A hatvanas évek közepén, az akkor még csak heti 40 órában sugárzó (szünnap hétfőn és pénteken) Magyar Televízióban nyaranta futott egy műsor, Hűsítő jégkockák címmel.
Laza könnyed kis beszélgetések, sok zenével.
Ez volt a műsor vállalt filozófiátlansága.
Nem gondolom, hogy ma, amikor egy utcai hőmérőn a 41-es számot láttam felvillanni, a véletlen műve volt, hogy ennek a műsornak az emléke jutott eszembe.
Nos, abból az alkalomból, hogy ma ismét meccsszünetet tart az Eb, a szakmai okoskodás, meg tudálékoskodás helyett következzék az FFT Eb-blogjának speciális „hűsítő jégkockája”, igaz, beszélgetések nélkül.
A zene is speciális lesz, de ne lőjünk le minden poént.
Két műfaj (jelesül a futball és a zene) millió plusz egy ponton találkozott egymással az elmúlt évtizedekben.Voltak telitalálatok, sőt, akadt olyan is, amelyből sláger lett.De miért is hallgatnánk el: egyiket, másikat talán nem kellett volna elkészíteni, hiszen olyanra sikeredtek, mint amikor egy amúgy remek csatár az ötösről a stadionon kívülre rúgja a labdát.
Mi mással is kezdődhetne a blog slágerlistája, mint egy olyan dallal, amely a magyar futball máig is legnagyobb világsikerét, az évszázad mérkőzést foglalta dalba.
Albert Flórián, az egyetlen magyar aranylabdás sikerei csúcsán az akkoriban szintén országos népszerűségnek örvendő Aradszky Lászlóval duóban énekelte el a nagyérdeműnek, hogy mit is gondolna a másik szakmájáról…
Sanyarú évek következtek.
A magyar futball zuhanórepülése egy idő után olyan méreteket öltött, hogy Komár László úgy gondolta, itt az ideje visszasírni a múltat. Pontosabban: na, kit is?
A hetvenes-nyolcvanas évek magyar labdarúgásának két legcsillogóbb gyémántja Nyilasi Tibor és Törőcsik András soha sem voltak a magamutogatás apostolai.
Sőt, amikor csak lehetett elkerülték a széles nyilvánosság előtti fellépéseket. Ezt csak a kettős rangadók és a válogatott telt házas Népstadionban lejátszott mérkőzésein nem tudták megtenni.
Minden elismerésem azé, aki erre a közös dalra rá tudta venni őket.
(De talán mégsem kellett volna…)
1986-ban (legalábbis június másodikáig) ismét futball-lázban égett Magyarország. A válogatott csoportjának az élén végezve, valamennyi résztvevő közül elsőként vívta ki a mexikói világbajnokságon való részvétel jogát. A szövetségi kapitányt, Mezey Györgyöt és a teljes utazó keretet még gyurmafigura formájában is megörökítette egy szobrászművész.
A kor egyik slágerzenekara a Dolly Roll pedig visszavonhatatlanul dalra fakadt.
A mindmáig messze leghíresebb magyart, Puskás Ferencet egy jó hangulatában még arra is rá lehetett venni, hogy kedvenc nótáját lakk-korongra énekelje. Bomba-siker lett.
És a finálé, legyen a máé.
A Franciaországban remeklő, már eddig is sikert sikerre halmozó magyar válogatott játékosainak küldi a dalt Fenyő Miklós a rock and roll hazai király és a futball szerelmese.
A dal szövege önmagáért beszél, nem kíván semmilyen kommentárt.
Talán csak annyit: Fel, Belgium ellen!
