mérkőzésnek, és az angolok, akik egészen addig az összeszerencsétlenkedett orosz gólig az Eb-n eddig látott válogatottak közül kiemelkedően a legjobb összteljesítményt nyújtották (és talán még saját magukat is alaposan meglepték önmaguk remekül felépített, szervezett, néha még akár látványosnak is mondható játékával) nyernek 1-0-ra, akkor ez a győzelem most, mint egyetlen követendő példa állna a többi résztvevő előtt.
Szakértői színekben osztván akkor az észt: „ hát, igen, így kell, csak így lehet, hiszen ott ahol nincs lezserkedés, linkeskedés, ahol nem közel három hónapos a téli szünet, ahol minden a tudatosan felépített és antracit keménységű edzésekről szól, ahol a bajnoki mérkőzéseken kilencven percen át szusszanásnyi megállás nélkül gyűrik-gyömöszölik egymást a csapatok, és a játékosok csak és kizárólag a futballnak élnek, nos, ott jön is az eredmény, például egy ilyen remek futballal kivívott 1-0-s győzelem formájában (amely amúgy, a játék addig mutatott képe alapján simán lehetett volna 3-0, vagy 4-0 is…), ami ugye, teljesen nyilvánvalóan következik 2016-ban egy magasan kvalifikált nemzeti válogatottal szemben állított követelményből.
Egy percig sem vitatom: a futballban mindent a végeredmény határoz meg (nincs az az elviselhetetlenül pocsék játék, amelynek láttán egy 1-0-s magyar győzelem az osztrákok ellen ne repítené a felhők fölé örömében a magyar népet), de 92 perc összképéből 30 másodperc alapján közel két évtizedre visszamenő globális következtetéseket levonni körülbelül olyan melléfogás, mint mondjuk Albert Flóriánról kijelenteni, hogy nem tudott futballozni, hiszen egyszer 0-0-nál, a 92. percben nem a kapuba, hanem két centivel a kapu mellé lőtte a labdát, mert sok meccs volt már a lábában…
Tudom, egy kicsit sajátságos, hogy tíz körömmel védem az angolokat, azokat a pernahajdereket, akik 1966 óta minden Eb-n, vagy vb-n, amelyen egyáltalán részt vettek, mindig a létező legrútabb és leggaládabb módon csaltak meg és csaptak be, hiszen rendíthetetlenül rájuk fogadtam, és soha nem nyertek semmit.
Tisztában vagyok azzal is, hogy ezen az Eb-n sem fognak, engem ők az évtizedek alatt már úgy összetörtek, hogy az is elviselem, miszerint egy Bobby Charlton, egy Kevin Keegan, vagy egy Paul Gascoigne helyett Wayne Rooney (…) írányitja a játékukat, aki (félreértés ne essék: a maga valódi posztján egy zseni), de mindent tud, csak klasszikus értelemben játékot szervezni nem.
Valahogy elviselem (mert mi mást is tehetnék), hogy ez a Hart nevű derék kapus mondhatni minden meccsre tartogat valami olyan kapitális hibát, amely aztán abban a bizonyos végeredményben manifesztálódik, de Peter Shiltont a maga immáron 67 évével mégsem állíthatom az angol kapuba…
De most az oroszok ellen a mérkőzés meghatározó részében úgy futballoztak, hogy nem hittem a szememnek, és többször ellenőriznem kellett (nem voltam rest, fel is hívtam néhány, a Marseille-i stadion sajtópáholyában ülő, valódi futball-szakértő barátomat, álságosan azt tudakolván: én vagyok vak, vagy tényleg az angolok játszanak fehérben?), hogy az a csapat, amely helyenként focisulit tart az oroszoknak, valóban annak az országnak a nemzeti tizenegye-e, amelynek színeiben anno világsztárok sora kergette a labdát? (Komolyan mondom, kész szerencse, hogy létezik egy ilyen Dier, aki már-már úgy rúgja a szabadrúgást, ahogyan azt anno egy bizonyos Glen Hoddle tette, és ez még akkor is igaz, ha ez az Akinfejev nevű fiú figyelhetett volna jobban is, de „szerencsénkre” nem tette!).
Ne gondolja senki, hogy nem vagyok tisztában azzal: erősen farnehézre sikeredett ez az írás az angol válogatott javára, de mit tehetnék, amikor láttam egy olyan Svájcot, amely az égiekhez imádkozhat, hogy az albán futball történetének legnagyobb helyzetét kihagyni képes csatárra bízatott a sorsa, és láttam egy Albániát, amely ellen mi, magyarok a játékstílusa miatt megszenvednénk ugyan, de amúgy nem sok vizet fog zavarni ezen az Eb-n. Ott volt továbbá az a Wales, amelyhez nekünk magyaroknak futballtörténelmi múltunk okán meglehetősen sok közünk van (beszéljek 1958-ről, Allchurcről, Medwinről, vagy éppen John Charlesról,akit nemes egyszerűséggel csak János királynak hívtak és aki majdnem annyi bosszúságot okozott nekünk, mint a törökök 150 éves ittlétük során ), ám dacára annak, hogy most nem is rossz futballal győztek, nevük hallatán még mindig bizonyos Tom Jones és Az otthon zöld füvén című világsláger, valamint a világ leghosszabb nevű vonatállomása (Llanfairpwllgwyngyll) jut róluk először az eszünkbe! Pedig Walest ma egy csupán négy betűs úriember (bizonyos Bale) reprezentálja a kontinentális futball elitben, és bár mondhatnék még két-három nevet, de ők nem Gareth kategóriájába tartoznak.
Vagy mit mondjak arról a szlovák válogatottról, amely egy abszolút autentikus, és őket anyanyelvi szinten ismerő futballszakértő barátom szerint tízből hétszer garantáltan megverné a magyar válogatottat, erre szembetalálja magát „egy Walesszel” és egy Hamsik-szólón kívül másfél óra alatt képtelen igazán emlékezetes momentumot felvonultatni, vagy azokról az oroszokról, akiknek halvány közük nem volt ahhoz, hogy végül 1-1-re végeztek Angliával…
Ez volt az Európa-bajnokság második napja: játszottak három meccset, felvonult hat csapat, és abból egy volt igazi válogatott, azt Angliának hívták.
Mondom én, aki momentán szét tudna robbanni a méregtől, hiszen a „kedvencei” voltaképpen már megint becsapták.
Türelmem és kitartásom azonban velük szemben végtelen (miközben pontosan tudom, hogy már Wales ellen is szenvedni fognak, sőt, ha kikapnak, a szemem sem rebben majd), ám miután most tényleg volt formája a futballjuknak, és csak a végtelen balszerencse következtében maradt el a minden szempontból megérdemelt győzelmük, küldök nekik egy kis „házi-muzsikát”.Egy olyan nótát, amely a Wembley házidala ugyan, hiszen amióta futball a futball, általában százezer ember áll fel a helyéről és kezdi el énekelni, amint az angol válogatott megjelenik a világ egyik legszebb stadionjának játékoskijárójában.Aki egyszer az életében azt a kórust hallotta, már nem élt hiába.Igaz, aki előadja, az többszörös világbajnok a maga szakmájában… Akiknek szól, azok meg játszottak egy szottyadt ikszet a semmilyen oroszokkal…
