12207 karakter a vén Európa legprímább futballjáról

---

---

Soha nem gondoltam volna, hogy eljön ez a pillanat is, de ha már kopogtatott, akkor magán-történelmet hamisítanék, ha nem osztanám meg az Eb-blog tisztelt olvasóival.
Egy másodpercig sem a privatizálás, sokkal inkább a végső, nagyon is komoly tanulság levonása okán.
1963 szeptemberét mutatta a naptár (a hajszálpontos dátumra a legszorgosabb kutatómunka ellenére sem sikerült rálelnem), garantáltan vasárnap volt.
Reggel fél kilenckor kezdődött életünk első bajnoki meccse a Statisztika Petőfi színeiben, a Marczibányi téri kohósalakos pályán, a szülők, néhány arra járó és a szomszédos lányiskolának a csapat egyik-másik tagjához szívügyileg kötődő képviselőjével együtt mondjuk 50 néző előtt.
15-16 fok lehetett a hőmérséklet, mi kék-fehér keresztcsíkos mezben, fehér nadrágban, kék sportszárban és bunkóorrú futballcipőkben játszottunk, a „golisok” piros felsőben, szintén fehér nadrágban, piros sportszárban, mezükön a klubcímerrel (nekünk ilyen nem volt, irigyeltük is őket érte cefetül) vitézkedtek, a bírót Matonák Bélának hívták (vezetett már nekünk korábban néhány edzőmeccset, onnan tudtuk a nevét), partjelzők nem voltak, ott még nem tartottunk.
A Keleti Károly utca felé eső kapu volt a miénk, és a második félidőben jártunk már, amikor még csak 2:1-re vezettünk.
Szétvetett a méreg, mert a kettőből az egyiket sem én rúgtam, a pocakos Matonák meg már nagyon nézegette az óráját, nem lehetett több hátra a meccsből három, legfeljebb négy percnél.
Egy „golis” szöglet után a kapusunk, Nagy Albi húzta le a labdát és egy kirúgással a jobbszélsőnket, a Nádasi Gyuszit indította.
Gyuszi ügyes, gyors, jól cselező játékos volt (amúgy minimum ötből állt bukásra, de ez ott abban a pillanatban nem számított), tudtam, túljut a bal bekken, így amolyan most vagy soha alapon egy Iharos Sándorba ojtott Armin Harryként (a net fiatal korosztályhoz tartozó népe, ha egyáltalán eljut eddig a pontig az olvasásban, majd megkérdezi a papáját, vagy a nagypapáját, hogy kik voltak az említett urak) vágtattam az óbudaiak kapuja felé.
Nem kellett Gyusziban csalódnom, úgy cselezte ki a bekket, ahogy Garrincha a svéd balhátvédet az 1958-as vb-döntőn, aztán (ahogy azt a Csanádi-könyvben tanítják) lágyan, puhán, de pontosan abban az ívben, hogy az első felugró és fejjel menteni akaró ellenfél védő fölött átszálljon, középre ívelt.
Ott érkeztem én, és úgy nyolc (legfeljebb kilenc) méterről, csak egy egészen kicsit felugorva a bal felső sarokba fejeltem életem első, csapatunk harmadik gólját.
A meccs után nem volt meleg víz az öltözőben, az edzőnk, a neves olimpia történész, Keresztényi Józsi bácsi a közeli Lövőház utcában lévő Gyöngy presszóba hívott meg bennünket egy Jaffára, de volt, aki egy Bambit kért.
Azért meséltem el mindezt, mert dacára annak, hogy 53 év telt el azóta (kéretik nem átszaladni ezen a számon, hiszen fél évszázadról plusz három évről van szó) annak a vasárnap reggelnek és délelőttnek minden mozzanatára úgy emlékszem most is, mintha tegnap történt volna, ezzel szemben…
…ezzel szemben, amikor tegnap este Marseille-ben az izlandi 2-es a saját kapujukba szerencsétlenkedte a labdát és ezzel vitathatatlanul főszereplője lett a legújabb kori magyar futballtörténelemnek, a rám is elementáris erővel ható történések olyan frontális támadást intéztek az emlékezetért felelős agysejtjeim ellen, hogy órákon át képtelen voltam megmondani, hogy közvetlenül a Magyarország-Izland mérkőzést megelőzően ki játszott kivel, azaz milyen meccs volt az, amelyet ugyanúgy az első perctől az utolsóig minden másodpercében végigkövettem, mint az Eb valamennyi eddig lejátszott találkozóját. Ekkor már, ahogy mondani szokták, sportot űztem a történetből, hiszen egyetlen kattintás elég lett volna ahhoz, hogy az internet segítségével azonnal megtudjak mindent, de kíváncsi voltam arra, valóban hathat-e olyan erővel magyar győzelem egy megszámlálhatatlanul sok futballmeccset látott emberre, hogy teljesen elfelejti a három órával korábban történteket?
