Portugália tegnap késő éjszakába nyúló küzdelemben végül csak bevergődte magát az Európa-bajnokság legjobb négy csapata közé, holott (azt hiszem ebben egy szavazás esetén nagy lenne nálunk az össznépi konszenzus) Portugália ma nincs benne abban a négy nemzeti válogatottban, amelyet a kontinens legjobbjainak lehetne mondani.
Lengyelország tegnap késő éjszakába nyúló küzdelemben végül a torna eddigi mérkőzései alapján összességében a legjobb teljesítményt nyújtó futballistájának, bizonyos Blaszczykowskinak néhány századmásodperces (tisztelt tizenegyest végző urak: mondják majd egyszer el nekem, hogy egy ilyen kiélezett helyzetben miért kell akár a legapróbb megtorpanást, hogy azt ne mondjam vonaglásszerű megbicsaklást végezni a nekifutás közben, ami ez az esetek döntő többségében a lövés elhibázásával jár?) tévesztése miatt kiesett a további küzdelmekből, amelyekben amúgy (szerintem egy népszavazás ebben is igazolna) nem volna az égvilágon semmi keresnivalója.
Sem a győztes (pontosítsunk: továbbjutó), sem a vesztes (pontosítsunk: kieső) nem azt érdemelte, amit végül kapott, de a futball faramuciságának egyik ékköve, hogy ha minden ellenkezőleg történik, azaz a lengyelek jutnak tovább és a luzitánok esnek ki, akkor pontosan ugyanezt le lehetne írni, és (vélem) az is több, mint kétharmadot kapna egy népszavazáson.
A csoportjából (mit csoportjából: a csoportunkból!) harmadik helyen továbbjutva, a folytatásban eddig egyszer hosszabbításra, egyszer 11-espárbajra kényszerülve, rendes játékidős győzelem nélkül az Eb legjobb négy csapata közé kerülni azt, mint az ábra mutatja, lehet, ám ha ez megesik, akkor az érintett (jelesül Portugália) egy árva szót sem szólhat, ha kijelentjük: a már régen otthonában lévő 16 válogatott között – legyünk nagyvonalúak – van minimum nyolc, azaz a kiesettek fele, amelynek jobb válogatottja van, mint amilyennel Naniék most a F4-ek asztalánál vizitkártyán szereztek maguknak. Sőt, miután pontosan tudjuk, hogy az eredmények elképesztően váratlan alakulásának következtében a döntőig vezető sugárút egyik oldalát a Királyok, a másikat (talán az egyetlen belga válogatott kivételével) az Ipari tanulók útjának nevezhetjük, az utóbbi oldalról is bemasírozik majd valaki a fináléba, és miután a döntő már csak egy meccs, amikor bármi megtörténhet, azt akár meg is nyerheti.
És ha megnyeri, akkor Európa-bajnok lesz ugyan, de nem nevezhető majd Európa legjobb válogatottjának!
A kiírás persze azt nem tartalmazza, hogy a mindenkori Eb-ket a kontinens aktuálisan legjobb nemzeti tizenegyének kell nyernie, mert ha tartalmazná, akkor sem Dánia, sem Görögország nem lehetett volna soha kontinensbajnok, de egy sereg olyan példát is lehet hozni a torna történetéből, amikor a végső győztes valóban megegyezett Európa aktuális futballkirályával is.
Az Eb-k azonban már hosszú ideje sokkal inkább egy négy hetes futballtornára hasonlítanak, amelyet az egy hónap során néha a legjobb, néha a legszerencsésebb, néha a legihletettebb formában játszó válogatott nyer meg.
Van eset, amikor egy nemzeti tizenegy transzba esik, harminc nap alatt átgázol mindenkin, aki az útjába kerül, megnyeri a kupát, aztán éveken át örül, ha döntetlen játszik bárkivel, aki az útjába kerül.
Az Európa-bajnok az én szememben az a nemzeti tizenegy, amely az adott mezőny valamennyi csapatával zsinórban tíz meccset játszva, minimum 7-3-as győzelmi arányt lenne képes felmutatni, ezzel szemben most a legjobb négy tagja (és ebből következően most már akár a végső győzelem egyik esélyese is) egy olyan gárda, amely nemhogy hétszer, de eddig egyszer sem tudott rendes játékidőben győztes meccset játszani Franciaországban.
