Szlovákul szólt a vuvuzela

Bár július 11-én még úgy tetszett, hogy Iniesta vb-döntős gólja néhány hétre megállítja a futballvilág kerekét, a szomszédos Szlovákiában már akkor készültek az interkontinentális állítás cáfolatára: július 17-én ugyanis elkezdődött a bajnokság. Minarik úr, miután egy fogadóiroda honlapján kiválasztotta a Budapesthez legközelebbi meccshelyszínt, kocsiba vágódott, és az este már Losoncon érte, ahol a LAFC Lucenec–Tatran Liptovsky Mikulás, azaz a Losonc–Liptószentmiklós szlovák másodosztályú meccset tekintette meg Ede kollégájával.

Az 1902-ben alapított losonci csapat arénája a Sport utcában van, közvetlenül a városi strand mellett, ami ebben a kánikulában elég átütő konkurenciának bizonyult a bajnoki rajttal szemben. Ugyanis csak olyan 800-an voltak kíváncsiak arra, hogy a nyáron alaposan felforgatott, az előző szezonban negyedik helyezett együttes hogyan veszi otthon az első akadályt a legutóbbi kilencedik, a helyi magyarok által is csak Mikulásnak emlegetett alakulat ellen.

A történelemtől sokszorosan terhelt magyar futballdrukker csakis azzal a pofon­csapó gondolattal a fejében léphet be egy szlovák oroszlánbarlangba, hogy „a kutya mindenit, ezek itten milyen boldog emberek: egy vb-résztvevő ország bajnoksága kezdődik a szemünk láttára”. A késő ’70-es évek Csehszlovákiáját idéző acélvázas lelátón valahogy mégsem ültek Vittek- vagy Saláta-mezes fiatalok, de még az irigyelnivalóan dizájnosra sikerült szlovák nemzeti mezben ugrabugráló kisfiúkat sem láttunk a szlovák futballaranykorra büszke édesapjuk körül. Hiába bődült el tehát Dél-Afrikában az olaszgyilkos tátrai medve, a Beckham-, Ronaldinho-, Ribéry-mezek és a Bundesliga-sérók egyeduralmát nem lehet megtörni egy sima csoporttovábbjutással. No persze, akiknek az uptodate-gombját jól felvarrták otthon, méretes nagy vuvuzelával jelentek meg, hogy ezzel idézzék Schweinsteiger, Müller, Forlán és Villa szellemét a vb-ről.

Losoncon 1941-ben 15 ezer magyar élt 1500 szlovákkal. Mostanra ez az arány megfordult, és jelenleg 23 ezer szlovák él együtt 3000 magyarral. De tudósítóinknak szerencséjük volt, hiszen pont olyanok közé sikerült leülniük, akik nemcsak, hogy aktívan fociztak valamikor a városi csapatban, de vagy magyarok voltak, vagy éppen beszéltek magyarul. A magyar nyelv azonban jó ajánló volt a jegypénztárban (állójegy 1, ülőjegy 2 euró) és a biztonságiaknál is. Aki nem hallott még embert palóc akcentussal szurkolni-káromkodni-bosszankodni-lelkesedni, az nem tud semmit sem a világról, sem a fociról. Itt pedig megvolt ez az öröm, még ha némileg szezoneleji formában is. Minden pillanata gyönyörűséges volt. Losonci ultrák csak a helyi rangadókra, például a Rimaszombat elleni meccsre verődnek össze: a külön nekik megalkotott ketrec most üresen állt.

A csapatban nincs magyar, olyan is csak talán, aki beszél magyarul. Érdekes módon a helyiek is erős kisebbségben vannak a keretben: a csapatkapitány, a puskási 10-est viselő harcos persze tőrőlmetszett losonci gyerek. A klubnak saját panziója van a szépen csengő nevű Arany utcában, ott lakik az aranylábúak többsége. Akik között légiós is van szép számmal. Az ottani bajnokság­ban is ismert a módi, hogy vállalkozói státusban rúgják a bőrt, és hogy úgynevezett csapatimidzs-szerződést kötnek a frissen leigazolt játékossal. A szlovák másodosztályban 700–800 eurót is kereshet egy focista, plusz prémiumok.

Kármán József, Tildy Zoltán és Duray Miklós szülővárosának legnagyobb focisikerei 30-40 évvel ezelőtt voltak, akkor a különösen erős 12 csapatos csehszlovák másodosztályban vitézkedtek, és csak bírói segítséggel ejtették ki onnan őket. A helyiek nem kis büszkeséggel mondják, hogy a meccs után úgy megverték a bírót, hogy kórházba kellett vinni. És tényleg: ahogy ezt meséli a valamikori klubpotentát, megcsillan a szemében valami keserűséggel vegyes legénykedés, és felvetődik a gondolat, hogy a futball csodálatos játék. Aztán messze széledt az a csapat. Sőt, már a stadion sem a régi. Ezt a stadiont a ’70-es években építették, a korábbi fából emelt, régivágású aréna pedig új funkciót kapott a rendszerváltás után: bordélyház lett belőle. Az együttes korábbi kapusa és kapusedzője sokat mondó szemekkel magyarázza, hogy volt öltözőjében ma sem állt meg az élet… Persze a stadionból lett városszéli kuplerájban az olcsóbb csajok vannak, a jobbakat a belvárosi kupiba helyezték, hogy egy angol multi jól kereső dolgozóinak ráncait simítgassák munkaidő után. A stadion egyébként igazán hangulatos. Az impozáns főlelátó arányai az itt már tárgyalt BKV Előre-pályát idézik, a vele szembeni földszintes… hogy is mondjuk csak: földtől elemelt rész pedig csak első blikkre nevetséges. Valójában valami nagyon régi futballkorszakot elevenít meg: az öt-hat ülősor mögött a szurkolók bicikliállománya és igazi városi futballatmoszféra, a stadion pedig a római értelemben vett fórummá alakul át kéthetente szombaton. Van egy gyanúnk: a magyar másodosztályú csapatok kétharmada örülne egy ilyen stadionnak. Világítás nincs, futópálya van – ezek elméletileg rontják az élményt, pedig dehogy. A lemenő nap is csak a „szembekapust” zavarta, de az meg csak dolgozzon a pénzéért.

A változatos játékot és kiegyenlített küzdelmet hozó meccs végül 2–2-vel zárult, a nép hamar levonult, a tömegben felfedeztük a Zalaegerszeggel éppen szerződéshosszabbítási huzakodásban álló, a Fradi által is megkörnyékezett Marián Slukát rózsaszín ingben – ő egy „Hajrá, Zete!” erejéig barátságosan tudósítónkra mosolygott. Nem volt még késő a strandoláshoz, így sokan – a népszerű ketchupos lángos, csapolt Kofola tandem elfogyasztása után – már mentek is át a szomszédos létesítménybe.

Szólj hozzá!