Lehet ezt kezdődő (sőt, nem is annyira kezdődő, mint már erősen kifejlődött) szenilitásnak is mondani, ám ez alól engedelmükkel felmentem magam, mert amúgy ezer meccs ezer mozzanatát idézem fel a múltból kapásból, csak éppen arra nem emlékszem, hogy a magyar–izlandi előtt melyik két ország küzdött egymással (vélhetően nem is kis tétért), és ez semmi mással nem magyarázható, mint azzal az örömzuhannyal, amely egy olyan csapat ellen elért döntetlen okán ömlött rá, akikkel azokban a fentebb emlegetett „statisztikás” időkben talán még barátságos meccset sem kötöttünk volna le, mondván: ha már játszani kell, akkor játszunk inkább a Kőbányai Sörgyárral, mert annak legalább van némi-nemű szakmai értelme.
Töredelmesen bevallom: a végén az internetet kellett segítségül hívnom a „nagy kérdés” megoldásához, így néhány kattintás után már természetesen tudtam, hogy Belgium tartott focisulit Írország ellen, de a magyar mámor Lukaku két gólján kívül a többi történést a szó szoros értelmében kimosta belőlem, pedig határozottan tudom, hogy élőben nézve a meccset, történt azért ott még egy és más olyan finomság, amelyet a jövő szempontjából nem árt elraktározni a memória „futball-dosszié” feliratú tekervényei közé.
A helyzet a magyar csapat döntetlenje (pontosabban immáron négy pontja és csoportelsősége) tudatában tovább súlyosbodott abból a szempontból, hogy az esti osztrák-portugált szinte már úgy néztem, mint régen egy hétközi Fradi- Kinizsi Húsos edzőmeccset, dacára annak, hogy számunkra egyáltalán nem volt mindegy annak a kilencven percnek a végeredménye.
Az Izland ellen a szó szoros értelmében kifutballozott oly fontos egy pontnak olyan volt az értéke, mint a Blue Monn nevű gyémántnak, amelyet 14 milliárd forintért vásárolt meg egy hongkongi ingatlankereskedő a kislányának.
Sőt, ha lehet még annál is sokkal több.
Ennek az iksznek az értéke nem fejezhető ki a világ egyetlen pénznemében sem, mert ennek az eszmei értéke volt felbecsülhetetlen, hogy mást ne mondjak, az a tény, hogy egy éjszakára újra megtöltötte őrjöngő, a magyar futballválogatottat éltető emberekkel Budapest utcáit.
Bármilyen furcsán is hangzik, de ahhoz, hogy ez a karneváli hangulat, ez az össznépi futballszeretet újra úrra legyen a magyar embereken, bizony kellett az elmúlt évtizedek sanyarú futballvalósága is, hiszen ha azok nem annyira tragikusak, mint amennyire voltak, akkor most egy prózai iksz egészen biztos, hogy nem vált ki hozzávetőlegesen olyan fergeteges örömünnepet, mintha azt jelentették volna be, hogy holnaptól mindenkinek megháromszorozódik a fizetése. (Bár ez nem teljesen jó példa, mert meggyőződésem, hogy ebben az esetben lenne, aki azt mondaná: miért nem a négyszeresét kapjuk?)
A magyar válogatott két meccsen szerzett négy pontja, csoportelsősége, és az a tény, hogy most már garantáltan nem lehet rosszabb a csoportjában, mint harmadik és 99 százalékban állítható, miszerint résztvevője lesz a folytatásnak, az folt nélküli, egyértelmű, és minden ízében vitathatatlan siker.
Még akkor is, ha ez már egy más világ más futballja.
Annyira kicsik a különbségek a csapatok között, hogy a báltermet és a temetőt olyan szűk sikátor választja el egymástól, hogy néha csak lapjával tud rajta végigmenni az ember.
És miközben meghajolva tisztelgek és a nem létező kalapomat lengetem a Storck-legénység eddigi produktuma láttán, nem hallgathatom el azt sem, hogy a múlt jelez: a túlszeretés legalább akkora veszélyeket hordoz magában, mint amikor a földbedöngölés az aktuális össznépi divat.
Teljes okkal-joggal ömlik most minden televíziós adásból, rádióközvetítésből, a nyomtatott sajtó hasábjairól, de leginkább az internetes portálokról a magyar válogatott dicsérete, soha, senki ne felejtse el: ha az első félidőben Király lábbal nem spárgáz ki egy olyan lövést, amely (ahogy Dárdai Pál mondta) „százas-ziccer” volt, vagy ha már 1-1-nél, néhány lélegzetvételnyire a lefújástól a szabadrúgásból a sorfalunkról visszapattanó labda az egyetlen igazán rúgni tudó izlandi futballista Sigurdsson lövése nyomán nem érinti Guzmics Richárd lábát, akkor nincs az a kapus, aki a bombát hárítja, az menthetetlenül a magyar kapu bal alsó sarkában köt ki, és akkor most itt jajveszékelnénk, hogy milyen eszméletlenül balszerencsések vagyunk, hiszen már csak néhány másodpercet kellett volna kihúzni…
Ha az izlandiak szabadrúgása hálót ér (lévén a mérkőzésből több idő már nem volt hátra), az egy lépésnyit sem vont volna le a magyar játékosok egészen elképesztő második félidőbeli összteljesítményéből, amikor tényleg megszállott módjára űzték, hajtották, biztatták, lelkesítették egymást, és amikor olyan nyomás alatt tartották az ellenfél kapuját, mintha tíz gőzmozdony tolta volna oda őket.
