5102 karakter a vén Európa legprímább futballjáról

Hosszú-hosszú évtizedeken át a mindenkori világ- és Európa-bajnokság nyitómérkőzéseinek résztvevői bővest tettek azért, hogy ezeket a startmeccseket jól megutáljuk.
Mert (tisztelet az elenyésző számú kivételnek) többnyire olyanok voltak, mint az ötvenes-hatvanas évek iskolai évzárói, amikor az igazgató (hol nő, hol férfi) mondott egy rendszerkompatibilis beszédet.
Egy árva szó nem sok, de annyit sem értettünk belőle, legfeljebb azt, hogy „most két és fél hónap szünet vár rátok…”; a Kovács (vagy Szabó, vagy Kiss, vagy Nagy) Vera a VIII. C-ből elszavalt egy Radnóti-verset ("hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én…”); az énekkar előadta az Amuri partizánok dala című topslágert. Ezután a Himnusz következett (ennek végén, amikor már majdnem elhangzott az is, hogy „a múltat, s jövendőt” a bátrabban, a nyolcadikosak közül mindig akadtak, akik azt hitték, hogy a Népstadionban vannak és azonnal megeresztettek néhány "Hajrá, magyarok, hajrá magyarok!" kiáltást, majd jött persze a szovjet himnusz is („… szövetségbe forrt szabad köztársaságok, a nagy Oroszország kovácsolta frigy…”; hogyan aztán valami egészen hihetetlen megkönnyebbülést okozva vége legyen az egésznek és mehessünk fel az iskolaudvarra lejátszani a VI.B-vel a még márciusban elmaradt osztálymeccsünket.
A hajdani tanévzárók és a legújabb kori Európa- és világbajnokságok nyitómeccsei között az hajókötél erősségű összefüggés, hogy minden körülmények között le kell játszani őket, miközben mindenki pontosan tudja: akár levélben is megállapodhatnának egymással a résztvevő felek a végeredményt illetően. „Legyen 1-1, aztán a többit bízzuk a folytatásra” elvi alapokon nyugodtak eddig ezek a bemutatkozó kötelező házi feladatok, amelyeken a résztvevők „minden jobb, mint kikapni” jelszóval léptek pályára, és az esetek döntő többségében a lelátón vagy az otthoni televíziókészülékek előtt úgy a 20-25. perc táján mély álomba szenderülő szurkolók néha csak másnap, az újságokból tudták meg, hogy az eredmény már nem változott.
No de változik viszont a világ, változnak az emberek, miért éppen a futballban ne változnának a szokások?
Így aztán a párizsi nyitányon a francia és a román válogatott játszott egy voltaképpen fogyasztható kilencven percet egymással.
Ám hogy a futballban egyetlen gólnak is néha akkora értéke tud lenni, mint a bélyegek világában a Kék-Mauritusnak, azt fényesen bizonyítja: amennyiben a dramaturgiailag a létező legjobb pillanatban egy bizonyos Dimitri Payet úgy húszról nem rúg egy olyan jobb felső sarkos bombagólt a korábbi potyagólja után még mindig alfa-állapotban lévő Tatarusanu hálójába (amelynek fotóját vagy filmfelvételét amúgy oda kellene adni a képzőművészeti főiskola végzős hallgatóinak, hogy fessenek róla vizsgamunkát) akkor most az unalmas 1-1-en fanyalogna a világ.
Visszamenőleg változtatott meg (és írt át betűről betűre) 89 addig elmorzsolt percet ez a gól, mert ha a West Ham franciája nem rojtozza ki a háló sarkát, akkor erről a meccsről is nyugodt szívvel le lehetne írni azt, amit fentebb az iskolai évzárókról mondtam, megtoldva annyival, hogy volt eset, amikor a néptánc csoport részleteket adott elő a békési lakodalmasból, alkalmasint köcsögdudára hangszerelve.
Még azt is eltudom képzelni, hogy ez a derék Payet Londonban a tréningek után titokban dramaturgiát tanul valamelyik színművészeti főiskolán, mert dacára annak, hogy a mérkőzés semlegesebb pillanataiban (ha egy Eb-meccsnek van egyáltalán semleges pillanata), addig már akár két gólt is szerezhetett volna, ám ő megvárta azt a pillanatot, amikor egy ország már csüggedni kezd, a Giresse, Platini, Tigana hármasról nosztalgiázik éppen, sőt, a valaha talán legjobban utált francia szövetségi kapitányt (Raymond Domenech) is visszasírja, és akkor a kétségbeesés csúcspontján szabadjára engedte a bal lábát.

Egyetlen lövés kellett ahhoz, hogy francia részről minden csodálatossá, a románok oldaláról szemlélve minden katasztrofálissá változzon, már amennyiben katasztrofálisnak mondható az, ha egy válogatott egy Eb-nyitányon az utolsó percben kapott góllal kikap a házigazda nemzeti tizenegyétől.(1978-ban Argentínában mi magyarok – igaz, az vb-meccs volt, de a lényeget tekintve nincs nagy különbség – egyszer már megtapasztaltuk mi vár arra a csapatra, amely mindenáron győzni akar a rendező ország legjobbjai ellen, ráadásul teszi mindezt a nyitómérkőzésen…Igaz, a románoknak nem volt egy gaz Garridójuk, hanem kaptak egy olyan Kassai Viktort, aki közel 70 ezer francia szeme láttára gondolkozás nélkül fújta be kárukra azt a 11-est, amelyet ha „elnéz”, senki sem követelte volna az azonnal hazaküldését…)
Franciaország tehát győzött, és ha csak és kizárólag a futballnál maradunk, azaz eltekintünk attól, amitől amúgy szinte lehetetlen eltekinteni (a párizsi utcákon a futballal nem összeköthető történésekre gondolok), akkor elmondható: már megint nekünk, magyaroknak volt igazunk.
Csak azt tudnám, hogy a feledhetetlen rádiós családregény, A Szabó család (2500 részt élt meg 1959 és 2007 között) oly népszerű Péteri ura, a szomszéd fűszeres, azaz a zseniális Horváth Tivadar honnan tudta mindezt már 1957-ben?