Azt hiszem, hogy az utolsók közé tartozom, aki egy futballistát bármilyen mérkőzésszituáció elrontása miatt kritizál, megszid, vagy (ha edző lennék) megbüntet, de azt hiszem, annak láttán, amit az olasz válogatott Zaza nevű játékosa művelt, azért természetesen, ha nem is kergetném világgá, de mint a trénere, soha sem tudnám megbocsájtani neki (miközben persze Conténak is van benne felelőssége).
Nekem egy Eb-elődöntőbe jutásért lejátszott mérkőzés tizenegyes párbaja során az a játékos, akit csak és kizárólag azért engedtem pályára, mert szinte száz százalékig biztos vagyok abban, hogy belövi, szóval az ne kezdjen szambázni, tvisztelni, meg lambadázni a rúgás előtt, hanem lépjen a labda mögé, és amilyen erővel csak tudja, lője a kapus szeme közé a labdát.
De ne szaladjunk ennyire előre, az Eb negyeddöntőjére sodródott titánok harca, sajnos maga volt a mély csalódás.
Három eset lehetséges:
a, ezek a csapatok már annyira jók, hogy egyszerűen nem tudnak mit kezdeni egymással;
b, annyira már közel sem jók, hogy bármelyiküknek a másiknál összehasonlíthatatlanul markánsabb erénye (legyen az a védekezés, a konstruktívabb és ötletgazdagabb középpályás játék, vagy az atraktiv támadni tudás) egyértelműen felülkerekedjék, és arra ne legyen válasza a szemben állónak;
c, egyik csapat sem tud manapság olyan briliáns tudású futballistákat felvonultatni, akik adott esetben saját zsenialitásuk okán a legfontosabb pillanatoknak nemcsak abszolút urai, de egyben el is döntik a mérkőzést saját válogatottjuk javára.
Negyedik variációra egyelőre nem lelek, pedig nem lenne rossz megfejteni, hogy vajon miért történhet meg az, hogy egy Wales-Belgium mérkőzésnek jószerivel minden perce izgalmas, élvezetes, változatos, nyitott, vagy ahogy manapság a nagy tudorok fogalmazni szoktak „őszinte” futballt hoz, ezzel szemben a bonvivánok gáláját csak a minden körülmények között izgalmas, (és egyben végtelenül igazságtalan) 11-es párbaj menti meg attól, hogy ne vetekedjék mondjuk azzal a filmmel, amelyet a dán Anders Weberg forgatott (Örökké minden idők címmel) és, nem tévedés: 720 órán át tart.
Miután érzelmileg sem a német, sem az olasz csapat nem érint meg különösebben, angyali nyugalommal támaszkodhattam ama alapelvemre, miszerint én a rossz meccset is szeretem, amin a német-olasz semmit sem változtatott, de hogy ennyire rossz lesz arra azért álmomban sem gondoltam volna.
A pályán lévők alaptudásból kiindulva, persze ugyanebből a felállásból kisülhetett volna az Eb-mérkőzése is, de azt hiszem, hogy a két csapat (amúgy az ágak végtelenül igazságtalan és szerencsétlen feltöltődése okán) a tornának egy olyan szakaszában találkozott egymással, amikor adott 90, vagy 120 perc, amely mindenről dönt.
Nincs lehetőség arra, hogy majd X, vagy Y-válogatott ellen úgyis nyerünkk, akkor viszont uccu neki, szedjük szét ezeket a gőgös germánokat, vagy ellenkezőleg: mutassuk már meg egyszer ezeknek a totálisan megbízhatatlan és kiszámíthatatlan taljánoknak, hogy milyen is az igazán racionális, az igazán egyszerű, az igazán eredményes futball.
Aztán ez lett az a meccs, ahol senki nem mutatott meg sem önmagának, sem a másiknak az égvilágon semmit.
