7016 karakter a vén Európa legprímább futballjáról

---

---

Szinte már olyan érzés fogott el vasárnap, mintha véget ért, vagy legalábbis szünnapot tartott volna az Európa-bajnokság.
Mert micsoda penetrancia az, hogy június 10. óta délután háromtól éjjel minimum tizenegyig a képernyő elől egy kávét készíteni sincs ideje felállni az embernek, hiszen egyik meccs követi a másikat.
No, jó, ez azért így túlzás.
A meccsek közötti időt minden értékvesztés nélkül a Spektrum csatornán lehet tölteni (hacsak Hajdú B. István arra a negyedórára haza nem repül a helyszínről szakérteni, hogy aztán a második félidőre visszatérjen a soros franciaországi pályájára, vagy ha nem egy olyan ember mondja el, hogy mit is láttam addig, aki minimum válogatott szinten űzte ezt a játékot, de ha máshogy nem edzőként ért már el számottevő sikereket, azaz: hitelesen van köze a futball nevű játékhoz), de szerintem mostanság ott is valamelyik meccset elemzik – tudományos alapon.
Egy nap „csak” két meccs (ráadásul az is egy időben) az olyan, mint amikor a szenvedélybetegtől megvonják a maga napi megszokott adagját, és ha még ráadásul az a két találkozó is a „zagson” tipikus esete magyar szempontból, akkor máris elkezdjük keresni, hogy a cseh kettőn nem fut-e éppen egy rész a közértes Andulka kalandos életéből a Nők a pult mögött című sorozat keretei között.
A francia futballt (adott időszakokban) inkább mélyen tiszteli, mint szereti a magyar ember, Svájccal szemben pedig semlegesek vagyunk, miként teszik azt ők az egész világgal.
Az albánoknak sem szoktunk drukkolni, mert hatalmasat léptek ugyan előre az utóbbi években (megkockáztatom: nem sokkal kisebbet, mint a magyar válogatott), de őket még mindig, a tudatalattinkban valahol az európai futball „BLSZ-bajnokságában” tartjuk számon. (Megjegyzem: nagy hiba, sok egyéb mellett például azért, mert őket ugye nem is olyan régen még a Torghelle Sanyi is egyedül verte – oda-vissza…)
A Franciaország-Svájc meccsel kifejezetten bajban voltam.
Bajban, mert a játék egy másodpercig sem üzente azt, hogy itt mind a két csapatnak maga a földöntúli boldogság egy végső döntetlen, de a magyar ember az ilyen „jó az iksz” ügyekben már annyira fertőzött, hogy akkor is susmust lát, mikor arra semmi kézzelfogható, vagy szemmel látható oka nincs.
Egy szóval sem állítom, hogy akár a franciáknak, akár a svájciaknak a fejében nem fordult meg a „csak ki ne kapjunk és akkor minden rendben van” gondolata, ám ezt valahogy úgy tudták eladni a világnak, hogy az kifejezetten fogyasztható és elfogadható volt.
És nem hiszem, hogy meccs közben bárkinek is a felejthetetlen Bp. Honvéd-Volán 6-6 jutott eszébe…
De ha egy gondolat megül az ember fejében, akkor azt onnan szinte lehetetlen kigyomlálni, de azt azért mégsem gondolnám, hogy a franciák momentán toronymagasan két legjobb futballistája, Monsieur Poyet és Monsieur Pogba olyan zseniális rugótechnikájú futballisták, hogy az egyik futtából húszról, a másik tízről, kapásból, jobb belsővel tudatosan képes telibe találni a felső kapufát, ama szent meggyőződéstől vezérelve, hogy „jó nekünk az iksz”…
Valahogy úgy voltak (lehettek) a csapatok, hogy játszunk élesben, ami bemegy, bemegy, ami kimarad, kimarad, aztán ha az egyik fél mondjuk vezetést szerez, akkor majd nem lesz igazán boldogtalan, ha netán a másik gyorsan kiegyenlít.
De küzdhet foggal-körömmel az ilyen „mindkettőnek jó a döntetlen” ellen bárki, bármilyen eszközzel, amíg a helyzet úgy áll, hogy az egál mindkét csapatnak jó, ezzel szemben a vereség vagy az egyiket, vagy a másikat a csődbe juttatja, addig azok a mérkőzések az esetek kilencvenkilenc százalékukban döntetlenre fognak végződni.
Sem megkövetelni, sem elvárni nem lehet egy válogatottól, hogy saját érdekei ellen cselekedjen (jelesül: kockáztassa azt, hogy kikap csak azért, nehogy a világ a szájára vegye), ezt, amíg futball a futball, nem fogja soha senkinek a kedvéért megtenni.
Helyzetei alapján amúgy a meccset a franciák simán megnyerhették volna, de miután bennük meg az dolgozott, hogy akkor sem történik az égvilágon semmi, ha netán nem győzünk, vagy uram bocsá kikapunk, olyan nagy sokk nem érte őket, amikor gólok helyett zsinórban kapufákat rugdostak.
Az igazi, a felhőtlen boldogság ezen az estén Svájcba költözött, hiszen a házigazda elleni döntetlennel simán masíroztak a folytatásba.
Ottani esélyeikkel nagyon csínján bánnék, a franciákról meg talán annyit: az eddig mutatott futballjukkal csoportot lehet nyerni, de Európa-bajnokságot szinte biztos, hogy nem.
A Franciaország-Svájc meccs 0-0-járól amúgy egy gigantikus francia filmsiker, a Claude Lelouche rendezte Egy férfi és egy nő című mozi jutott eszembe, amelyben van egy dal.
A címe: A szív erősebb, mint az ész.
A francia és a svájci válogatott számára egyaránt garantált továbbjutást jelentő 0-0 után mindkét öltözőben lejátszhatták volna ezt a számot, legfeljebb a címet egy kicsit módosítva. Igen, van, amikor az ész erősebb, nem a szív…

