„Rúgjatok egyet, hadd zenéljek nektek!”

 

Ha csak azt nézzük, hogy mikor melyik osztályban játszott a balatonfűzfői csapat, azt gondolhatnánk, hogy roppant szélsőséges mélységeket és magaslatokat megjáró hullámvasút a helyi futball története. A valóság éppen valami hasonló – de muszáj hozzátenni, hogy amíg hullámzik a Balaton és berreg a Nitró, a fűzfői labdarúgás se lehet hosszabb távon anyátlan. Inkább az a kérdés, mi az igény. Vannak nagyobb igényű és szerényebb korszakok, azonban úgy tűnik, a foci szeretete nem kérdés a Balaton csücskénél.

A Veszprém megye I. alsóbb régiójában játszó Fűzfő a listavezető, a feljutási reményektől abszolút sugárzó tekintetű Veszprémmel kezdte a 2016-os bajnoki évet. Már nem tél, de még nem tavasz. Na jó, még inkább tél, mint bármi más. A pálya nem a parton vagy a partközeli utcákban van – Fűzfő súlypontja érdekes módon északabban van, mint egy szokványos északi parti településé: az ipar saját településközpontot hozott össze a parttól messzebbre. Itt van a polgármesteri hivatal, a mindenféle hivatal, és a gravitációs középponthoz közel található a sporttelep is. Ez a negyed az első világháború után képződött, amikor is a magyaróvári lőporgyárat telepítették ide. Az energiaellátásért felelős erőtelep egyre csak termelte az erőt, de olyannyira termelte, hogy a szegény árva lőporgyár képtelen volt egyedül felhasználni az összeset, muszáj volt tehát valami mást is Fűzfőre vinni, ne szálljon már el az erő a semmibe. Ez lett a papírgyár. Ez már két gyár. Gyárhoz gyári lakótelep kellett, lakótelephez posta, templom, iskola, kultúrház, Hangya Szövetkezet. A nagy ívű fejlődést az újabb világháború akasztotta meg, de Fűzfő már sohasem tudott visszafejlődni az átlag balatoni falvak szintjére: ma is van gimnázium, tűzoltóközpont, minden, ami kell.

És most érünk el a labdarúgáshoz. A csapatnak, amely a huszadik században számtalan nevet viselt már (MTE, Lombik, Szikra, sőt a nitrokémiai NIKE vállalat is volt már névszponzor) jelentős múltja van, egész Veszprém megyében az egyik legtekintélyesebb futballmúlt ez. Van közte nem egy-, nem kétszezonnyi országos másodosztály is! Az aktuális szezon történetesen nem a legjobb: a 12–13. helyen vannak éppen, a sporttelep bejáratánál láttuk, még humorforrás is a csapat jelenlegi helyzete. Na jó, a poénok persze kizárólag a szeretet mezején pattannak ki, mint tavaszi virágok, senki sem bántja az együttest.
A mérkőzés gyászszünettel kezdődik – a hazaiak egyik legjobb játékosa halt meg a téli szünetben, fájóan fiatalon. A klubház oldalában koszorúk, virágcsokrok. A lelátó keleti, délkeleti fekvésű, átfúj rajta a szél, szembesüt a nap. A tribün mögött a fűzfői csillagvizsgáló (tényleg, kezd feltűnni, mennyi vagány dolog van Fűzfőn!), nem lát sok csillagot, hacsak nem az a fekete bőrű úriember a csillag a vendégcsapat mezében: a Diósgyőrt, az Újpestet és a Honvédot is megjáró Sadjo jelenleg a megye I-ben ficánkol. A halálra ítélt tél az egyik utolsó dacos hétvégéjén még megmutatja, hogy jövőre is számolni kell vele (mármint a téllel, nem Sadjóval), nehezen melegednek az izmok a bemelegítéskor, madárijesztőként megmeredt emberek állnak mozdulatlanul és zsebre tett kézzel. Aki előveszi a kezét, mert, mondjuk, rátör a szezon eleji szotyizhatnók, az már bátor ember.

Sajnos rettenetes a meccs. Nem lehet nézőként beleilleszkedni, és simán lehet, hogy nem is a játékkal van a legnagyobb baj, hanem egyszerűen hideg van, és nincs jó hangulat. Pedig az ificsapatok találkozóján nyolc gól is esett! Nos, itt csak egyetlen: a negyvenedik percben a Veszprém rúgja, és szépségdíjas (Bognár Péter). A vendégdrukkerek (eljöttek néhány kocsival, hoztak dobot, sört, sálakat, még a rendőrséget említő drapi is volt náluk) szinte mind fiatalok. Vannak idősebbek is (nem keverednek), a közöttük folyó szórványos interakció is szórakoztató, a meccshez képest mindenképpen. A megyeszékhelyről érkező szurkolók méltatlankodnak, hogy tavaszra alig maradt ismerős ember a csapatukban (nem ellenőriztük!), és a mutatott játékról is többször eszükbe jut, hogy kevés lehet a harmadosztályban. Az idősebb veszprémiek között egy bájos jelenség: vadászkalap, vadászmellény, valamint egy zenélős, elemes hangosító. Az úriember folyamatosan zenélést helyez kilátásba a csapatnak gól esetére („rúgjatok egyet, hadd zenéljek nektek!”). Egyetlen egyszer tudja tehát bekapcsolni, amitől felpaprikázódik, és szinte merülésig zenélni kezd. Módszerét nem sokan helyeslik. Osztatlan sikert csak egyetlen bekiabálással ér el: „Ezek a félidőben lóhúst ettek, rúgnak meg nyerítenek” – ez viszont most, írásban nem tetszik átütőnek.

A pisilés sajnos csak a klubházban megoldható, a hivatalosan kirendelt nyilvános vécé ugyanis olyan állapotban van, amilyenben illemhelyet még nem nagyon láttunk, letördelt piszoárok és mosdók, szétszórt vécépapírok, kirúgott ajtó. De ugye, ha meg lehet oldani a klubházban (és igen), ki volna elégedetlen? A folyosón slágerzene, a csomag- és értékmegőrző ajtaja mellett egy letámasztott mankó. És persze sok-sok-sok régi tabló. Fűzfői csapatok remek futballistái, régiós hősök, akik a másodosztályban egyszer-egyszer elcsíptek nagycsapatokat is. Fűzfő ma is büszke lehet rájuk, a jelek szerint a legjobb kezekben van a hagyomány. S hogy mi lesz, ha ne adj isten bekövetkezik, amitől többen tartanak – és kiesnek a megye I-ből? Ugyan, hiszen mondva volt: amíg hullámzik a Balaton és berreg a Nitró, nagy baj nem lehet!

Minarik Ede

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

*A képaláírások a balatonfűzfői Nitrokémia Rt. cégbemutatójából valók

 

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2016. májusi számában.)