7546 karakter a vén Európa legprímább futballjáról

---

---

Méla szendergéséből felverve ritmus váltott az Európa-bajnokság, legalábbis annak hat pályára lépő csapatából legalább négy (mert a fennmaradó kettő, jelesül: Ukrajna és Németország úgy játszott, mintha még mindig szabadnapos lenne, pedig ezt közülük csak a germánok tehették meg különösebb következmény nélkül) mérkőzéseinek egyes szakaszaiban már elkezdett „valamiért csak eljöttünk ide, Franciaországba” feliratú trikót magára húzni.
Az én meccsem ezen a napon az Anglia-Wales összecsapás volt, dacára annak, hogy amikor az angolok akár a walesiekkel, akár Észak-Írországgal, akár a skótokkal, akár az írekkel meccselnek, ráadásul nagy tétre, mindig van bennem egy olyan érzés, mintha Budapest válogatott – Észak- (Kelet -, Dél-, vagy Nyugat)-Magyarország találkozót rendeznének.
Óriási belső háborút vívok ilyenkor magamban, hogy ezt az érzést valahogy legyűrjem, hiszen pontosan tudom, hogy a lelkek legmélyén tartozzanak akármennyire is egy földrajzi egységhez, mi több, még a főnökasszonyuk is közös (innen mély tisztelet az immáron 90 éves Erzsébet királynőnek), de azért a futballban egymás legyőzésénél nincs fontosabb presztízskérdés a számukra.
És mégis, ilyenkor mindig pontosan ugyanazt érzem, mint amikor egy országbeli klubok játsszák a BL-döntőt, és miután ezt újabban meglehetős gyakorisággal teszik, a legnagyobb klubfináléban is rendre egy Real Madrid-Atletico Madrid, vagy egy Barcelona-Real Madrid bajnoki meccset látok bele, dacára annak, hogy tudom: a BL-finálé az valami egészen más…
És az Anglia-Wales találkozó elkezdésének pillanatában úgy állt a helyzet, hogy a kicsinyke Wales állt sokkal jobban, mint a gőgös, büszke családfő Anglia, mi több, ha úgy marad az az eredmény, ahogy a találkozó 56. percében állt, akkor lefújás pillanatában szerintem a Big Ben órája megáll, és nem ketyeg tovább. A walesiek Puskása – Albertje, Nyilasija, Gerája (válasszon mindenki kora és futballízlése szerint a felkínált étlapról) – bizonyos Gareth Bale megrúgta a maga most már lassan tipikusan mondható szabadrúgásgólját.
Pontosan olyat, mint amilyet a szlovákok hálójába küldött, és amelyet ha az angolok és az oroszok kapusa (Hart és Kozacik) egy DVD-n majd visszanéz a 90. születésnapján (mindkettőjüknek őszintén kívánom, hogy érjék meg ezt a szép kort) akkor sem tudja megfejthetni, hogyan került a labda a hálójukba.
Az angolokat a világszégyentől a Leicester okán amúgy is világhírnévre szert tett és a végveszély szélére sodródott kapitány, Roy Hodgson által a szünetben pánikból (kísértetiesen hasonlított a váltás ahhoz, mint amikor még az Eb-selejtezők során a Feröer-szigetek ellen 0-1-es állásnál a félidőben Bernd Storck pályára küldte az addig fagyasztott Bödét, aki aztán megnyerte a meccset…) becserélt Jamie Vardy mentette meg.
A gólszerzésre született „Leszter-sztárnak” (25 találattal végzett a Premier League góllövőlistájának második helyén, és így „sikerült” elérni, hogy ne tudjon kezdő lenni abban az angol válogatottban, amelyben olyan túl sok gólszerző nagyiparos nem található) alig néhány perces pályán lét elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a három mély szundító oroszlánból legalább kettőt felverjen jóízű, délutáni szunyókálásából.
Belátom, skrizofén helyzet: rendíthetetlen anglománként és egyben Anglia válogatottjának megrögzött szurkolójaként kevés elkeseredettebb ember volt nálam (legfeljebb Wales teljes lakossága), mert már-már, ki tudja hányadszor igazolni láttam az az elméletemet, hogy az angolokra fogadok ugyan – legyen az világ- vagy Európa-bajnokság –, miközben pontosan tudom, hogy talán már a csoportkört sem élik túl, erre tessék, feltámadnak haló poraikból és nemhogy a döntetlent szenvedik ki, hanem egyenesen nyernek!
Láttak már végtelenül szomorú angol szurkolót Anglia fényes és minden valószínűség szerint biztos továbbjutást jelentő győzelmének pillanatában? (Ha nem, szívesen küldök egy tegnap kora délutáni fotót magamról)
No, de minden jel arra mutat, hogy Anglia az idők végezetéig már csak Anglia marad, Wales pedig megmarad a kisöcsi Walesnek, no de ezt egy nálam vagy száz fényévnyivel tehetségesebb ember egyszer már megírta és egy színészzseni tolmácsolásában így maradt meg az örökké valóságnak.