Mert az már csak az eddig látottakból sem következik, hogy ez a német csapat tud ennyire semennyire is futballozni, miként az sem, hogy az olasz játékosok mindegyik, ahogy az ’50-60-as évek magyar pályán az közmondás szerű volt mindig ketten voltak a pályán: valamelyikük meg a majré…
Sok mindenre gondoltam volna ennek a kontinensbajnokságnak a megkezdése előtt, de arra biztosan nem, hogy előfordulhat miszerint élvezeti érték tekintetében egy Magyarország-Portugália vagy egy Wales-Belgium meccs (és de itt még felsorolhatnék további hat-nyolc találkozót) kenterbe veri a csillagok háborúját, és 120 percen át azért szurkolok, hogy az amúgy elképesztő tudású és alap felkészültségű futballisták csak egyetlen egy hajszálnyira különbözzenek már valamiben attól, mintha az agyonbírált magyar NB I-ben játszanának.
Jó, tudom, van ebben némi túlzás, de ha jól belegondolok csak csipetnyi, mondjuk annyi, amennyi minden ételbe elengedhetetlenül szükséges.
Nem tudom, hogy sokan voltak-e úgy vele, mint ahogy én, de nekem az első perctől kezdve az volt az érzésem, hogy ez a két csapat eleve a hosszabbításra, majd a 11-esekre játszik.
Ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy ha sorozatban alakították volna ki a helyzeteket a másik kapuja előtt, akkor azokat nem vágták volna be kíméletlenül, csakhogy éppen azért nem nagyon tettek meg túl sokat, hogy ezek a bizonyos helyzetek kialakuljanak.
Ölték-gyilkolták-fagyasztották a futballt a középpálya környékén (onnan azért sem Buffonnak, sem Neuernek nem nagyon lehet gólt rúgni) és a szó szoros értelmében vonszoltatták magukat mind tovább és tovább a múló percekkel.
Nem igaz az, hogy még ez az erősen fékezett habzású német válogatott is csak ennyit tud, miként az sem, hogy az olaszokban (momentán) nincs több, nekik már azért örülniük kell, mert majdnem az elődöntőbe jutottak.
És milyen könnyen juthattak volna oda (onnan meg ugye már csak egy lépés a finálé, és egy meccsen minden megtörténhet…), hiszen a német válogatott ezen a tornán soha nem volt olyan könnyen megverhető (és nagy a gyanúm, hogy többé nem is lesz), mint amilyen sebezhető és verhető volt ezen a mérkőzésen.
Hogy az Eb Nagyszinpadának két slágeregyüttese ne valljon totális kudarcot, és a nép ne dobálja meg őket paradicsommal, attól a 11-esek mentették meg a pályán lévőket.
Hiszen ha egy válogatott ebben az orosz ruletthez hasonlító borzalomban, amelyeket tizenegyespárbajnak hívnak, esik ki, akkor az még mindig összehasonlíthatatlanul kisebb szégyen, pontosabban sokkal könnyebben eladható otthon, mintha a rendes játékidőben kényszerül önmaga megadására.
Jelen esetben az olaszokat inkább értem, mint az ellenoldalt, hiszen azért a pályán lévő nagynevűek tekintetében azért még mindig toronymagasan Löw kapitány egylete volt a nyerő.
Contén csodálkozom inkább, aki tíz percnyi játék után nem látta világosan, hogy a németek most tompák, mint a Hardtmuth 2-es ceruza a tanév végén, és még radír sincs rajta. (Persze, vélhetően, látta ő, de akkor sem tudott mit csinálni, azokkal a játékosokkal, akik mögötte üldögéltek a padon, egy tisztességesebb olasz bajnokit is nehéz lenne megnyerni.…)
Mert a „radir”, akarom mondani a „radírok” (ez lehetett volna akár Thomas Müller, akár Mario Gomez) most olyan Ibrahomovic-szerű, „ma éppen nincs kedvem futballozni” stílusú produkcióval álltak elő, a squadra meg azt hiszem, eleve tudta: egy Éder, Pellé „csatársorral” bajos lesz a négy közé jutni… (Vigyázat: Olaszországban, hogy most az egészen kiemelkedő világklasszisokat ne is említsem, ahhoz vannak szokva az emberek, hogy egy-egy nagy tornán feltűnik mondjuk egy Schillaci, egy nyáron át táncol, a vb-gólkirálya lesz, aztán eltűnik, és jön helyette valaki más, aki még jobb is, mint ő.Pontosan tudom, hogy az a Mario Balotelli nevű figura például egy kibírhatatlan, rémisztően irritáló alak, de hogy egyedül veszélyesebb a kapura, mint ez a mai olasz válogatott en bloc, arra leteszem a nagyesküt…)
Igazából nem is értem, hogy teljesen kívülállóként mit siránkozok itt a németek meg az olaszok harmatosságán (ráadásul a németekről pontosan tudom, hogy a folytatásban lesznek még sokkal jobbak is, míg az olaszok esetében ebben egyáltalán nem lennék biztos), sokkal érdekesebb számomra az a tizenegyeskavalkád, amely önmagában is drámai, de amikor olyasmik történnek közben, mint történtek ezen a bordeaux-i éjszakán, akkor bizonyos Alfred Hitchcock jut eszembe, nyilván nem véletlenül..