Ez mindennél többet mond arról a tornáról, amelynek elméletileg még egy Wales-Izland döntője is lehet (nem lesz, de a lehetőség meg van rá), és miután a magyar válogatott inkább balszerencsés volt, amikor Portugália ellen 3-3-ra végzett, Wales ellen pedig nem kellene garantáltan kikapnunk, egyre inkább kezdenek aranybevonatot kapni azok a döntetlenek, amelyeket a csoportunkban akár a CR7-ék, akár Izland ellen elértünk.
A portugálokról szólva, talán még annyit: megrögzött és rendíthetetlen Real Madrid-drukker létemre (vigyázat: a kötődés még a Kopa, Marschal, Di Stéfano, Rial, Gento időkből származik, és csupán a vak hűség tartja életben) töredelmesen bevallom, nem vagyok egy Ronaldo-fan.
Dacára annak, hogy természetesen pontosan tudom: egy egész kivételes tudású, korszakos talentumot tisztelhetünk a „minden hajszálam vigyázállásban, rezzenéstelenül játssza végig a meccseket” jelszóval pályára lépő, nálunk többnyire csak CR7-nek nevezett fiatalember személyében.
Egészen elképesztő az a teher, amit a vállain cipel, mert bár nyilván az edzői is milliószor elmondják, hogy a futball csapatjáték, és még a legkiválóbb együttesek sem épülhetnek egyetlen klasszis zsenialitására, a közönség döntő része kimondva kimondatlanul bár, de mind Madridban, mind szerte Portugáliában mérkőzésről mérkőzésre tőle várja, hogy ha igazán nagy baj van, akkor majd valahogy eldönti a mérkőzés sorát.
Az a Cristiano Ronaldo, akit eddig az Eb-n láttunk, egy tropára játszatott fiatalember, akinek sajnos éppen ellenünk volt két világklasszis megoldása, amelyek végén ugyan tréninggyakorlat-szerűen juttatta Király hálójába a labdát, és amikor a mérkőzés néhány szakaszában látszott rajta a felszabadultság. Ő (pontosan úgy, miként örök vetélytársa, Lionel Messi) pontosan tudja, hogy nem léphet le úgy a futball nagy színpadáról, hogy Portugáliának nem nyer valamit (bármit, csak aranyérmet adjanak érte), és miután már 31 éves, amolyan futballista-kapuzárási pánikban szenved, mert még abban sem lehet biztos, hogy a legközelebbi vb-re egyáltalán kijutnak.
És ha nem (ráadásul ebben mi magyarok is meggátolhatjuk őket), akkor már 33 éves lesz, a következő kontinensbajnokságon meg 35…
Sokan bírálják őt úgymond a hisztijeiért, amelyek néha valóban látványosak ugyan, de meggyőződésem, hogy ebből a „kapuzárási-pánikból” fakadnak, amely Messinél már nem is pánik, hanem egyenesen bezáródott kapu, lásd a Copa Américán történteket.
Hogy CR7 mind idegileg, mind leterheltség szempontjából mennyire a mélyponton jár, arra az előbbinak ékes bizonyítéka éppen az ellenünk bemutatott csujogatója a harmadik magyar gól után, utóbbinak pedig két, tegnap a lengyelek ellen látott olyan toflasága, amelyet ronaldói szinten csak akkor mutat be az ember, amikor az agyonhajszoltságtól már nem száz százalékig ura a mozdulatainak.
Biztos mindenki emlékszik rá, amikor a második félidőben a balösszekötő helyén kapott egy labdát, betört vele a lengyelek 16-osán belülre és olyan helyzetben volt, amelyből frissen, csúcsformában százból 98-szor rajtosra rúgja a hálót.
És mi történt? Egy olyan mozdulattal inkább emelt, mint CR-i módon lőtt az oldalhálóba, ahogyan azt a magyar BLSZ III-ban a felfutó és ijedtükben lövőhelyzetbe kerülő balhátvédek szoktak.
