Szerintem nincs a világon olyan futballszerető ember, aki tegnap este a szíve legmélyén ne sajnálta volna egy kicsit, hogy az Európa-bajnokság mezőnye kénytelen volt búcsút venni Izland válogatottjától.
Talán még maguk a franciák is így voltak ezzel, márpedig ők nagyon sokat tettek azért, hogy ez így történjen, szikárul fogalmazva: egy félidő alatt véget vetettek egy kis nép nagy tündérmeséjének.
A negyvenöt perc alatt voltaképpen mind a hét fejétől megfosztott futballsárkány azonban valami egészen fantasztikus belső tartásról és lelkierőről tanúbizonyságot téve a második félidőben bebizonyította: balgaság az a mondás, hogy „fej nélkül” nem lehet futballozni.
Nagyon is lehet, csak valami egészen különleges tűz, hév, akarat, és azt hiszem, nemzetspecifikus büszkeség és tartás kell hozzá.Ezt az izlandi válogatottat a franciák a második játékrészben kivégezhették volna.
És nem azért nem tették meg, mert ők olyan jószívűek, meg amúgy is, régen megnyerték már a meccset.
A kivégzés, és a totális megsemmisülés azért maradt el, mert 0-4 ide, 0-4 oda (lehetne ugyan rá példákat hozni a futballtörténelemből, de azt hiszem felesleges, ezúttal nem volt ember a földgolyón, aki komolyan hihette, hogy a „bálnások” akár csak hosszabbításra menthetik ezt a meccset), a rengeteg sok „son” tett arról, hogy hallgasson (el) a lelátók francia érzelmű népe és olyan futballba kezdett, amely messze több volt annál, mint amilyet az úgynevezett „kicsik” ezen az Eb-n bemutattak.
Izland egy félidőn át olyannyira partnere volt a galloknak, hogy ha a futball csak a második 45 percek eredményére játszanák, akkor most ők készülnének Németország ellen, hiszen a fordulást követő játékrészt – 2-1-re – megnyerték!
Ebben a második félidőben minden benne volt abból, ami egy válogatottat (kiváltképp, ha az Futball-Lilliput tájáról érkezik, legalábbis a franciákhoz képest) szimpatikussá tehet, adott esetben még ellenfelének a szemében is.
Ezek a dolgos-derék emberek a félidőben, benn az öltözőjükben pontosan tudták (hiszen amúgy nem akármilyen csapatokban futballoznak a hétköznapokon), hogy nekik végük van.
Az ő nótájuk utolsó strófája is elhangzott már, ebben a kaszinóban nekik nem osztanak több lapot, minden pályán töltött perc a gyakorlati lényeg szempontjából felesleges.
Kérvényezhették volna a FIFA-tól vagy az UEFA-tól (a lényeg szempontjából teljesen mindegy), hogy ugyan már, hadd induljanak el 45 perccel korábban haza, talán még elérik az esti Párizs-Reykjavík járatot.
Népük otthon, a folytatástól teljesen függetlenül (kaphattak volna nyolcat is) már mindenképpen úgy fogadta volna őket, mintha továbbjutnak, vagy megnyerik akár az Európa-bajnokságot, hiszen annál jobban ünnepelni egy futballválogatottat, mint tette az Izland maroknyi lakossága, semmilyen további futballcsodával fokozni nem lehet.
Éppen ezért szinte felfoghatatlan a számomra, hogy honnan volt ebben a csapatnyi „son”-ban az az elképesztő akarat, lelki és fizikai erő, ami vitte, hajtotta, űzte, lendítette előre őket, és (ez volt szerintem a csodák csodája), amikor az ötödiket is bekapták, még mindig nem adták fel.
Futballszakmai szempontból kiérdemlem az elégtelent, de vállalom: 2-5-nél volt egy szögletrúgásuk, amikor egy kósza pillanat erejéig átfutott az agyamon: „te nagy ég, lehet, hogy ezek kiegyenlítenek?”
Egy percig sem gondolhattam komolyan, hiszen erre sem a játék összképe, sem a hátralévő idő, sem maga a mérkőzés alaphelyzete nem engedhetett következtetni, azaz az égvilágon semmilyen alapja nem volt.
De maga az, hogy a gondolat felvillan(hatot)t, mindent elmond arról a képről, amelyet az izlandi válogatott sugárzott magáról a világ felé.