Amióta ilyen lehetetlen módon döntenek néha a legnagyobb téttel bíró futballesemények sorsáról is, mindig felrémlik előttem az a kép, hogy a rúgások megkezdése előtti hatalmas játékoskavargásban már ott eszik, iszik, beszélget, gyurat, lazít, áll, fekszik az az ember, aki néhány perc múlva a legsúlyosabb dráma főhőse, vagy éppen legnagyobb áldozata lesz.
Ott a nagy jövésben-menésben nincs ember a földön, aki megtudná mondani, hogy ki lesz az, pedig jelen van, mindenki látja, mindenki ismeri, csak éppen azt nem sejti, hogy tíz perc és múlva a mennybe vagy a pokolba kerül-e?
Szürreális egy helyzet, de amíg nincs jobb ötlet, együtt kell vele élni.
Ám még ebben az abszolút szürrealitásban is vannak fokozatok, hiszen néha (mint az történt ezúttal is) azok válnak a tragédiák főszereplőivé, akikre senki sem gondol, és azok repítik az égbe a csapatukat, akikre szintúgy nem voksolna senki, ha ilyen témájú szavazást egyáltalán tartanának. Játszunk el egy helyzettel.
Ott állok, mondjuk a 11-es rúgások előtt Joachim Löw közvetlen közelében és azt mondom neki:
– Te, Joachim, engem az égiek megáldottak egy olyan képességgel, hogy tudom, mi fog itt történni perceken belül. Akkor most elmondom neked, hogy a tizenegyespárbajt ti nyeritek, de az első öt lövésből Özil, Thomas Müller és Schweinsteiger nem talál a hálóba. Ezzel szemben, amikor a mindent eldöntő lövésre sor kerül, akkor a te Hector nevű játékosod, tudod az, akit hol meghívsz, hol nem, hol játszatod, hol kihagyod. Aki úgy elvan a hátsó sorokban, nem nagyon törődik vele senki, ha nem lenne a keretben, talán észre sem vennék. Szóval, ő lesz az, aki az elődöntőbe rúg majd benneteket, és lehet, hogy miatta is lesztek később Európa-bajnokok.
No, most egy ilyen (természetesen képzeletbeli) párbeszéd hallatán Löw, aki mondjuk úgy százszor többet ért a futballhoz, mint én, csak és kizárólag egyet válaszolhatott volna:
-Lehet, hogy megnyerjük az Eb-t, de hogy abból a forgatókönyvből, amit itt felvázoltál semmi nem fog bekövetkezni, kiváltképp nem az, hogy Özil, Müller és Schweinsteiger is elrontja a büntetőt, arra ráteszem az állásomat!
És mi történt?
Hector döntött.
Ezért gyönyörű, ezért borzalmas, ezért elviselhetetlen, ezért lebilincselő játék ez a futball…
Utóirat
a, amennyiben a nagy valószínűséggel most már bekövetkező Németország-Bárki Eb-döntő lenne Párizsban és az olyan futballt hozna, mint amilyet hozott a német-olasz, akkor kövezzenek meg érte a futball legjelesebb szakírói, de akkor már játssza inkább Izland a finálét – bárkivel…
b, az olaszoktól pedig búcsúzzunk stílszerűen. Egyszer már megünnepeltük őket Gianni Morandi Térden állva jövök hozzád című világslágerével.
Egy másik énekes gigászuk, Bobby Solo viszont mintha éppen erre a szomorú vasárnap estéjükre gondolt volna, amikor az első billentyűt leütötte a zongoráján…
