7362 karakter a vén Európa legprímább futballjáról

---

---

Nézem ezt a végtelenségig elkeseredett, tündéri kissrácot, miközben hallgatom az unokámat, aki holnap csak Király-macialsóban (lenne) hajlandó edzésre menni, és azt mondom magamba, ha az égvilágon semmi mást nem tett ez a magyar válogatott a franciaországi Európa-bajnokságon, akkor már ezért megérte!

Fotó: Réti Zsolt
Mert ezek a most fájdalmasan kicsorduló könnycseppek egyszer majd örömkönnyé változnak, nem a vereség feletti bánat, hanem a boldogság okozta öröm csalogatja őket a kissrác arcára, az unokám meg csak rájön, hogy mackóalsóban meglehetősen babrás ügylet – vízilabdázni…
A két kisember még nem tudja, miért baj az, hogy egy bizonyos Hazard nevű belga egymaga többet tud a futball tudományából, mint a vele szemben felvonuló komplett magyar védelem, ők csak érzékelnek valamit abból az orbitálisan megváltozott hangulati helyzetből, ami a futballt egy ideje nálunk körülveszi.
Látják az őrjöngő tömeget az utcán, hallják a szüleik, a nagyszüleik, óvodás, vagy iskolástársaik futballról szóló beszélgetéseinek hangsúlyváltozásait, és mindenkinél jobban érzékelik, hogy már nem legyint és szitkozódik senki, ha a Szalai Ádám (vagy bárki, aki magyar mezt visel) hat méterről, abszolút helyzetből a kapu fölé rúgja a labdát, hanem azt mondja: „Semmi baj, majd a következő sikerül! Majd a következő bemegy!”
Igen, azt hiszem, hogy ezt a hitet csepegtette vissza beléjük, és sok százezer magyarba a válogatott, és ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy nem „csak” 2-0-ra, hanem egyenesen 4-0-ra kapott ki a belgáktól.
Azon az iszonyúan futballellenes hangulaton sikerült Királyéknak röpke idő alatt hatalmasat változtatniuk, amely a mi nagy, szent játékunkat már szinte megölte, és amely az utóbbi évtizedek végtelenül hosszú bűnlajstromával, eredménytelenségével néhol három számjegyűvé tette a mérkőzések „látogatottságát”.
Ha a maga futballgőgjét tekintve minden létező nemzetet tíz góllal verő magyar drukkerhad (hányszor sopánkodtunk még egy-egy győzelem után is, hogy „jó, jó, de ilyen játékkal?…) eljut odáig, hogy egy sajnos tükörsima 0-4-es vereséget 4-0-s győzelemként képes megélni, akkor azt a társaságot, amely ezt elérte, csak megsüvegelni szabad.
És éppen azért, mert a jövő nemzedékének, a minket követő generációknak adott valami olyan élményt, amit mi öregek (vagy a már nagyon is felnőttek) semmi mással nem tudtunk megadni a számukra.
A meglehetősen magas életkornak nemcsak jelentős hátrányai, hanem bizonyos előnyei is vannak, bár utóbbira csak az emlékezetet tudom példaként felhozni.
Két olyan esetre emlékszem, amikor a legnagyobb várostól a legkisebb faluig kiürültek az utcák és mindenki a televíziós készülékek előtt szorongott: az 1966-os Táncdalfesztivál döntője, majd amikor a Belphegor, a Louvre fantomja című francia krimisorozat végén kiderült, hogy ki rejtőzik az álarc alatt.
Amikor egy futballkapus mackónadrágja hovatovább olyan kultikus darabbá válik, mint hajdan egy hajtincs a Beatles-fiúktól, akkor ott bizonyos szempontból másodlagossá válik egy-egy mérkőzés számszerű eredménye, és ez még annak sem mond ellen, hogy a magam részéről soha sem leszek hajlandó leírni, hogy egy 4-0-s vereség az mellékes, az mindegy, az nem számít. (Nagyon is számít, de ráérünk foglalkozni vele majd a mámor elmúltával.)
Most az öröm óráit, napjait éljük, egy olyan örömét, melyet mi ötvenesek-hatvanasok-hetvenesek pontosan tudtuk, hogy létezik, de soha, senki nem hitte el nekünk.
Az Aranycsapat csodáiról, az Albert Flórián fémjelezte generáció másfél évtizedéről, a telt házas kettős rangadókról, a magyar Futbóliáról szóló mondókánkkal úgy voltak a most pontosan ugyanazt a katarzist átélő fiatalok, mint voltunk mi hajdan a nagypapáink katonatörténeteivel, vagy nagymamáink meséivel a csipke-ruhás tánciskolai órákról és a teazsúrokról.
