10268 karakter a vén Európa legprímább futballjáról

---

---

Bár akkoriban még nem voltam több három és fél évesnél, de erős a gyanúm: Szepesi György 1953. november 25-én a Wembley stadionban a 6:3-as győzelmünkkel végződött angolok elleni mérkőzés lefújásának pillanatában kerülhetett olyan hangulatba, hogy versírásra szólítsa fel a magyar költőket, mint amilyen eurófiába került a magyar nép tegnap, amikor a játékvezető véget vetett a magyar-osztrák összecsapásnak.
Ezt a „Költők, írjatok verseket!” Szepesi-szlogent, persze a mai fiatal generáció már ósdinak, porosnak, giccsesnek, egy letűnt kor csontkonzervatív figurái nosztalgiarohamának tartja, nos, ahhoz képest Budapest fél lakossága (ha éppen versírásra nem is szólított fel őket a meccset amúgy zseniálisan közvetítő Hajdú B. István) az utcákon, a tereken, a kocsmákban, a vendéglőkben, a bárokban, a kerthelységekben töltötte az éjszakát, és saját maga élhetett át egy olyan közös, katartikus élményt, amelyről eddig csak a papájuktól, vagy a nagypapájuktól hallottak.
Túl a magyar válogatott minden létező tekintetben hejrén huszáros diadalán én azért is nagyon örültem ennek a sikernek, mert ennek köszönhetően legalább 5 és 50 év között mindenki átélhette, hogy milyen elementárisan erős kovászt jelenthet egy nemzet életében az igazi futballsiker.
Hogy miért esnek önkívületbe kicsik, nagyok, fiatalok, idősebbek, kamaszok, tinédzserek, egyetemisták, és javakorabeli, felnőtt emberek attól a voltaképpen prózai ténytől, hogy egy Szalai és egy Stieber nevű futballmezbe bújt fiatalember a magyar válogatott ellenfelének hálójába juttatja a labdát.
Igen, így talán már érthetőbb, amiről a magamkorabeliek egészen eddig az estéig örökösen csak regéltek meg anekdotáztak, hogy milyen varázslatos futballhangulat volt minálunk az Aranycsapat, aztán később Albert Flórián generációjának időszakában, hogy miért ment ki 70-80 000 ember egy-egy kettős rangadóra a Népstadionba, és miért távozott onnan (az esetek döntő többségében) boldog mosollyal az arcán; és egyáltalán, hogy miért hívták egy időben Magyarországot futbóliának.
Őszintén szólva, én már akkor sejtettem, hogy itt valami nagy dolog van a levegőben, amikor Hornyák Pista bácsi (fölöttük a negyedikről) 18 óra 00-kor nem indult el napi elmaradhatatlan sétájára a kutyájával, amit nem lehet nem meghallani (és amelyhez tényleg a greenwichi időt lehet igazítani), hiszen az emberméretű németjuhászra mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy észrevétlenül lopózna le a negyedikről az utcáig.
Hornyák bácsi vagy negyven éve mindig este hatkor (nem 17. 59-kor és nem 18.01-kor) indul éppen soros kutyájával a maga sétájára, ám most olyan csend volt a lépcsőházban, mint egy búvárharangban.
Hornyák bácsi – meccset nézett.
A magyarok első franciaországi Eb-meccsét, mert az most még a kutyasétáltatást is felülírta.
És jól döntött, hiszen egykor volt (ám mintegy harminc esztendőn át zárt kapuk mögött haldokló) futballüzemünk tegnap Franciaországnak Bordeaux nevű városában nemcsak feléledt haló poraiból, de mint egy film, amelyet rosszul fűzött be a mozigépész és visszafelé játssza le a celluloid szalagot, mintegy reprodukálta is egyben azokat a jeleneteket, amelyek anno nemcsak Budapest, hanem Magyarország legkisebb falujában is sokszor lejátszódtak már.
Csak aztán a mozikat bezárták, a film is elszakadt.
Az utolsó sikerfilmet 1986. március 16-án a Népstadionban a magyar válogatott főszereplésével mutattak be, és amelynek Magyarország-Brazília 3-0 volt a címe.
