5694 karakter a vén Európa legprímább futballjáról

---

---

Több, mint ötvenöt a magyar futball katlanjában eltöltött esztendő után, ha valakinek egy mákszemnyi esze van (ennyit még megelőlegezek magamnak), akkor egy olyan kora délutánt, vagy kora estét megelőzően, mint amilyen ez a mai lesz, amikor éppen futballtörténelmet írunk Franciaországban, nem követi el azt a hibát, hogy egy nappal korábbi, minket voltaképpen csak a németek által érintett meccsekről okoskodik, meg tudálékoskodik.
Most egy ország sokkal inkább hajtaná előre az óra mutatóját, mint tekerné vissza tegnap délutánra (estére, éjszakára), hiszen abban a pillanatban, amikor Mario Gomez góljának köszönhetően egyértelművé vált, hogy Magyarországot most már sem égi, sem földi hatalom ki nem tilthatja Európa momentán legjobb 16 válogatottja közül, lényegtelenné vált, hogy mi történt még kedden a további három mérkőzésen.
A közelgő vélhetően feszült másfél órát némileg oldandó (mert a magyar-portugál azért feszültséggel teli lesz a számunkra, dacára annak, hogy a nagy lényeg, vagyis a továbbjutás kérdése nem kérdés többé), tegyünk egy kis időutazást a múltban – a zene segítségével.
Ami alább következik, az olyan lesz, mint a hatvanas évek egyik legnépszerűbb rádióműsora a hétköznaponként 12. 15-kor kezdődő Tánczenei koktél, de említhetem az akkoriban szintén nagyon közkedvelt Ötórai teát, a Táskarádiót, hogy a Poptarisznyáról, az egy idő után kultikussá lett Komjáthy-műsorról, a Csak fiataloknak című magyar „Teeneager Party”-ról már ne is beszéljek.
Kezdődjék tehát az Eb-blog sajátos Táncdalfesztiválja, amelyben a jelen futballja a múlt zenéjével ölelkezik.
A németeknek ugye, örök hála az Észak-Írország felett aratott és számunkra a garantált továbbjutást jelentő 1-0-ért.
A meccsen volt ugyan 99 helyzetük, és abból ugyan csak egyet rúgtak be, de a 99-es szám amúgy is elválaszthatatlan tőlük.

Az északír zenének nem kell tartania attól, hogy dalaival végigsöpör akár az angol, akár az amerikai slágerlistákon, de alkalmi „zenei szerkesztőm” a beat és rock zenében egyaránt magas szinten jártas Balázs Tibor segítségével még róluk is találtunk egy aktuális dalt.
A Therapy? (az írásjel szerves része a banda nevének) nevű, hazájában roppant népszerű metál együttes Sehol című száma témáját tekintve érvényes volt egészen addig a pillanatig, amíg a törökök haló poraikból feltámadva nem gázoltak át a cseheken, magukat és egyben az északíreket is a szívszorongva reménykedő harmadikok táborába emelve.

A lengyelek a remek (bár csak a szünet után pályára küldött) Blaszczykowski parádés góljával rúgták be magukat a legjobb 16 közé, ami már csak azért is hatalmas teljesítmény, mert egyetlen világklasszisuk, a Bayern csodacsatára Lewandowski nemhogy gólt nem szerzett eddig az Eb-n, de a labdával is csak elvétve találkozott. (Ácsi! Lehet, hogy a folytatásban ő lesz a főszereplő…)
A dal – amely a lengyelek 1972-es olimpiai győzelme előtt volt igazán népszerű Lengyelországban – címe szerint annyit tesz, hogy „A fontos napok azok, amelyekre várunk…”
Lehet, hogy poros kicsit, de témáját tekintve számukra nem is lehetne aktuálisabb…

Ellenfelüket, az ukránokat gyorsan leírhatjuk, ugyanolyan sebességgel, ahogyan ők írták le saját magukat Franciaországban. Sokan (bevallom: köztük voltam) az Eb-egyik nagy meglepetését várták tőlük, nos, a meglepetés nem is maradt el: háromból háromszor veszítettek és 0-5-ös gólkülönbséggel hagyták el a játékok színhelyét.
Igaz, az (amúgy kifejezetten szemrevaló) ukrán énekesnő arról dalol, hogy kedvese megígérte: keddre otthon lesz.
Legfeljebb szerda, vagy csütörtök lett belőle…

A törökök amolyan pánik-győzelmet arattak a csehek felett, és a harmadikok közé sóvárognak.
Mi más is szólhatnak itt a tiszteletükre, mint az Athena nevű (olyan ez, mintha egy zenekar Budapesten Bukarest néven futna be karriert…) polgárpukkasztó punk-bandájuk „Lehet, hogy… Lehet, hogy… Lehet, hogy… „ című száma.

A csehekkel sincs sok dolgunk, majdhogynem ukrán-szinten szerepeltek le ezen a kontinens viadalon.
Már ők is otthon vannak és nagy elkeseredettségükben nem tehetnek mást, mint megnézik egy régi videó-felvételről Karel Gott mindent vivő egykori slágerét. Igaz, amikor ez a dal végigsöpört Európán (1977), akkor Csehszlovákia egy éve már Európa-bajnok volt…

A spanyolok egy gigantikus veretlenségi sorozatot buktak el, és bár nem haltak bele, ráadásul őket bizonyos Shakira Waka waka című számával (dacára annak, hogy az emlék már hat éves …) legapatikusabb hangulatukban is lángra lehet lobbantani…

A spanyolokat remek játékkal legyőző horvátok minden okkal-joggal a fellegekben járnak, hiszen mindenre számíthattak csak arra nem, hogy Modrictalanított csapatuk éppen az Eb-győzelemre is nagy esélyes hispánok ellen arat megérdemelt és látványos győzelmet. A 2-1-es diadal láttán talán még a néhány hónap múlva (el sem hiszem…) 80 esztendős Ljubisa Szamadzsics is elénekelte a maga nagy nótáját, Surda dalát a Forró szél című sorozatból.
A derék Ljubisa szerb származású ugyan, de ezt a dalt, amely világszerte híressé tette egy horvát szerzőnek, a Dubrovniki trubadúrok nevű zenekar frontemberének, a spliti születésű Oliver Dragojevicnek köszönheti…

És végül a finálé!
Hiszen már csak néhány perc és a magyar válogatott játékosai valóban egy olyan mérkőzésre futnak ki, amelyet (ha nem is konkrétan a végeredménye miatt, hiszen bekövetkezett, amire senki sem számított, hogy az speciel a számunkra tulajdonképpen teljesen érdektelen már) évekig, ha nem évtizedekig fogunk emlegetni.
A magam részéről a pályára lépőknek, a kapitánynak, a stábjának és a helyszínen dolgozó újságíró kollégáknak tiszta szívből küldöm a dalt, amelyet egy bizonyos Máté Péter jegyez, és amelynek minden sorát mintha ezekre a franciaországi magyar-napokra tempírozta volna…