Sportprogram a nyárfák alatt

 

 

A cikk 2012-ben jelent meg!

 

A nagyobb múltú pécsi futballcsapatot látogattuk meg. A tabella alsó felén tanyázó hazai együttes 1–1-es döntetlent harcolt ki a középmezőnyben álló Bogád elleni bajnokin. Valamikori élvonalbeli stadionban járunk, a Baranya megyei I. osztályban, 2012-ben.

A Verseny utcában sorakoznak a sporttal kapcsolatos létesítmények. Futópálya, centerpálya, kisbetonos meg mindenféle. Az állomáshoz legközelebb a PVSK (Pécsi Vasutas Sportkör) stadionja van, egy nagyobb lövéssel akár a peront is be lehetne célozni, csak magán a Verseny utcán és némi szokásos-magyaros-susnyás-vasútisenkiföldjén kellene, hogy átszálljon a labda. Ez még a megye I-ben se nagy mutatvány. A labdának a nyárfák között is meg kell találnia a rést; helyi informátoraink szerint ez a nyárfasor valamikor az egész (futópályás) stadiont körülvette. Ami maradt belőle, az is szép.
A klubot (sportkört) 1919-ben alapították, az első meccset a bőrgyáriakkal játszották, a harmincas évek elején megnyerték a vasutasbajnokságot, és Bendekovics/Bérczes András néven egy remek balösszekötőt is adtak a ’36-os olimpián szereplő csapatba. Bár szegény Bendekoviccsal a sorainkban rögtön kikaptunk a lengyelektől, és kiestünk, azért ez az egész nagyon jelzi azt, hogy a PVSK fontos csapata volt a MÁV-nak. A MÁV az országnak, és… szóval értjük. A háború után aztán még följebb gurult a pécsi gyors: a kétcsoportos élvonalban találjuk, győznek a nyitó meccsen – és egy újabb válogatott, 1947-ben: Werner Antal Vezér néven Puskásék mellett Belgrádban a pályán hallgatja a Himnuszt. (Figyelem! Ugye, látjuk, hogy svábokról van szó?) A csapat állandóan liftezik az élvonal meg a másodosztály között, majd az 1979-es kiesést követően kezdődik az a zuhanás, aminek a mai megye I a vége.

Hogy a MÁV miért és miért ekkor vette le a kezét az egyik büszkeségéről, azt nem tudni, de hogy a Verseny utcai igazán kvalitásos pálya, ami méltó a magyar futball múltjához (akkori állapotában), az teljesen biztos. Reméljük, az állomásfőnök, aki kinéz a másodikról, néha elgondolkodik a gyerekkori szombatokon, amikor apu nyakában nyalta a kakasnyalókát, a meccs mellett elhaladó vonatok pedig barátságosan dudáltak egyet (jó vidéki szokás ez, ahol a pálya mellett sín van). Persze az állomásfőnök nem tehet semmiről. A MÁV-nak pedig van elég baja most, a biciklitárolós kocsik korában, nyilván nem kell neki egy vidéki klub, amikor helyben van egy másik.

De van ám! A mai PMFC-Matias elődje, a Dózsa 1950-ben alakult, és 1973-tól szerepel ezen a néven (persze Matias nélkül: a legújabbkori névadó-tulajdonos Matyi Dezső akkor még egy bájos siklósi nagycsoportos volt). Hogy a hetvenes években milyen fíling lehetett a pécsi futballközéletben, nem tudom, de az őrségváltás évei mindig forrók és… feltétlenül mások, mint amilyennek elképzeljük. A most már első számú pécsi csapattal való viszony tiszta, egymás mellett elfutós, a két csapat nem érdekli egymást, bár a PVSK-drukkerek többször megjegyzik, hogy a PMFC-sek szeretnek nyúlkálni a jól működő PVSK-utánpótlás legjobbjai felé.

Szóval, a pálya… Nem erre a hetven nézőre van méretezve, az teljesen biztos, de hogy ennél (nagyságrendileg) többet befogadhatna-e hivatalosan, abban nem vagyunk biztosak. Hullámosak a betonlépcsők – annyira, hogy az fotóművészi szemmel szép, és annyira, hogy statikusi szemmel életveszélyes. A drukkerek klubidentitása egyrészt világos, másrészt…, hát bonyolult a helyzet: egyrészt ugye aki ma PVSK-meccsre jár, az nagyon arra akar járni, másrészt pedig aki ma PVSK-meccsre jár (és vesz 500 forintért jegyet, mondjuk az otthon ingyér elérhető Milan–Napoli helyett), azt tényleg pusztán a futball szeretete vezérli. Azaz ugyanúgy örül az ellenfél szép megoldásainak. És ez így is van. Az első félidőben beszorul a Bogád, a fekete-fehér mezes PVSK mindig csak egy centire van a góltól, energikusak, bátrak – aztán elmúlik a lendület, és a Bogád is támadgat. A közönség pedig többnyire nekik is tapsol.

A mai magyar sportélet egyik legbájosabb jelenségével találkozunk viszont. Marika néni, Sári néni, Piroska néni, bármi lehet, elfelejtettük megkérdezni, annyira beszélt, annyira szépen beszélt. A néni minden vasárnap sportprogramra jár. PVSK-meccsre, pingpongmeccsre, néha buszozik is érte (ingyen van már), azt mondja, „sportos családban nőttem fel, nekem ez természetes évtizedek óta”. Jegyet megveszi, karját ölbe teszi, és megtekint egy sportprogramot. Minden hétvégén. Néha többet is. Személyesen. Az Isten tartsa meg a szokását!

A pályán amúgy jobb a hangulat, mint amennyire ezt a nézőszámból gondolhatnánk. Lényegében mindenki ismer mindenkit. A jegyárus néni piros széken, asztalnál ül (ezt félidőben elviszik), mellette egy mosolygós biztonsági emberrel, aki azt mondja, nyugodtan járjuk körbe a többi lelátót, de vigyázzunk a lépcsőkkel. Egy cserénél, amikor behoznak egy idősebb játékost, valaki bekiabál: mi van, roncsderbi lesz? A többiek nevetnek, és a nevetés alatt megcsillan a szeretet. A vonat közben tülköl – jön az IC, és alig valaki tudja, hogy bajnoki mérkőzését játssza az újabban csak a női kosárlabdáról ismert PVSK. Talán csak az idősek emelik tekintetüket a maradék nyárfákra. A hangulat jó, az utolsó két percben esik a két gól, a vendéggól ráadásul bődületes nagy átlövés, az iram nem alibizős, az időjárás jó – az egész fölött mégis ott ül valami beletörődős szomorúság.

Viszont ott vannak a pálya mellett ökörködő, vidám labdaszedő gyerekek. Megkérdeztük: ők a PVSK-ban akarnak focizni. Ha nagyok lesznek. Hát azt kívánjuk, legyenek nagyok!

Minarik Ede

 

 

 

 

 

 

* A képaláírások a Kispál és a Borz PVSK-himnuszából

 

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2012. júliusi számában.)