Továbbmegyek, ez a bordeauxi 2-0 még több is volt annál, hiszen a brazilokkal „csak” barátságos meccset játszottunk, az osztrákokat viszont tétre (nagyon komoly tétre) menve iskoláztunk le, és ez a tét összehasonlíthatatlanul több volt annál, minthogy megnyertünk egy futballmeccset.
Ez a mostani győzelem azért volt mindennél fontosabb, mert a félholtba lehelt életet, és nemhogy feltámasztotta, de valami varázslatos életelixír beadásával önbizalomtól és erőtől duzzadó legényemberré tette azokat, akiket már milliószor leírtunk, kigúnyoltunk, kifiguráztunk, a pokolba kívántunk, és akikkel kapcsolatban többször hangzott el a „fogalmatlan kutyaütők” kifejezés, mint ahányszor Koós János elénekelte a Kislány a zongoránál című evergreenjét. És Bordeauxban most nem egy kislány, hanem tizenegy magyar futballista játszott úgy, mint Koós János dalának kislánya azt a bizonyos rapszódiát…

Gyűjtögető típus lévén, könyvtárnyi „irodalom” áll rendelkezésemre arról, hogy ki, mikor, mit írt, nyilatkozott, mondott, posztolt és kommentelt magyarfutball ügyben, kiváltképp arról, hogy mit kellene csinálni mind a játékosokkal, mind a stadionokkal (utóbbiak esetében a felszántásra és a sóval való behintésre gondolok), de úgy érzem: nem lenne elegáns ezt most a diadalünnep csúcspontján felemlegetni.
Mindenki pontosan tudja mi volt a véleménye éppen a magyar válogatottról abban a pillanatban, amikor az Eb-selejtezőkön (már Bernd Storck volt a kapitány, akinek a lelátó népe kórusban követelte a leváltást és kórusban „dárdaizott”, csak ezt mára valahogy elfelejtettük) a félidőben a Feröer-szigetek 1-0-s vezetéssel vonult félidőre az Üllői úti stadionban, hogy aztán a végső kétségbeesésben mégis pályára küldött Böde mindent (mondom: mindent) gyökeresen megváltoztasson.
A Fradi tankjának két góljával nemcsak azt a meccset nyertük meg, de utána jött egy olyan szárnyalás, amelynek voltak gyönyörű légi útjai (a pótselejtezők például) és ha néha jelentkezett is némi turbulencia, a végén éppen Bordeaux-ban jött el annak a pillanata, hogy az ország népét magába foglaló képzeletbeli repülőgép utas társadalma vastapssal köszöntse a pilótát (igen, Bernd Storckot), aki fantasztikus bravúrral landoltatta gépét a betonon.
Hogy most már vannak, akik kezdik Dárdai Pált minél messzebbre tuszkolni, azt tudjuk be az „edzősorsnak", ettől függetlenül én még emlékezhetek arra, hogy volt idő, amikor a GDP kisebb részét boldogan felajánlottuk volna a Hertának, ha megengedi, hogy Dárdai (akár másodállásban) magyar szövetségi kapitány maradjon.
Sőt, megtörtént, hogy Facebook-csoport alakult „Dárdait köztársasági elnöknek” címszóval, ami persze nem volt több bohókás játéknál, de azért mégis csak mondott, jelzett valamit.
És mindezzel egy szóval sem állítom, hogy a helyére állt Bernd Storck, akit olyan légkör fogadott, mintha egy húskombinát fagyasztóhelységébe lépett volna, ne teljesített volna eddig messze várakozáson felül, ha úgy tetszik remekül.
Akinek belefér, hogy őszinte legyen, az ma is vállalja, hogy nem sok reményt fűzött a nálunk addig ismeretlen kapitányhoz, aki viszont szereti kicsit átfesteni a múltat, az azt mondja: ő bizony már az első pillanatban meglátta benne a sikerkapitányt.
Ezen lehet jó nagy szócsatákat vívni, az egyik tábor nézheti sültbolondnak a másikat, szerencsére a lényegen mit sem változtat: amikor 44 év szünet után újra kiharcoltuk az Eb-n való részvételt, majd amikor az első Európa-bajnoki meccsünket helyenként egészen pazar játékkal meg is nyertük, az egykori német utánpótlásedző ült a kispadunkon, márpedig ezt Baróti Lajoson és Illovszky Rudolfon kívül egyetlen további tréner sem mondhatja el magáról.
