Várvölgyi mulatságok

 

Több száz méterrel a Balaton szintje fölött, a Keszthelyi-hegységben van Várvölgy, az ország egyik legérdekesebb fekvésű faluja. A mi szempontunkból viszont megye kettő, megye kettőnél följebbi szépségű pályával. Így megy ez a Balaton mellett.

A tizedik Várvölgy ellenfele az észak-zalai Türje, a tabella második helyéről. Április közepe-vége, az ember már éppen kezdi felfogni, hogy végleg ráfordultunk a tavaszra, erre 20-ról hirtelen hat fokra esik a hőmérséklet, és iszonyatos erővel megindul az északi szél. Mindenki emlékszik rá: ezek voltak azok a napok, amikor mindenki a Balatonból ki-kicsapó hullámokat bámulta a netes oldalakon.
Azt gondoltuk, mivel a várvölgyi pálya nincs magaslaton, sőt: a falu alatt, egy fennsíkon van, de mégsem a hegy tetején, szóval hogy talán pont szélvédett a pálya. De már ahogy a parkolóból a gyep felé mentünk, világos volt, hogy esélyünk sincs. Sajnos ezt a közönség (pontosabban a közönség otthon maradó része) is így gondolta: mintegy 80 ember volt kíváncsi a csapatra – vagy ha máshogy nézzük: az egyik élcsapat vendégjátékára. Helyes kis klubház, csipsz, szotyi és dobozos kóla tetszőleges mennyiségben, nullaforintos jegyár, becsomagolt gyerekek, szépen lobogó szögletzászlók, közelről megtekinthető csíkozókocsi.

Szimpatikus, masszív ez a Várvölgy, nincs is vele semmi gond – csak hát a Türje jobb. Ezt a hazai drukkerek között is megállapították. A várvölgyiek fekete karszalaggal játszanak – a fő helybeli riválisnak számító Gyenesdiás előző napi meccsén meghalt egy fiatal játékos. A drukkerek között is ez az egyik fő téma. Közben szép támadások fejlődnek ki, jó nézni. Viszont dermesztően hideg van, a játékosok kézfeje már tíz perc után is lila, a széllökések pedig egyre komolyabbak. Látszik, hogy néhány éve nagyobb fák szegélyezték a pályát, megvan még az összes csonk. Viszont ne akarjuk, hogy meglegyenek, nem védenének a széltől: ha állnának, csak úgy potyognának az ágak a pályára.
A mozgékony Türjét mindenesetre ugyanúgy sújtják az időjárás körülményei, de fél óra után így is fel tudja törni a védekezést, vezet egy furcsa fejessel. Engem a hangulat fagyaszt le, nem az időjárás! – hallatszik egy kritika, és elismerjük, a meccsre tényleg nem egyszerű figyelni ilyen rossz időben. Szerencsére, amikor éppen szürkébb a játék, a bíró és a határbírók néhány következetlen ítélettel segítenek fenntartani a figyelmet. Nemegyszer pont olyan helyzetben fújja le az akciót a játékvezető, amit pont az előnyszabály alkalmazására találtak ki („Röstelltél utánafutni, kutyafejű bíró, azért fújtad le!”), és hát olykor lejt a pálya, nem éppen hazafelé. A nézői interakciók is csökkentett üzemmódban, senkinek sincs kedve viccelődni – bár az vicces volt, amikor az egyik elvesztett labda után kívülről megjegyezték, hogy „a töri meg az angol jobban megy!”.

A klubház eresze alatt álldogáló, tisztes ősz urak azt mondják, korábban, amikor Várvölgy még Veszprém megyéhez tartozott (1979 előtt – a szerk.), három csapatot is ki tudtak állítani, a felnőtt mellett egy tartalékot és egy korosztályost. Most viszont a cserejátékos is olyan, mint mondják, hogy az ifiben is csere lenne. Amúgy mindig a megye kettőben szerepeltek, se lejjebb, se följebb – de egyszer volt egy olyan szezonkezdetük, amikor zsinórban hétszer győztek. Nem mindig itt volt a pálya. Jó néhány évtizeddel korábban lejjebb, a falutól messzebb, nyugatabbra fogadták az ellenfeleket, és az okozott némi problémát: nem messze volt egy lőtér, valamint hogy olykor hadgyakorlat verte fel a békés mindennapokat – bizony, előfordult, hogy lánctalpasok nyomait látták a tizenhatoson belül.

Azt, hogy a Türje láthatóan jobb, azért érdemes meglábjegyzetelni. Először is, mint mondják forrásaink, a hazaiak három kulcsjátékosa is hiányzik, s a pályán is van sérült. De a lényeg, amit már a BL-ben is megtanultak: olykor a kispad hosszúsága dönt. A várvölgyieknél nulla, a vendégeknél öt csere volt a mérkőzésen. S hát jönnek is a türjei támadások, félelmetes, hogy mennyi gólt rúghattak volna, ha jobban koncentrálnak, minden berúgott gólra jutott vagy két kihagyott ziccer. A vége 1–5 lett, de az égvilágon semmi szégyenkeznivalója a 11 várvölgyinek – ők kilencven percig a pályán voltak.
Nem szokásunk, de elég jó meccs volt ahhoz, hogy tartsunk egy kis névsorolvasást. A hazaiaknál a hátvéd Polgárdi Bence gyakran előrefutott, mint egy viking harcos, és ilyenkor jobb volt nem az útjába állni. Fischer Dániel robbanékony jobbszélső, bár olykor többet foglalkozott a bíróval, mint a labdával. A középpályás Cserép Dániel sérülten játszott, de így is világos, hogy technikás és jól irányít. A vendégeknél kimagasló volt Tihanyi Tamás a bal szélen, gyors, jól cselez, váratlan megoldásokra képes, és az egyetlen rúgott gólja mellett vagy öt a lábában maradt aznap. A középpályás Vasas Roland simán elférne két osztállyal följebb is, a csatár Sümegi Flavián pedig minimum két hátvédet köt le egyszerre – ráadásul az utolsó percben ő rúgta a meccs legszebb gólját.
Mindkét oldalon ritka erényeket látott a kicsi közönség – tényleg az ilyen meccseket kéne közvetíteni az élvonalban passzolgató hátvédek helyett.

Minarik Ede

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

*Az idézetek a Balaton-felvidéki Nemzeti Park honlapjának a Keszthelyi-hegységről szóló írásából valók

 

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2016. júliusi számában.)