6774 karakter a vén Európa legprímább futballjáról

---

---

Az ötvenes-hatvanak évek honi táncdalénekes dívájával, Záray Mártával szólva: „én mindenkiben csalódtam / nem sajnál senki / a szívemről, ha daloltam / csak néztek rám…”, amiből, persze csak az első három szó lenne igaz, hiszen a szívet azért ma este 6-ra tartogattam.
A csalódás viszont pontos, mint a schaffhauseni óra, bár értelmetlen is egyben, hiszen ugyan miért kókadozzak azért, mert a spanyolok már nem a régiek; a csehek unalmasak, mint a Laricsev táblázat, az írek szimpatikusan és szerethetően darálják a futballt, mint malom a búzát (csak a liszt finomságával vannak bajok) a svédeket egyelőre egyfős küldöttség képviseli Franciaországban (de róla később még bővebben is szó lesz), a belgák pedig vagy közel sem annyira jók, mint amit a világgal az utóbbi években elhitettek magukról, vagy még titkolják, hogy hogyan kerültek a világranglista második helyére.
Maradnak az olaszokat, akiket mi magyarok alapból szeretünk, amiért ugyan talán éppen ez a mostani futballválogatottjuk tett eddig a legkevesebbet, ellentétben a pizzával, a hörpintésnyi, ám méregerős kávájukkal, hogy most mellőzzem az olyan „sablon” olasz vilgsztárokat, mint Michelangelo, Leonardo da Vinci, a Colosseum, egy ferde torony Pisában, Gina Lollobrigida, Vico Torriani, de itt be is fejezem, mert a tisztelt olvasó pontosan tudja: minden híres olasz felsorolására nincs hely az interneten.
Talán csak még egyet, őt is csak azért, mert a 2-0-s győzelem után Rómától (vagy bármelyik olasz falucskától) Lyonig szállt egykori világslágere.