Az igazán fontos, hogy nyertünk; hogy nem is akármilyen futballal nyertünk, mert éppen a közel négy és fél évtizedes kínlódás után most akkora volt a várakozás, és olyan olthatatlan a győzelem vágya, hogy egy vereséget ez a futballőrült nép már nem viselt volna el!
Lehet további csinos kis elemzéseket rittyenteni arról, hogy mi van akkor, ha Alaba lövése csak két centivel beljebb megy (ha őszinték vagyunk, be kell ismernünk: Király abban az esetben sem tudott volna hárítani), de az ellenkezője is igaz, hiszen én meg azt mondom, mi van akkor, ha Dzsudzsák Balázs jobb lába csak megközelítően olyan jó, mint amilyen a bal, és az első félidő legnagyobb magyar helyzetében nem éppen a sutábbikkal kényszerül kapura rúgni?
Egy majdnem gól kapufa itt, egy majdnem gólt érő (sajnos) jobblábas lövés ott, szóval: nincs mit a feleknek egymás szemére vetni.
A második félidő meg valóban maga volt a valóságos csoda.
Abban már benne volt egy teljesen új szellemű, egy, a régebbi nemzeti tizenegyekhez képest egészen másként mozgó és gondolkodó válogatott minden tudása, akarata, lelkesedése, finesze, szívóssága, szervezettsége, akarása, akiket nem a vereség elkerülésére, hanem a győzelem kivívására készítettek fel a trénerei.
Ezért a csapatért, ezért a játékért, ezért a szívvel-lélekkel való küzdeni tudásért érdemes volt az éjszakát a Körúton, vagy a romkocsmák mélyén tölteni, ez a kilencven perc méltán lett a szerda beszédtémája, és nemcsak nálunk, hanem szerte a világon.
(Tovább nem nagyon lehet, mert már nyakunkon a szombat…)
Dramaturgiailag is minden stimmelt, hiszen éppen a „kis bice-bócából” lett a szupersztár (Szalai Ádám), a cseregyerekből lett az esti gála egyik főszereplője (Stieber).
Az persze kiszámíthatatlan volt, hogy Szalai 550 napos gólcsendje éppen ezen a Bordeaux-i estén törik meg, és abban sem hiszek, hogy Storck úgy küldte pályára Stiebert, hogy „Zoltán, egy előrevágott labdával fuss el a jobbösszekötő helyén, aztán ha kimozdul rád a kapus, akkor ne püföld bele a labdát a hasába, hanem rúgjál alá és szépen ejtsd át felette…”, de miután minden így történt, aki akarja ringassa magát az „ez az ember mindent németes precizitással, halálpontosan megtervez” illúziójába.
A ma (szerda) természetesen a felhőtlen és a kritikátlan ünneplésé, de tényleg közel a szombat, így aztán nem tehetjük meg, hogy a 2-0-s győzelmünkkel a bőröndünkben gyorsan hazautazunk, és erről mesélünk majd évtizedekig, ahogyan tettük azt a 6:3 esetében.
Szombaton már jönnek is a jeges izlandiak, akik pillanatok alatt a semmivé oszlathatják lelkünk lobogó lángjait, de az osztrákok elleni magyar csapatot látva erre most már százada annyi esélyt sem adok, mint adtam volna, mondjuk a már említett feröeriek elleni első 45 perc után.
Még azt sem várom, hogy Szalai Ádám ettől kezdve ipari méretekben gyártsa a gólokat, valahogy úgy, mint amikor a válogatottban még az első néhány mérkőzésén tette.
Tegnapi neki és nekünk, minden magyarnak oly sokat jelentő gólja okán (vigyázat: önkritika következik…) ezúttal nem is én küldök neki (és persze Bernd Storcknak) egy dalt, hanem meghallgatok egy másikat.
Úgy, mintha ők küldték volna Bordeaux-ból nekem, neked, de valljuk be egy kicsit mindannyiunknak…