Ekkor már réges-régen nem azt a futballt játszották, amellyel eddigi sikereiket elérték, és ami miatt egy kicsit inkább lesajnálták, mint tisztelték őket (mintha lenne arra valami-féle szabály, hogy egy háborúban az egyik fél ne azt a fegyverét használja, amelyet tökéletesen tud kezelni), hanem azokat az úgynevezett kényesebb ízléseket is kielégítették, amelyet a futball úri kaszinójának úri népe összehasonlíthatatlanul jobban szeret és tisztelt, mint amikor valaki azzal éri el a sikereit, hogy „meghal” a pályán akár a legapróbb részsikerért is.
Csakhogy ezek a bizonyos „úri-csapatok” már réges régen otthonról nézik az Eb-t, a „kúszó-mászó” Izland meg olyan magasságokig jutott, amelyre ők maguk számítottak a legkevésbé.
Igen, tisztelt kényes-fényes urak (és dámák), úgy ki lehet esni egy nagy kontinensversenyről, ahogyan attól ez a válogatott elbúcsúzott! Ebben a 2-5-ben a részükről több volt, mint sok csapat 5-2-jében, kész szerencse, hogy ilyen eredményt a franciákon kívül más nemzet legjobbjai nem értek el, mert még magukra vennék.(Igaz, azt sem bánnám…)
Gondolhatja most bárki, miért ír ez az ember egy új izlandi himnuszt, amikor magát a meccset mégiscsak a franciák nyerték, és összességében olyan simán jutottak a legjobb négy közé, amire az összecsapás előtt senki sem számított.
Jelzem, tudom, méghozzá az első félidőben mutatott egészen nagyszerű játékukkal (ha igaz az, hogy Izland ellen gyötrelmesen nehéz jól futballozni, játszva játszani ezt a sportágat), akkor az még csak tovább emel Payet-ék remeklésének értékén) pillanatnyi kétséget sem hagyva végső sikerük felől. És mégis, erről a meccsről (szigorúan szerintem, és már előre bocsánatot kérek a Pogba-szerelmesektől) mindenkiben az izlandiak maradnak meg, rájuk fog emlékezni mondjuk két, vagy három év múltán.
(Azért, hogy magyarítsak is kicsit: a belgák ellen, ha csak egy parányi szerencsénk van, és Juhász Roland lövése bemegy, akkor hasonló halált hallhattunk volna, mint amilyen Izlandot érte vasárnap, arról meg ne is beszéljük, hogy ezt a válogatottat az ellenük lejátszott mérkőzésünk második félidejében úgy nyomtuk oda a kapujához, mint a gőzhenger egy csomag teavajat…).
Egy szó, mint száz: jó volt, hogy volt ennek az Eb-nek egy Izlandja (rólunk nem is beszélve, no meg arról, hogy a kicsik kapitánya Wales még tartja a zászlót, rajta Hapcival, Tudorral, Vidorral, vagy bármelyikkel a hét közül), mint ahogy mindig jó, amikor az ember szeme előtt alkot valaki egy nagyszerű festményt, amelyről a rajzóra megkezdése előtt legfeljebb annyit gondoltunk, hogy egy házikó lerajzolására (felette nappal és felhőcskékkel) talán jó lesz.
Vasárnap Párizsban a futball földöntúliai egyszerre szolgáltattak igazságot győztesnek és vesztesnek.
A győztes franciáknak azért, mert jobbak voltak ellenfelüknél, a vesztes izlandiaknak azért, mert még egyszer utoljára megmutathatták egészen különleges, egészen egyedi, egészen csodálatra méltó arcukat a világnak.
Sajnálom őket, holott nincs rajtuk mit sajnálni.
De erősen figyelem majd az „úri-népek” arcát, amikor a legközelebbi Eb-selejtező sorsolásán a csoportjukba kerül egy válogatott, amelyet így neveznek: Izland.
Nem hiszem, hogy akár az a nemzeti tizenegy, amely hat nap múlva Eb-t nyer, a kontinens futballkirálya lesz, és netán összekerülnek, Izland neve hallatán ki meri ejteni a száján az „ők a kicsik” kezdetű mondatot.
És éppen ez Izland legnagyobb győzelme.
Tizenvalahány „halászlegény” 2016 júniusában amúgy nem tett mást, csak egy régi, nagysikerű film folytatását forgatta le a franciaországi futballpályákon.
Az alapfilm címe, amelyet 1950-ben mutattak be, ez volt: Halászlegény frakkban.
Búcsúzzunk tőlük az egykori film főszereplőjének, Mario Lanzának a dalával…
Ui.: Ismertem olyan (nagyon) sokszoros magyar válogatott futballistát, aki azt mondta „Gyerekek én még szép vereséget nem éltem meg amióta játszom!”
