Telefon a nejnek, lesz meccs!

 

 

Cikkünk 2012-ben jelent meg!

Valamikor 1974-ben, nem sokkal Penélope Cruz születése után és Leonardo DiCaprio születése előtt, szóval valamikor 1974 forró nyarán megtörtént a csabai csoda. Az 1912-ben alapított Békéscsabai Előre FC feljutott a magyar első osztályba. Volt is nagy dínom-dánom, erre-igyunk-elvtársak a Kórház utcában. És persze nem hiába öblögették a vezetők a torkukat jó békési pálinkával a nagy sikerre, a csabai csapat az első NB I-es meccsén három gólt vágott a nagy mellénnyel érkező MTK-soknak.

Könnyű volt akkor, mondja egy alkalmi beszélgetőpartnerünk, aki képes egy félmarék tökmagot három-négy perc alatt, a nyelve és a fogai segítségével precíziós pontossággal héjra és ehető magra szétválogatni a szájában. Megbabonázva nézzük, miközben beszél. Szóval könnyű volt nekik, folytatja elgondolkodva, hiszen akkoriban pörgött fel a háztáji meg a fóliabiznisz a Kádár-rendszerben, és a megye nagyhatalmú TSZ-elnökei egymást taposták a csabai stadion VIP-páholyában. Súgtak-búgtak ezek a Mracskó-bajszú TSZ-elnökök, és másnap elindult felfelé a paprika ára a pesti nagybani piacon. Ebből aztán lehetett igazolni jó játékosokat, itt volt mindjárt a Pásztor József, de jött a két Csató, edző volt a Csank, akivel 1988-ban Magyar Népköztársasági Kupát nyert a csapat. Így hát vidáman verték a blattot, és csontig szívták a Sopianaét a Viharsarok paprikakirályai a klubház elnöki társalgójában, miközben a messzi távolban végérvényesen a sírba szállt a Szovjetunió.

„Minden éjjel van egy álmom,
a csapatot a tabella élén látom”

 

 

Ezt a szárnyalást a rendszerváltás sem zavarhatta meg. Sőt! A csupaszív és tehetséges Pásztorból, akit minden fővárosi csapat meg akart szerezni, de mindenkinek kosarat adott, edző lett. A csapat is összeállt, a két Csató, Medgyesi, Mracskó és a többiek ütőképes gárdát alkottak. Izzadtak is itt a Kovács Kálmánok, az Illés Bélák meg a Szlezák Zoltánok.
A játékosokat kötvényekkel meg részvényjeggyel fizették, pusztán adóoptimalizálás végett. Zsíros Géza szakadár kisgazda gyorsan klubelnök lett, és ha összejött neki egy-egy kövérebb biznisz az agráriumban, a csapat sem járt rosszul, mereng a múltban egy lila sálas drukker, miközben megérkeznek a pályára az MTK-sok, hogy felmérjék, milyen munkát végzett az elmúlt napokban az 1993-as Év legjobb játékosa, a válogatottat is megjárt Árgyelán János, aki nemcsak néhány kilót szedett fel az elmúlt húsz évben, hanem egy jól működő rakodógépes vállalkozást is elindított. Persze az Előre-pálya takarítását a Magyar Kupa-meccsre nem bízta másra, maga ült a kotrógépre. Nem kell hozzá nagy fantázia, hogy amikor rótta a köröket a havas pályán, eszébe jutottak az 1993–94-es idény nagy meccsei, amikor néhány fordulóval a vége előtt a Békéscsaba vezette a magyar bajnokságot. És már mindenki biztos volt, hogy Munkácsy Mihály kedvenc városába kerül a bajnoki cím. De valami történt. A Vác nyert, és a bronzérmet lehajtott fejjel, síri gyászban ünnepelték Békéscsabán. A fájdalomra az sem volt vigasz, hogy a Rapid Wient, az FC Siont és Vardar Szkopjét is kiütötték a nemzetközi kupában.

„Mindenki szurkol az Előrének, a postás,
a rendőr, a vasutas, a képviselő meg
a nyolcadik utas”

 

 

Közben persze a vadkapitalizmus is nagyobb fokozatba kapcsolt. Egy év alatt három elnöke is volt a klubnak, meséli egy ötvenes tréningruhás férfi, akivel egy lelakott irodában futottunk össze, még a meccs előtt, miközben egy fényképet keresgettünk a klubházban, és ha már így alakult, elkezdtünk dumálni. Mindenki azért akart elnök lenni, mert ez jó társadalmi pozíciót jelentett, ezzel az elnöki névjegykártyával könnyen be lehetett jutni olyan helyekre, ahol húgyért, fingért árulták a földet. A csapat közben szétszéledt, a sokkal jobban fizető fővárosi és dunántúli klubok mindenkit elvittek. Végül a leghűségesebb csabai, Pásztor József sem bírta tovább, elköszönt. A csapat kiesett.

„Lila a szívünk, lila a sál,
a Kórház utcán áll a bál”

Elérkezett a szerencsevadászok kora. Vállalkozók, akik azóta mind meghaltak, politikusok, akik azóta mind megbuktak, olajügyek, rendőrök és végül egy szerb háborús bűnös, aki hazájából menekülve megvette a klubot. De neki sem ment, pedig még a végén hat luxus kocsit is eladott, hogy kifizesse a béreket. De jött a fal, a csattanás, a csőd. A város végül egy másik NB III-as csabai csapat nevezési jogát vette meg, és újraindulhatott a történet. Egy éve Pásztor József visszatért, átvette a csapatot, és ugyanabból a társaságból, akik a másod- és harmadosztály között ingáztak évek óta, csinált egy dobogós gárdát. Egyre jobban belemelegedünk a beszélgetésbe, közben valaki bekopog, és elkéri az egyik széket a háromból, mert a kasszásnak nincs száraz széke. Meg játékosok jönnek, ezt-azt kérnek, a szertáros beszól, hogy Józsi, légyszi, telefonálj már haza a nejemnek, hogy lesz meccs. Aztán valaki behoz egy faxot, az ellenfél névsorával. A tréningruhás megnézi, nyugodtan konstatálja, hogy erre számított. Lassan világosodik az elmém. Az ütött-kopott szoba, ahol egy íróasztalnak dőlve dumálunk, az edzői iroda, a warroom, a tréningruhás alak pedig nem más, mint Pásztor József, a békéscsabai csapat focistája, edzője, mindenese. Valaki újra kopog, beszól, indulhatunk, a csapatok már kijáratnál. A történet folytatódik. Békéscsaba–MTK.

Minarik Ede

 

 

 

 

 

 

 

 

*A képaláírások Féja Géza Viharsarok c. szociográfiájából valók

 

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2012. áprilisi számában.)