7402 karakter a vén Európa legprímább futballjáról

---

---

A szerelemben – sok egyéb mellett – az az igazán jó, hogy nem kell megmagyarázni.
A szerelem az pontosan olyan, mint a futballban a vereség (by Illovszky Rudi bácsi): nem kell tervezni, jön az magától.
Kevesen olyan bátrak, mint amilyen volt egykoron Toldy Mária (fiatalabbaknak: a hatvanas évek remek énekesnője, bizonyos Malek Andrea édesanyja), aki a Moszkva téri lányok című, évekkel később nagy slágerré lett dalában egy percig sem titkolta egy futballista iránt táplált érzéseit.

Sajnos, Toldy Mária már réges-régen nem énekel, arról pedig már nem is beszélek, hogy Moszkva tér sincs (ami helyette van azt részint Széll Kálmán térnek hívják, részint a végtelenségig lepusztult állapotában is közelebb állt a magamfajták lelkéhez, mint ez a megdizájnolt mostani), ettől még a hirtelen, mondhatni a semmiből támadt szerelmek filozófiája él, virágzik, hat, még ha nem is hoz mindig beteljesülést.
A magam részéről például még az Eb-selejtezők során szerelmesedtem bele az ukrán válogatottban, amelyhez korábban az égvilágon semmilyen érzelmi vagy szakmai szál nem kötött, csak éppen az élet úgy hozta: láttam egy mérkőzésüket a spanyolok ellen.A meccset Kijevben játszották, hatalmas volt a tét, az ukránoknak mindenképpen nyerniük kellett, a spanyoloknak lényegében mindegy volt.Mi, magyarok soha korábban nem voltunk akkora spanyol- drukkerek, mint azon az estén, hiszen ha az ukránok nyernek (2015 novemberében jártunk), minden további reményünk elszáll, hogy legjobb harmadikként, egyenes ágon jussunk ki oda, ahol most amúgy is vagyunk, hogy hogyan azt gondolom ezen blog olvasóinak felesleges részleteznem.A derék hispánok az ukrajnai fagyban is megtették, ami volt a dolguk, nyertek 1-0-ra, de hogy hogyan, arról egy jobb tollú krimiíró Oscar-díjra esélyes filmet tudna forgatni. Megszámlálhatatlanul sok nemzeti válogatottat láttam már játszani, de csak nagyon kevés olyat, amely annyira szinte a szó szoros értelmében az élétéért küzdve futballozott volna másfél órán át, mint tették azt az ukránok.A kezdést jelző játékvezetői sípszótól a befejezésig valamennyi pályára került játékosuk transzban játszotta végig azt a meccset, soha korábban nem tapasztaltam még nemzeti tizenegyen olyan elképesztően elszánt akarást, rohanást, brusztolni tudást, mindent a győzelemnek való alávetési szándékot, mi akkor náluk.
És ahogyan mindeközben futballoztak, az több volt, mint lenyűgöző.
Jószerivel percenként alakították ki a nagyobbnál nagyobb helyzeteket a spanyolok kapuja előtt, akiknek hálóját viszont egy szintén transzban lévő ember, bizonyos de Gea védte, Gordon Banksbe bújtatott Grosics Gyulaként. Ennek ellenére, ha az ukránok minden helyzete bemegy, hat vagy hét góllal is nyerhettek volna, végül (mert a futball néha bebizonyítja magáról, hogy a földkerekség legigazságtalanabb játéka) a hispánoké lett a győzelem, akiknek ráadásul olyan nagy szükségük már nem volt a diadalra.
Szóval, azóta a magam gyógyíthatatlan anglomániája mellett ukrán „drukker” is vagyok, ahányszor csak megkérdeztek az Eb-esélyekről (erről több papírom, akarom mondani nyomtatott bizonyítékom van…) mindenütt azt mondtam: Ukrajna lesz az Eb (egyik) meglepetéscsapata.
Nem kis elégtétellel nyugtáztam tegnap, hogy az én ukránjaim – legalábbis egy félidőn át – a dölyfös-gőgös németeknek is okoztak néhány olyan percet, amilyet egy pánikszobában érezhet az ember, amikor nagyon úgy fest, hogy innen már soha az életben nem fog tudni kiszabadulni.Nem érdekelte őket, hogy a világbajnokkal játszanak, hogy voltaképpen egy világ „kacag” rajtuk, mondván „na, ezek meg mit keresnek itt a nagyok között”, nem számított, hogy ellenfelük, ha nem is ugyanolyan összetételben, de két éve sincs, hogy egy hetest hintett Brazíliának.
