Szalicil, a B-közép

 

 

2010. július 3-án, szombaton, miután az isteni Diegóból bohócot csináltak Schweinsteigerék a messzi Dél-Afrikában, idehaza egy Záhony melletti kisvárosban, a Mándok VSE ünnepélyes pályaavatóján a hazaiak Balázsi Attila vezényletével 5–4-re megverték a Partiumi Keresztény Egyetem csapatát. S mivel a FourFourTwo olvasói nem maradhatnak le semmiről, Minarik Ede is elutazott Mándokra, hogy megnézze, hogyan élnek, hogyan gondolkodnak, de legfőképpen hogyan fociznak új pályájukon a mándokiak.

Az új pálya történeti előzményei az 1720-as évekre nyúlnak vissza. Ekkor kapott mezővárosi rangot a kis nyírségi település, ami bizony fellendítette az ipart és a kereskedelmet. Így az itt letelepült Forgách család uradalmi központot és kastélyt épített ide a XVIII. század közepén, amit aztán a kommunisták jól elvettek, és gimnáziumot csináltak belőle. Az ősfás kastélyparkból meg focipályát. A gimnázium gyerekek hiányában bezárt, a kastély szétrohadt, a rendszerváltás után már így kapta meg a Templomos Lovagrend. Ők eladták egy vállalkozónak, aki megígérte, hogy cserébe új focipályát és sportközpontot épít a mándokiaknak.

Így érkeztünk el az Úr 2010. évébe, amikor is 50 millió forintból megnyitotta kapuit az új sportpálya klubházzal, öltözővel és egy 390 néző befogadására alkalmas fedett lelátóval. A megye I-es csapat jól meg is adta a módját a pályaavatónak. A díszvendégek egyike Tőkés László királyhágómelléki református püspök volt, ő a közéleti csatársort erősítette aznap, a magyar foci frontján pedig Buzánszky Jenő, az Aranycsapat legendája rohamozott tűpontos labdákkal. Az új pályát a béke, szeretet és ökumené jegyében a dalai láma éppen nem, de a helyi katolikus plébános és református lelkész is megáldotta. Erre szükség is van ezen a vidéken, hiszen mind a három részre szakadt Magyarország idejének, mind a későközépkori vallásháborúzgatásnak Mándok környéke volt a legfőbb elszenvedője. Avatóbeszédében dr. Szabó Ferenc, a létesítmény beruházója megemlítette, hogy nagy dolog mostanság egy ilyen fejlesztés. Amivel maradéktalanul egyet is értünk.

A csapaton egyelőre nem segít a sok-sok erkölcsi támogatás és áldás, a jelek szerint egyelőre még csak szokja a hazai pályát. Míg tavasszal az NB III-ba feljutásra is esélyesek voltak az utolsó előtti fordulóig, most csak a 13. helyen bukdácsolnak. A csupa szív játékos-edző (Balázsi – már említettük) lemondott, helyére a szomszéd faluból szerződtetett edzőt az önkormányzat, amely évente 6.5 millióval támogatja a klubot. Na, neki sem egyszerű a helyzete: több néző ingerülten megjegyezte, hogy csak három-négy mándoki játszik a csapatban, pedig legalább hatnak lenne helye a kezdőben.

Jelentős igazolásnak tartják a Nyíregyházától lenyúlt ukrán Valerij Zappot. Az általunk megtekintett, Rakamaz elleni meccsen sajnos eltiltás miatt nem szerepelhetett, mert legutóbb a kispadról szidta a bírót. Aki vagy tudott ukránul, vagy nem – mindenesetre biztosra ment, és az öltözőbe küldte a harcias szlávot. A bíróknak amúgy nem árt óvatosnak lenniük, számukra Mándok valóságos oroszlánbarlang. A helyiek igazságérzete nem tűr részrehajlást és szakmai hibákat. Nem egy óvatlan bíró és partjelző távozott már Mándokról betört szélvédővel, szüttyögve.

A klubvezetőség sokat tett a konszolidációért, amikor lényegében felszámolta az egytagú mándoki ultracsoportot. Ehhez elég volt elvenni a dobot a Szalicil nevű drukkertől. Saját elmondása szerint kanadai (értsd: a Kanada utcában lakó) Szalicil így se maradt felelős beosztás nélkül: az ultracsoport vezetése mellett rá hárul a falu bolondjának teljes szerepköre is. Tanúsíthatjuk, hogy ő az új stadion egyik legfőbb látványossága. Az egész meccs legnagyobb pillanata az volt, amikor hősünk bekiabálta az egyik partvonal mellett cselezgető rakamazinak, hogy „rúgd ki„. A zavarba jött játékos ezt meg is tette, a lelátó percekig hahotázott, a roppant népszerű Szalicil pedig ünnepeltette magát.

A meccs elején ütemes szotyiropogás adott ritmust a rakamaziak rohamaihoz, aminek köszönhetően azok villámgyorsan be is vágtak kettőt. A második félidőben a nagypapa korú nézők ultrákat megszégyenítő hangorkánnal biztatták a hazaiakat, akik látványos (és főleg eredményes) játékkal ikszre mentették a meccset – sőt nagy esélyük volt a fordításra is. A heves végjátéknak áldozata is lett rakamazi oldalról: az egyik játékost a bíró a padról állította ki. A hazai lelátón el is hangzott a kérés: „a büdösséget ne vidd magaddal, még új az öltöző”. Az utolsó huszonöt perc a mándoki rohamokról szólt. Ha meg lehet ismerni pusztán a játéka alapján egy embert, akkor a negyvenéves Balázsi Attilát mindenképpen nevezhetjük példaképnek. Ilyenekre, mint ő, lehetne alapozni a magyar futballfeltámadást. Színházi zsargonnal azt mondanánk, hogy elképesztő színpadi jelenléte volt. Alázatos, magabiztos, erőteljes, tekintélyes, öröm volt nézni.

A FFT-tudósítók furcsa gondolattal küzdöttek Mándokon. Lehetséges, hogy még nem számolhattunk be ennyire jó mérkőzésről ezeken a lapokon? Mintha 200-250 varázsló ült volna a lelátón és állt volna a pálya szélénél. Igazi őrült hangulat. A meccs második félideje aztán minden kétséget eloszlatott. A szünet utáni játék, köszönhetően a mándoki támadásoknak, a veszélyes rakamazi kontráknak és a helyi szurkolóknak olyan volt, hogy aki akart volna, az se tudott volna másfele figyelni. És ez most nagyon komoly. Ünnepélyesen bejelentjük: Minarik Ede volt már Losoncon, Tömörkényben, Haladás–ZTE-n, Vácon, a BKV-pályán – de izgalmaiban és megoldásaiban a Mándok–Rakamaz magasan verte az összeset. Lehet, hogy a magyar futball jövőjének pont egy-egy ilyen felismerés a kulcsa? A futball: show, de nem biztos, hogy a profi focisták mutatják be a legnagyobb show-t – csak a kellékek java minőségibb. És ez csak egy volt: ki tudja, micsoda őrült mérkőzések lehettek még aznap 50, 100, 300 kilométerrel odébb a magyar negyedosztályban?! Ha minden meccs ilyen lenne a magyar NB I-ben, az isteni Diego is ide járna hülyét csináltatni magából.

Minarik Ede

 

 

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2010. decemberi számában.)