Szintén a frissesség teljes hiányának számlájára írom azt a bizonyos luftot is, amikor egy előreívelt labdára félfordulattal (ráborítva) mozdult rá, ám a szó szoros értelmében luftot rúgott, mert hasonló, ám zseniálisan kivitelezett megoldást iksz alkalommal láttam már tőle a spanyol bajnokságban.
Az ő pályán belüli élete (hangsúlyozom még egyszer: nem tartozom a rajongói közé, csak futballistaként tartom nagyon nagyra) amúgy az előnyök és az igazságtalanságok nagy egyvelegéből áll.
A bírók sok mindet megengednek neki, amit másoknál azonnal lefújnának, de néha emberére akad, aki éppen azt akarja megmutatni a világnak, hogy ő még a nagy Cristiano Ronaldónak sem dől be, így aztán üthetik, vághatják, csépelhetik, derékba törhetik, nem fúj le a javára néha teljesen nyilvánvaló szabálytalanságokat sem.
(Ha Ronaldo javára ítélne, az nem érdekelne az égvilágon senkit, de ha veszi magának a „bátorságot” és Ronaldónak nem ítél meg valamit, azzal adott esetben már karriert lehet csinálni…)
Ezeknek egyik ékköve volt, amikor tegnap még az első félidőben az egyik lengyel bekk úgy tarolta le a 16-oson belül a portugált, hogy azért egyszerre két büntetőt lehetett volna ítélni, de a játék (mintha mi sem történt volna) ment tovább.
A magyar kommentátor addig jutott, hogy „hát, kétségkívül volt kontakt…”, a mindent tudók tanácsa a stúdióban pedig egy hang erejéig nem emlékezett meg arról, hogy „Ácsi! Uraim, de hiszen itt szecskává aprítottak valakit”, ahogy a futballpályák nyelvén mondani szokták egy aufgelég 11-es bizony elmaradt.
Bognár Gyuritól vártam persze egyedül, hogy „felsikít”, de ő is átsiklott rajta, igaz, aztán mindent jóvátett azzal, hogy végre elmondta a tisztelt nézőknek, hogy micsoda népbutítás és kóklerkedés folyik világszerte azoknak a bizonyos jó passz-rossz passz százalékoknak az állandó felemlegetésével, hiszen tényleg nem mindegy, hogy valaki mondjuk, 95 százalékot hoz úgy, hogy a leghosszabb passza másfél méter… No de ezt csak az érezheti, aki „harcos volt a Don-kanyarnál”, és nem az, aki csak elemzést írt róla.
Hogy mit érezhettek a továbbjutás pillanatában a portugálok, azt gondolom, nem kell részletesebben elemeznem.
Szerintem, ők pontosan tudják, hogy minden idők egyik leggyengébb válogatottjával vannak abban a pozícióban, ahol már akkor is sokszor megfordultak, amikor világklasszisok sora alkotta a nemzeti tizenegyüket.
De miután most azt dobta nekik a gép, hogy akár Walesszel is játszhatnak a döntőbe jutásért (nagyon szorítsanak, hogy ne a belgákkal kerüljenek össze, mert akkor azt hiszem, vége a portugálok döntő felé tartó, néha már-már kínos bukdácsolásának), velük már minden (még az is, hogy… de ez a mondatot nem is merem befejezni) megtörténhet.
A lengyelek?
Derekasan helytálltak, szerintem ők maguk sem számítottak arra, hogy egyetlen 11-esen fog múlni, hogy nincsenek a legjobb négy között, ám ha az öltözőben, a játékosok között rendeznének egy titkos szavazást és valamilyen okból mindenki az őszinte énjét venné elő, azt hiszem, a kérdésre, miszerint „Európa legjobb négy csapat között van a mai lengyel válogatott?” elsöprő lenne a nem válaszok aránya az igenekével szemben.
A tradicionális magyar-lengyel barátság okán búcsúzzunk tőlük stílszerűen egy olyan dallal, amelyről talán még ők maguk sem tudják, hogy létezik…
