10 256 karakter a vén Európa legprímább futballjáról

---

---

Úgy tartja a közvélekedés, hogy három olyan esemény, amelyről mindenki meg tudja mondani, hogy hol volt, mit csinált, kivel/kikkel beszélgetett, éppen amikor a hírről értesült, vagy amikor a meccset hallgatta: a londoni 6:3, a Kennedy gyilkosság, és a World Trade Centert 2001. szeptember 11-én ért terrortámadás.
Soha nem gondoltam volna, hogy a magyar futball történetében az én életemben eljön még az a nap, amikor megint jelentősége lesz mindennek, amikor a másfél-két óra története (egy meglehetősen csekély kisebbséget leszámítva) valamennyi magyar élettörténetének egy darabjává válik.
„Amikor a belgákat legyőztük, anyád az első gólnál éppen átment a televízió előtt egy süteményes tálcával a kezében. Harminc éve élünk együtt, de először akkor gondolkoztam el a váláson”, mondja majd holnap, vagy tíz év múlva egy férfi; „amikor a belgákat a hosszabbításban lőtt Szalai-góllal megvertük, apátok akkor kérte meg a kezemet…”, meséli majd gyerekeinek vagy unokáinak a ma délután még maximum menyasszonyi státuszban lévő asszony, aki akkor már nagymama lesz; „amikor a belgák ellen a franciaországi Eb-n kiestünk , megfogadtam, hogy nem gyújtok rá többé…” anekdotázik majd valamikor a jövőben a férfi, aki addig napi negyven szál cigarettát szívott.
A számunkra minden tekintetben oly fontos magyar-belga mérkőzés megkezdése előtt mondom: a végeredménytől teljesen függetlenül nagy ajándéka a sorsnak, hogy ez így van.
Kellenek az ilyen sarokpontok az ember életében, kell, hogy legyen valami nagy élmény, amire fel tudja fűzni a múltat, a jelent, egy kicsit talán még a jövőt is, kell, amibe két kézzel belekapaszkodik, akarja akár végtelen boldogságát, akár mérhetetlen szomorúságát valamilyen életből vett példával illusztrálni.
Az már kevésbé tetszik, hogy az osztrákok legyőzése óta irgalmatlan tömeg támadt annak az „aranyvonatnak” a peronján, amelyről ez a mai magyar válogatott utazik az Eb-n állomásról állomásra, győzelemről győzelemre.
Mindenki fel akar kapaszkodni a szerelvényre, mindenki ki akarja harapni a maga részét a vajas kalácsból, ami még nem is lenne baj, hiszen van hely azon a szerelvényen bőven, és még a tetőn is lehet utazni…
Az erőnek erejével felszállni vágyók között azokkal van a baj, akik ennek a kalácsnak az elkészültéhez nem tettek hozzá az égvilágon semmit, sőt inkább azokat tartották félbolondoknak, akik a futball esetében nemhogy vajas kalácsról, de a legpocsékabb kelkáposzta-főzelékről beszéltek, és mélyen lenézték azokat, akiket ez az egész „futball-ügy” egyáltalán érdekelt, a mindennapok szintjén foglalkoztatott.
Attól a szemem sem rebben, hogy június 10. óta a televízió-stúdiókat, a rádióállomásokat, a napilapok, a heti magazinok hasábját úgy lepték el az „egész életemben futballdrukker voltam” mondattal nyitó celebek, mint a legyek a napon felejtett sertéskarajt, mert ők (és ezt gyakorlatból tudom) akkor is ugyanúgy ott topognának a stúdiók ajtajában akár hajnali hatkor is, ha a magyar válogatottat cipóra verte volna minden ellenfele az Eb-n és most arról kellene „színesen, könnyedén”, ám szigorúan kívülállóként nyilatkozni éppen, hogy „miért haldoklik nálunk a futball és mit kéne csinálni ezzel a sok léhűtő, ingyenélő futballistával?”
Amúgy nem az ő hibájuk, hogy élnek a megjelenés, a képernyőn való néhány perces felvillanás lehetőségével, hiszen élnének akkor is, ha a katicabogarak párosodási szokásairól, vagy a kvantumfizika legújabb eredményeiről kellene beszélniük.