Nincs okom, hogy titkoljam: a két egy időben zajló mérkőzés közül az Albánia-Románia harcot néztem „kivetítőn”, a Franciaország-Svájc találkozót meg csak laptopon, részint azért, mert az előbbinek összehasonlíthatatlanul nagyobb tétje volt, mint a másiknak, részint, mert mi, magyarok mániákusan kíváncsiak vagyunk a román válogatottra.
Kapitális hiba lenne tagadni azt is, hogy (sok okból) nem vagyunk igazán szomorúak, ha veszítenek (a leginkább annak örülünk, ha mi verjük meg őket, de ez az Eb-selejtezők során kettőből kétszer nem sikerült), és ez az albán csapat most valahogy közel araszolt a szívünkhöz.
Már eddig is bemutattak kifejezetten kvalifikált futballelemeket, a románok ellen pedig azt hiszem beléptek Európa labdarúgásának abban a tornasorába, ahol néhány évvel ezelőtt még elképzelni sem tudtuk volna őket.
A mérkőzés mindkét fél számára egyformán létkérdés volt, és ebben az élet-halál harcban (őszintén szólva a román kapus Tatarusanu meglehetősen sokat segített nekik ebben) Albánia nem csak egy remek fejes góllal szerezte meg a győzelmet és ezzel az esélyt a legjobb harmadikok közé kerülésre, hanem egy fejjel nagyobb is volt ellenfelénél.
Ha mindenáron választanom kellene, hogy egy későbbi világbajnoki vagy Európa-bajnoki selejtezőn velük, vagy a románokkal játszunk-e, akkor gondolkodás nélkül az „ősi ellenfelet” választanám, mert Albánia ma már régen nem az az Albánia, amelyet Puskásék (1950-ben) 12:0-ra vertek, és a meccset kis híján lefújták komolytalan játék miatt.
De még csak nem is az az Albánia, amelyet a 2010-es vb-selejtező sorozatban Torghelle és Juhász Roland egyszer 2-0-ra, egyszer pedig 1-0-ra legyőzött. Ennek az Albániának nemhogy a legjobb 24 között van helye, de senki nem nyújthat be óvást, ha netán a négy legjobb csoportharmadik egyikeként tovább maradnak Franciaországban, mint azt álmukban gondolnák.
A románok?
Nos, nekik szóljon egy dal, amelyet az nagypapai szálon albán származású Delhusa Gjon (kevesen tudják, hogy futballszálon is erős a kötődése a sportághoz, hiszen a sokszoros válogatott és olimpiai bajnok Ihász Kálmán unokaöccse) énekel, és mit tagadjam – nem kis malíciával hallgatom…