Ez az Eb-előzetesekben jobbára csak gigantikus futballmúltja miatt, az „elvileg akár meg is nyerhetik” alapon emlegetett gárda volt a hétfő nagy nyertese, ama meglehetősen egyszerű okból: vagy róluk hittünk korábban túlságosan keveset, vagy a belgákról gondoltunk túlságosan is sokat.
A tény: az olaszok lefutballozták a pályáról ellenfelüket, minden mozzanatukban volt valami olaszos, a legszigorúbb börtönök zártságára emlékeztető védekezésükben éppen úgy, mint az itt-ott nyomaiban már felfedezhető könnyedebb, lazább, hogy azt ne mondjam olaszosabb támadásszervezésükben, no meg abban a két gólban, amelyet szereztek, és amelyek láttán szegény jó Pertini elnök, ha még élne és ott ült volna a lyoni stadion díszpáholyában, talán ugyanúgy integet a gólszerzők felé (akár Giaccherini mérhetetlenül pimasz és egyben hárfaművészekre emlékeztetően finom gólja, akár Pellé tréningvégi levezető játszadozásra emlékeztető „add már be, kapásból berúgom” alapokon nyugvó találata láttán) ahogy gólról gólra köszöntötte „unokáját”, Paolo Rossit 1982-ben Spanyolországban.
No, de hol van már Sandro Pertini (1990 februárjában hunyt el), Paolo Rossi is a hatvan felé igyekszik mostanság, bár, ahogy a belgák ellen pályára lépett olasz öregfiúk-válogatottját (a squadra azzurra a mezőny legidősebb csapata) elnéztem, az utolsó tíz percre még nyugodtan beszállhatott volna.
A nap válogatottja (hogy Olaszországnál maradjunk) most egy kicsit megint játszik a világgal, hiszen ők a nagy tornákat általában úgy kezdik, ami az olasz C-ligában is kevés lenne, hogy aztán felpörögjenek, mint egy Airbus A380-as és meg sem álljanak az Európa-bajnoki vagy világbajnoki győzelemig.
Az olasz-belga mérkőzésen abból a szempontból egy kicsit helyreállt a világ rendje, hogy amikor igazán nagy tornáról van szó, amikor valóban hatalmas a tét, akkor nem biztos, hogy a nyeretlen kétévesek a legjobb versenyzők, és (néha) bebizonyosodik, hogy „jó az öreg a háznál”…
Mindezzel egy árva szóval még csak nem is sejtetem, hogy ennek az olasz válogatottnak jelentős esélye lenne az Eb-győzelemre, de azokat is óvnám, akik a belgák tegnapi játékából azt a következtetést vonják le, hogy egy hatalmas lufi durrant szét a lyoni gyepen.
A két ominózus csapatban éppen az az ördögi, hogy a mostani egymás elleni eredményük egyáltalán nem rejti magában a hasonló folytatás ígéretét.
Míg az olaszok szövetségi kapitánya, Antonio Conte egyáltalán nem lehet biztos abban, hogy a „matuzsálemek” akár már következő meccsükön, a svédek ellen nem kérnek-e tejbepapit reggelire, addig a belgák főnöke, Marc Wilmots sem tudhatja: az írekkel szemben nem éppen az a Lukaku lesz majd az ő piros ásza, akit most lecserélni kényszerült.
És így, szinte valamennyi játékoson végig mehetünk, mind az olaszok, mind a belgák esetében, amivel csak annyit akarok mondani: az égszínkékek csinos győzelmük ellenére sem jutottak még garantáltan tovább, az „ördögök” pedig talán már öt nap múlva kimásznak a pokolból.
A magam részéről a hétfő nagy élményét privát szuper kedvencemtől, egy svéd „sátántól” vártam (szívesen írnék ki egy tippversenyt a futballszeretők körében: vajon, ha le sem írom a nevét, akkor is kapásból rávágják-e, hogy kire gondolok; erős a sejtesém, hogy igen…), nem titkoltan arra számítottam, hogy jön az én Zlatanom és egyedül, jó, mondjuk, pluszban egy kapussal megveri Írországot.
Ne kérdezzék tőlem, hogy miért tartom a három pillanatnyilag legnagyobb között számon ezt a lakli pokolfajzatot, aki amilyen zseniális futballista, legalább olyan ellenszenves is tud lenni, az ilyen világsztárok között való választás soha sem szakértelem, egy bizonyos szint fölött sokkal inkább egyéni (futball)ízlés dolga.
Tudom, hogy van akinél Messi a mindenek feletti, ismerem a Cristiano Ronaldo felé áramló bálványimádatot is (egy hanggal sem vitatom annak igazságát, aki akár a Barca, akár a Real szupersztárját tartja a legnagyobbnak), én maradok Ibrahimovicsnál, akiről meg azt tudom pontosan, hogy a maga válogatottjával még nem nyert az égvilágon semmit, csak éppen ha edző lennék, akkor nincs az a csapata a földkerekségnek, amelynek kezdőjéből kihagynám.
Lehet, hogy néha vérlázító indolenssége okán aztán én bánnám meg ezt a legjobban, de a pakliban benne van az is, ha a copfosnak éppen úgy tartja kedve, akkor olyat mutat, amelyre talán sem Messi, sem Ronaldo nem képes.
Ha valaki elfogultsággal vádolna, gyorsan leszögezem: Z. I. az írek ellen a maga mércéjéhez viszonyítja meglehetősen harmatosan futballozott, de gyorsan hozzáteszem: ha nincs a pályán és mostanáig még mindig játszanak a csapatok, az írek 1-0-s vezetését még mindig nem nagyon veszélyeztetné semmi. Mert ugye, a legnagyobb svéd bajok kellős közepén ki volt az, aki (megengedem: zseniális passzt kapott) elnyargalt a baloldalon és az alapvonalról úgy rúgta fejbe szegény, jobbsorsra érdemes Clarcot, hogy az, ha akarta volna, sem tudja elhúzni a fejét a labda elől.
Egyszerűen nem tehetett mást, mint öngólt fejelt.Mert Zlatan most éppen így akarta.Nos, ez az egyik igazi Ibra-specialitás: ha nem rúg gólt, akkor rúgat mással.Vagy egy svéddel, vagy valakivel az ellenfél játékosai közül.Aztán nevet a világon.És megy a pénztárhoz. Később meg ABBA-t hallgat.Hogy melyik számot, azt gondolom nem lesz nehéz kitalálni…