Tőlük egyszerűen nem várható el az az emberi nagyság (ha már ezt egyáltalán a nagyság kategóriájába lehet emelni), hogy azt mondják az őket invitáló segédszerkesztőnek: „Köszönöm a meghívást, de ezt inkább kihagynám, egyszerűen ama prózai oknál fogva, hogy fogalmam sincs a témáról…” A sikerben (kiváltképp, ha az olyan váratlan, olyan széles tömegeket érintő és olyan népszerű sportágban következik be, mint a labdarúgás) persze jó potyautasnak lenni.
Talán még akkor is, ha az outsiderként megszólalók magukban pontosan tudják, hogy akik nézik, őket azok meg azt tudják, hogy mennyire kívülállók, mennyire nem oda valók, de ezt a megrögzött szereplésmániások általában elintézik egy gyors vállrándítással és megnyugtatják magukat azzal: „… és akkor mi van, a lényeg, hogy látszódtam, tudatosult mindenkiben, hogy élek, vagyok, nem felejtették még el teljesen…”
Ott tévednek, hogy a futball lényegét és legbelsőbb magmáját valóban ismerők, a celeb-drukkerek első mondatának harmadik szavánál már pontosan tisztában vannak azzal, hogy az illetőt hová kell helyezni a futballtémában megszólalók értéksorrendjében.
És még ezzel sem lenne olyan nagy baj (virágozzék minden virág, kiváltképp, amikor olyan a futballnyarunk, mint ötven éve soha…), ha azok, akikről beszélek, az első NB I-es fordulóban csoportosan indulnának el mondjuk a Mezőkövesd – Gyirmót meccsre, vagy Bese Barnabásnak a bajnoki nyitányon nyújtott játékát elemeznék kicsit valamelyik sportműsorban.
Ám nagyon félek, hogy amikor majd elmúlik az össznépi mámor, megint könnyű lesz nyilatkozót találni arra, hogy „igen, igen, a válogatott valóban csodálatos volt, de úgy fest, kifutott eredményről és sikerről kell beszélni… A magyar futball, pedig? No, arról nem is vagyok hajlandó szót ejteni… Mert az valami borzalmas, szörnyű, ördögtől való, a játékosok bénák, a vezetők alkalmatlanok, az MLSZ elé meg éppen itt az ideje tüntetést szervezni!”.
De elég a morgolódásból, tudomásul kell venni, hogy mi, magyarok már csak ilyenek vagyunk, egy derék osztrák ember már több mint fél évszázaddal ezelőtt megmondta: „A magyarok vagy temetnek, vagy lakodalmat ülnek, a kettő közötti átmenetet egyszerűen nem ismerik…”
A válogatott (a szenteknek hála) most éppen a jó oldalra futballozta magát, de még a benne szereplő és a sikerekben nagyrészt vállaló és a magyar NB I-ben játszó tagjai sem bízhatnak abban, hogy júniusi sikereik bármilyen hatással lesznek az őszi klubmérkőzéseikre.
Valahogy úgy vannak az emberek, hogy mondjuk Fiola Attilát a válogatottban lassan Európa egyik legjobb hátvédjének tartják, aztán ha ugyanez a Fiola Attila akár jelenlegi klubjában, a Puskás Akadémiában, akár abban a csapatban ahová majd eligazol, mondjuk a Paks ellen játszik, azonnal visszasorolódik ugyanabba a „de hiszen ez egy falábú…” kategóriába, ahová az emberek meghatározó nagyságrendű része a magyar élvonal futballistáit sorolja.
De legalább ugyanennyi bajom van a nemzetközi futball nagy honi „professzoraival” is, akik évtizedek óta arisztokratikus előkelőségű távolságot tartanak a magyar futballtól.
Akik naponta hirdetik a különböző nemzetek felsőbbrendűségét és összehasonlíthatatlanságát a magyar labdarúgással szemben. Utóbbiról valahogy csak akkor támad kedvük beszélni, amikor olyan napokat élünk, mint mostanában Franciaországban.