Ők csak mentek (majdhogy nem ugyanolyan transzban, mint azon az ominózus spanyolok elleni összecsapáson), és ha valaki újra megnézi a találkozó első negyvenöt percét, nem kevesebb, mint négy olyan ukrán gólhelyzetet számolhat össze, amennyit Joachim Löw legénysége az Eb-n hátralévő mérkőzései során talán összesen nem engedélyez majd a szembenálló félnek.
Az eddig a kontinensviadalon látott válogatottak közül talán az ukránok az egyetlenek, akik megtartották önazonosságukat, nem húzták magukra a futball-globalizáció gúnyáját, hiszen a többiek (még a legjobbak is…) jószerivel valamennyien ugyanazt játsszák.
Ugyanabban a ritmusban, ugyanazon taktikai elvek mentén: mindent elkövetni azért, hogy ne kapjunk gólt, a középpályán sok, rövid passzos tili-tolival tartsuk meg a labdát, aztán rúgjuk be az ellenfél tizenhatosán belülre, ahol a nagy kavarodásban majd csak történik valami.
Egy-egy mérkőzést nézve néha az az érzésem, hogy ha a félidőben a két csapat mezt cserélne, akkor is ugyanaz a futball folytatódna tovább, mint amit játszottak addig, annyira lefedték már egymást a stílusok.
Amikor ez valamiért nem megy, akkor szánja el csak valaki magát egy-egy ágyúszerű átlövésre (lásd Payet, vagy Modric), ezzel szemben az ukránok megpróbálnak valamit visszahozni abból a régi klasszikus támadásépítésből és támadásbefejezésből, mint amikor még öt csatár volt csapatonként a pályán.
Van két olyan futballistájuk, Jarmolenko és Konopjanka, akik ha a németek ellen nem is villogtak olyan nagyon, de azon a bizonyos spanyol meccsen úgy futballoztak, hogy percenként kérdeztem magamtól: ez a két úr miért nem a Real Maridban alkot csatárkettőst?
Mondhatja erre bárki: ahhoz képest, hogy most éppen egy ukrán futballhimnuszt komponálok, az én nagy hőseim kaptak egy sima kettest.
Ez igaz, de hogy az a kettes egyáltalán nem volt olyan sima (arról nem beszélve, hogy a 92. percig az a kettő csak soványka egy volt, és a levegőben lógott, miszerint a másik kapuba is kerül majd egy…), arról azt hiszem a németek még hónapokkal, az Európa-bajnokság után is hosszasan tudnak majd mesélni.
A vesztesről írok, a győztesről meg nem?
Újabb, teljesen jogos felvetés.
De mit tegyek, ha abban (a fentebb leírtak dacára) nem látok különösebb szenzációt, hogy a világbajnok németek 2-0-ra győznek Ukrajna ellen. (Az ellenkezője lett volna Euro-szenzáció, igaz, nem nekem…)Ukrajna vereségében volt felhalmozott érték, a német győzelemben meg hihetetlen mennyiségű tehetség és egy hatalmas adag nemzetközi tornarutin.
Hogy amúgy voltak további mérkőzések is?
Persze, ezt a napi hárommeccses ritmust már mi nézők is kezdjük megszokni és felvenni.
De ugyan mit mondjak azokról a lengyelekről, akik úgy tudnak nyerni voltaképpen simán az éppen a mi selejtezőcsoportunkat nyerő északírek ellen, hogy kiemelkedően legjobb csatáruk Lewandowski talán nem is találkozott a labdával, vagy arról az ellenoldali félről, amely eljött úgy egy Európa-bajnokságra, hogy beállunk tízen a kapuba, előreküldjük ezt a bika Laffertyt, aztán majd csak lesz valahogy…
A horvátokban már összehasonlíthatatlanul több a fantázia, a törökökben pedig talán majd a folytatásban jön ez elő.
Kettőjük összecsapása a horvátok fantáziadús játékáról, a törökök váratlanul halvány teljesítményéről és egy olyan Luca Modric-gólról szólt, amelyet, ha nem olyan futballvilágot élnénk, mint amilyet élünk, a török tizenegynek a kezdőkörben összegyűlve kollektíve kellett volna megtapsolnia.
Zárszóként még egyetlen gondolat erejéig az ukránokra visszatérve: most ugyan kikaptak, de azért olyan nagyon nem kell sajnálni őket.Hiszen mégis csak címvédőként érkeztek Franciaországba!Egy Európa-bajnokságot idén ugyanis már megnyertek…