És mégis, a futball nüánszainál maradva: ha valaki sokszor visszanézi a gólunk előtti pillanatot, akkor annak látnia kell, hogy Nikolics beadása után a labda vagy öt centivel megy el az északiak kapusának keze mellett, a becsúszó bekk pedig a háló helyet ültében akár a lelátóra is kalimpálhatta volna a labdát.
De mindez nem így történt, nem 0-1 maradt, hanem 1-1 lett és ez a tény önmagában minden magyar játékos összteljesítményét minimum megduplázta, hiszen dacára annak, hogy Nagy Ádám egy méterrel sem futott volna kevesebbet 0-1-es végeredménynél, mint amennyit futott úgy, hogy a záráskor 1-1 állt az eredményjelző táblán, ma nem beszélnénk, írnánk, nyilatkoznánk róla hajszálpontosan ugyanúgy, mint tesszük azt a négy pont tudatában.
Igaz, persze az is, hogy ha Király nem ejt ki a kezei közül egy olyan labdát, amelyet eddigi pályafutása során hozzávetőlegeses tízezerszer fogott meg biztosan, ráadásul úgy, hogy közben már azt figyelte, kinek dobhatja ki, akkor az izlandiak 11-ese előtti helyzet sem alakul ki, ellenfelünk nem szerez vezetést, ám a büntetőt (minden közhiedelemmel és a neten még mindig néhol főcímben olvasható megállapítással szöges ellentétben nem a kapusunk, hanem Kádár Tamás „stuffja” miatt kaptuk), amelyet az egyik bíró megítél, a másik észre sem veszi, no, de én ezen egy bizonyos Latisev nevű úr chilei ténykedése (1962, Chile…) óta már akkor sem csodálkozom, ha ez a Karaszjov nevű bíró-szaki szent eskü alatt vallja, hogy a szíve mélyén a Szbornaja után a magyar válogatott következik szívszerelmei rangsorában.
Mindezt csak azért tartom nagyon fontosnak leszögezni, hogy mindenki lássa: egy félrenézésen, egy féltalpnyi elkésésen, a féltenyérnyi különbségen, néhány nem több, mint öt-vagy tíz centin áll vagy bukik egy nemzeti válogatott sikere vagy kudarca, szinte semmit sem az általános összkép, hanem mindent a végeredmény határoz meg.
Lépésről lépésre újrajátszva az eddigi két Eb-meccsünket (leszámítva vagy hozzáadva az említett milliméterben mérhető különbségeket), most ugyanúgy állhatnánk 0 ponttal a csoport végén, mint ahogy lehetne 6 pontunk is, és már semmi sem veszélyeztetné a biztos továbbjutásunkat.
És önmagában mérve null ponttal ez a Dárdai-Storck által megkonstruált csapat egy grammal sem lenne súlytalanabb és értéktelenebb, mintha most hat ponttal vitézkedne a csoport élén.
Szerencsénkre, ez a csapat megérdemli azt, hogy most többnyire a javára dőlnek el a nagy kérdések, mert ez a válogatott valami egészen más lelkülettel-arculattal-filozófiával játssza végig a mérkőzéseit, mint tették azt közvetlen elődjei.
Vagy egy tucat magyar válogatottat tudok kapásból, fejből felsorolni, amely ezt az Izland elleni meccset 0-1 után simán elveszíti, sőt, még kap az egyre további kettőt, a mostaniban viszont 0-1-nél is bőven benne volt még akár a győzelem lehetősége is.
Csak attól rettegek, hogy régi jó szokásunkhoz híven megint átesünk a ló túlsó oldalára, csak most az eddigiekhez képest ellenkező előjellel, és ha netán (egyébként adják az égiek, hogy így legyen…) Portugália ellen is valami nagyon jó eredményt érünk el, akkor valakik garantáltan elkezdenek majd „dániázni” (lásd: 1992-es Európa-bajnokság), amivel rosszabbat szánt szándékkal sem tehetnének ennek a minden porcikájában egészséges és minden dicséretet megérdemlő válogatottnak.
Amúgy most már csak azt lenne jó tudni, hogy ma estet kik is játszanak és kikkel?
De voltaképpen nem is igazán fontos, hiszen amit most legbelül, a lelkem mélyén érzek, azt ezúttal nem a pályán alakítják a csapatok.
Az sokkal inkább a Kiss Tibor-Horváth Juci duóhoz kötődik…