A különbség talán annyi, hogy mi nagyon szerencsések voltunk, mert hosszú-hosszú évekig fürödhettünk ezekben a futballsikerekben, élhettünk ebben a mostanihoz kísértetiesen hasonló hangulatban.
Ez a mostani válogatott meg 2015. október 8-án az Üllői úti stadionban még úgy vonult félidőre, hogy a Feröer-szigetek 1-0-ra vezetett… És harsányan fütyült a lelátó népe!
Annak a mérkőzésnek a remek megfordításával, két nagyszerű pótselejtezővel, aztán pedig a franciaországi napokkal voltaképpen hét hónap alatt elérte azt, amit a magyar futball történetében még soha egyetlen válogatott sem: a zsúfolásig megtelt Hősök terén egy eksztázisban lévő tömeg fogadta és ünnepelte.
Hatalmas tett ez, hiszen ha másból nem, a rengeteg visszaemlékezésből biztosan még a fiatalok is értesültek már arról, hogy anno Puskásék egy vb-ezüsttel (!) a zsebükben nem mertek Budapestre érkezni a világbajnokságról hazatérőben, hanem Tatán kényszerültek „kényszermegállni”.
De pontosan emlékszem Albertéknak, Mészölyéknek, Tichyéknek arra a történetére is, amely arról szólt, hogy az 1962-es chilei világbajnokságból hazafelé tartva (miután legyőzték Angliát, Bulgáriát, döntetlenre végeztek Argentína ellen, és a csoport megnyerése után a futball történelmének egyik legigazságtalanabb meccsén 1:0-ra kikaptak Csehszlovákiától, így kiestek) az irdatlanul hosszú úton végig arról beszélgettek, hogy milyen tüntető tömeg várja majd őket a Ferihegyi repülőtéren.
Végül örültek, hogy a nagyobb botrányt megúszták, nemhogy egy olyan fogadtatásra gondolhattak volna, mint amilyet Dzsudzsákék már életük végéig mesélhetnek az unokáiknak.
Tudom, hogy más idők voltak, tudom, hogy mindenben megváltoztak a divatok és a szokások, ma már néha a kirobbanó siker is akkor éri az embert, amikor annak éppen az ellenkezőjére számít, és fordítva, de ettől még a történelmet nem lehet átírni, minden azokkal és úgy történt, akikről és ahogy azt fentebb leírtam.
Ezt a mai válogatottat (nem vitatom: tett érte) az ölébe vette a magyar nép, és szárnyal vele ma még megmondhatatlan, milyen magasságokig.
És ebből a szempontból teljesen lényegtelen, hogy a négy Eb-meccsünkből egyet nyertünk meg (igaz, az talán a legfontosabb mérkőzés volt…) és a búcsúmeccsen, a lefújáskor 0-4 állt az eredményjelzőn, sajnos nem a mi javunkra.
A szurkolóknak a közösen átélt kollektív élmény, benne azzal a ténnyel, hogy úgy fest, megint van egy, ha nem is világverő, de bárki ellen keményen küzdő, a szívét-lelkét a pálya gyepére kitevő válogatottunk, sokkal fontosabb volt a számszerű eredménynél.
Olyan ajándék ez egy nemzeti tizenegynek, amelynél értékesebbet, nagyobbat, szívmelengetőbbet nem kaphat, és amelyből most már nyilvánvalóan egy hatalmas adagot elvisz magával az őszi világbajnoki selejtezőkre is.
Ha úgy két héttel ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy egy magyar kissrác sírva fakad azért, mert a válogatott kikap és kiesik az Eb-ről, vagy, hogy az unokám Király-mackóért nyaggat, finoman szólva kinevetem.
Ma már nem nevetek, csak attól tartok, hogy miként a sárba döngölésben, úgy az ünneplésben sem találjuk meg a mértéket, és olyat is belelátunk ebbe a csapatba, amely (sajnos) nincs benne.
De, hogy sok van benne, azt ma már senki sem vitathatja.
Most olyan hihetetlenül hangos az öröm, olyan zajos a siker, annyi a trombita, annyi a cintányér és annyi a dob, hogy azt túlharsogni sem tudásom, sem szándékom nincs.
Az elmúlt két hetet, a magam teljesen váratlan örömét és a kiesés okozta szomorúságát sem egy pattogó ritmusú, harsány indulóval, vagy egy ünnepélyes örömódával köszönöm meg.
De az érzés a szívemben pontosan ugyanaz, mint akik a harsonákat fújják.