Ahhoz, hogy Anglia visszaszerezze arcát és önbecsülését, persze kellett még egy Daniel Sturrige nevű kicsit flegma, kicsit pimasz, de vitathatatlanul nagyon tehetséges fiatalember is, aki a 93. percben végleg a „vérpadra” küldte a bárdokat, góljával erős ellentétet állítva azzal, amit Bodrogi Gyula előadásában hallhattunk már vagy ezerszer remekül eladni, miszerint:
„Remek ez a Hennessy, fene, aki megeszi, de részeg lettem már, remek ez a Hennessy, na, de aki beveszi, az könnyen fejre áll.”
Szó, mi szó, Wales nemzeti tizenegyének kapusa (aki amúgy az egyszerű, dolgos hétköznapokon a Crystal Palace hálóját őrzi), Wayne Hennessy nem hozta azt a minőséget, amilyet a nevét viselő ötcsillagos konyak kitalálása óta garantáltan hoz bármikor, és azt ugyan túlzás lenne állítani, hogy Wales a kapusa miatt vesztett , de azért mind Vardy, mind Sturrige gólja sokkal kalandosabb úton jutott a hálójába, minthogy az alól egy kapust minden tekintetben fel lehessen menteni.
Győzelmével Angila 4 pontos lett és csoportjának az élére ugrott, de miután a mindig kiszámíthatatlan és jó napja esetén bárkit legyőzni képes Szlovákiával zárja a csoportküzdelmeket, sok évtizedes tapasztalatom azt mondatja: ők még ebből a pozícióból is képesek valahogy kritikus helyzetbe sodorni magukat. Az „éjszakai” meccsen, a Németország-Lengyelország találkozón átlépnék, mert egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy a németek valóban csak ennyit tudnak, vagy ezen a meccsen speciel elég volt nekik a biztos iksz, lengyel oldalról vizsgálódva pedig azért passzolnám a kérdést, mert nekik egy döntetlen a világbajnok ellen akkor is remek eredmény, ha a Löw-legénység ezen az ominózus estén nem abban a formájában futballozik, mint amikor Brazíliát verte 7-1-re.
(Rossz az, aki rosszra gondol, de a békés-csendes 0-0 után csak eszembe jutott, ha ugyanezt két magyar csapat csinálja az NB I-es bajnokságban, akkor kitör a „világháború”, holott csak arról van szó, hogy abban a pillanatban mindkettőjüknek összehasonlíthatatlanul jobb a biztos egy pont, mint az , hogy a vereséget kockáztassák, ám ha ezt egy német-lengyelen látják az emberek egy Európa-bajnokságon, akkor „hiába, ezek milyen okosan tudnak taktikázni” tartalmú szögek öntik el a világhálót.)
Még egy valamivel vagyok adós, és az az ukránok kiesése, akiknek sikerült előállítaniuk azt a bravúrt, hogy a 24-es mezőnyből elsőként vált biztossá a kiesésük.
Azért fájó pont ez nekem, mert egy Ukrajna-Spanyolország Eb-selejtező – amelyen veszítettek ugyan – láttán vad szerelemre lobbantam az ukrán válogatott iránt, de a magam részéről az utóbbi tíz évben nem láttam hozzájuk hasonlóan őszinte, vegytiszta futballt nemzeti tizenegytől, engem az sem lepett volna meg, ha az Eb-n a legjobb négy közé jutnak.
És mi történt?
Kényszerű kötelezettségből, a szabályok okán (meg amúgy is, hogy nézne ki, ha nem ezt tennék…) lejátsszák még a harmadik mérkőzésüket Lengyelország ellen, de a lényeget tekintve arra már a Franciaországban éppen kint lévő és onnan tudósító ukrán újságíró-válogatott is kifuthatna. Persze azon az ukrán-lengyelen pályán lesz az a Lewandowski is, aki a németek elleni meccsel szöges ellentétben most nem kluböltözőbeli társainak többségével, hanem az ukrán védőkkel találja majd magát szemben, de róla, miként az angol Vardyról sem árt a mindenkori ellenfél védőinek tudnia, amit szép emlékű Psota Irén már réges régen tudatosított bennünk.