Csak azt nem tudom, hogy hogyan számolnak el azzal a véleményükkel, amelyet teszem azt az Eb előtt az osztrákokról, a horvátokról, a svédekről, az oroszokról (és még egy sereg, a játékokat ma már otthonról néző válogatottról) írtak, nyilatkoztak, harsogtak, és vajon melyik tud akár csak egyetlen saját „szerzeményt” felmutatni arról, hogy ő előzetesen megmondta (vagy legalább sejtette): Wales, Észak-Írország, Írország, Lengyelország, Izland, vagy hogy olyan messzire ne menjek, Magyarország a legjobb 16 közé kerül majd.
Mentségükül talán annyi szolgálhat, hogy ez az Európa-bajnokság most már visszavonhatatlanul vonul be a legkiszámíthatatlanabb kontinenstornák sorába.
Nem kis mértékben azért, mert egyszerűen nincsenek olyan nagyságrendekkel kiemelkedő tudású válogatottjai (legalább is egyelőre), amelyekről üvölt, hogy az európai futball legfelsőbb házához tartoznak, és amelyeket akár „egy Wales” vagy „egy Izland”, vagy „egy Magyarország” adott esetben ne tudna legyőzni.
Hogy maga a játék is milyen óriásit változott, arra a legeklatánsabb példát a szombati játéknap három mérkőzése szolgáltatta.
Láttunk három olyan találkozót, amelyből ha eltekintünk a Lengyelország-Svájc összecsapás néhány momentumától (hogy mást ne mondjak a svájci Shaqiri ollózva szerzett álomgólját, amelyet jó, hogy tartalékolt tegnapig, hiszen ha néhány nappal korábban rúgja, akkor Gera Zoli balbombája hiába volt szemünknek-lelkünknek olyan szép amilyen, a svájci akrobata mutatványát nem tudta volna megelőzni a hivatalos gólszépségversenyben), valamint a Portugália-Horvátország nagy közös andalgásának három-négy percétől, akkor szinte hazai pályán érezhettük magunkat.
A különbség pusztán annyi, hogyha azt, amit Wales és Észak-Írország futball címén Európa legjobb 16 válogatottja között bemutatott mondjuk a Diósgyőr és a Paks játssza egymás ellen, azonnal a magyar futball amatőrizálásáért kezdünk el kiáltozni, és ugyanezt tettük volna a Portugália-Horvátország találkozón látottak esetén is, ha azt „magyar felek” adják elő, hazai kulisszák között.
Nem igazán értem, hogy miért alakult ez így, de valahogy az történik, hogy a csoportmérkőzésen azért játszik a 24-es mezőny nagy többsége meglehetősen gyengén, mert retteg az azonnali kieséstől, ha meg tovább megy, akkor azért, mert akkora a vele szemben támasztott elvárás, hogy nem engedheti meg magának a 16 között való kiesést.
A lelki terhektől tökéletesen mentesített csapatok (élünkön óriási szerencsénkre a magyar válogatottal, vagy teszem azt Izlanddal) talán azért tudnak az Eb meglepetéscsapatai lenni, mert semmi sem bénítja őket.
Nincs velük szemben támasztott teljesíthetetlen elvárás, nyugodtan adhatják önmagukat, adott esetben (lásd Magyarországot Portugália ellen…) akár örömfutballt is játszhatnak.
A többiek mintha azért utaztak volna Franciaországba, hogy a csoportból továbbjussanak, aztán, ha ez sikerült, legyen az ellenfelük bárki, arra várnának, hogy majd elvergődnek valahogy a 11-esekig, mert azzal kiesni a legkevésbé szégyen.
Mondhatjuk persze (a múltból legalábbis leginkább ez következik), hogy az igazi Eb majd a legjobb nyolc között kezdődik.
Óriási szenzáció lenne, ha a magyar válogatott ennek a nagy nyolcasnak a tagja lenne.
Esküszöm egy rossz szavam nem lesz, ha azt ma este Belgium ellen minden idők legrosszabb mérkőzésén harcolja ki. Ennyire azért mindenkinek hajolhat az övéi felé a keze.
Végre (emberemlékezet óta az első) egy olyan meccs, amelyen a győzelem számunkra a legnagyobb szenzáció, a vereség az „és akkor most mi van?” kategória.
No, kezdődjön már…