Őszi rangadó Kassán

 

 

A néhány évtizede még halvány magyar identitású kassai csapat (utódja) játszik otthon a Slovan Bratislavával. Mire gondol ilyenkor az ember? Ugyan. Egyszerű futballmérkőzés, megváltozott körülmények között. Nagyban megváltozott körülmények között. Hogy mást ne mondjunk: érkezésünk reggelére füstölgő falak maradtak Krasznahorka várából – és parlamenti választást is tartottak aznap.

Sárga-kék a kassai csapat. Szinte csak ez az állandó az ottani futballéletben. A Kassai Atlétikai Club abszolút kezdő tizenegye 1903-ban futott ki a mondott két szín alatt, természetesen még a magyar bajnokságban. A Kassai VSS (a Kelet-Szlovákiai Gépgyár klubjaként) 1952-ben alakult – az ezt megelőző fél évszázadban a város aktuális nagyklubja hol a csehszlovák, hol a magyar bajnokságban szerepel. A város mindvégig azonos szélességi-hosszúsági fokoknál terült el, csak a történelem járt körülötte egy nagyon furcsa táncot. A VSS 1992-ben szűnt meg, a játékosokat beolvasztották az 1. FC Kosice nevű csapatba. 1997-ben a stadiont is magára hagyták – ha valaki lelkes lett a Panathinaikosz kultikus szentélyének fotóitól, és szeretne látni egy igazi, természet által benőtt stadiont, annak nem is kell Kassánál messzebb mennie. Persze már az 1. FC Kosice is a futballmúlt része (nem is rossz múlt ez: BL-szereplés 1997 őszén, bajnoki cím 1997-ben és 1998-ban), az első számú kassai csapat ma MFK Kosice néven szerepel – a szlovák élvonalban. Nevek, országok és bajnoki osztályok változhatnak – lényegében csak a sárga-kék összeállítás az állandó.

Merthogy, nagyon hamar írjuk le: a közönség és a csapathoz kötödés identitása se lehet állandó. Ez itt Közép-Európa, ha tetszik, ha nem. A város a történelemhez simul, a csapat pedig a várost követi. Az utolsó monarchiás népszámláláson még 71 százalékos és az 1941-es népszámláláson is 71 százalékos magyar többségű városban ma 3, azaz háromszázaléknyi magyar lakos él. Az ilyet hívják szlovák városnak – és hogy a múlt magyar, az szépen elfelejtődik. A VSS mérkőzésein néhány évtizeddel korábban még tapintható volt holmi magyar identitás – aztán az idős drukkerek szépen meghaltak. A Kassa–Slovan Bratislava meccsen híre-hamva-írmagja se volt semmi magyar dolognak – illetve bocsánat: a mérkőzés egyetlen gólját egy Mészáros Ká­roly nevű tizenéves cserecsatár rúgta, Slovan-mezben, kassai hálóba.
A mérkőzésnek helyet adó Lokomotiva-stadion nem a hagyományos városi nagystadion. Az 1. FC Kosice egy új aréna építésének szándékával úgymond ideiglenesen kért helyet a kisebb tőkeerejű másik város csapat, az FC Lokomotiva pályáján, a 30 ezres férőhelyű Všešportový Areálból pedig kiköltözött. A csapat itt játszott BL-csoportmeccseket, és itt fogadta a Liverpoolt is az UEFA-kupában. Aztán a szívességi vendégek szépen, az erősebb kutya jogán jól meg is ülték magukat. Az erőt más mellett egy Alexander Rezeš nevű, a klub mögött álló milliárdos jelentette, aki többek közt a Meciar-kormánynak is tagja volt, a Kárpátok Berlusconijaként is emlegették, és ígért Kassára Sztoicskovot, Matthäust, aranyat zsákkal, meg mindent, ami csak eszébe jutott. Hogy ebből mi lett volna, már nem tudjuk meg: a magyar mágnást elég fiatalon elvitte a szíve.

A most harmadosztályú FC Lokomotiva mindenesetre kiszorult a nevét viselő stadionból, és a Kassa városrészének számító Abaszéplakon játssza a hazai meccseit. És nagyon gyorsan említsük meg, hogy az FC Lokomotiva sem sárgombóccal gurigázott az évek gyorsfolyamú iramában: a hetvenes évek meghatározó csapata volt: ekkor kétszer nyert Csehszlovák Kupát, és természetesen kétszer indulhatott a KEK-ben. Emlékezetes találkozó volt az AC Milan elleni UEFA-kupa visszavágó: a kinti 0–1 után a Lokomotiva ebben a stadionban 1–0-ra verte az olasz kupagyőztest, majd több mint fél óra múlva ebben a stadionban maradt alul a tizenegyespárbajban.

De ne feledjük, hogy közben zajlik itt egy mérkőzés. A Kassa–Slovan meccs felvétele (ha készült ilyen) finoman szólva alkalmatlan arra, hogy a szlovák bajnokság reklámhordozója legyen. Míg a szlovén élvonal alsóházában, Lendván kifejezetten más tempójú, pörgős-futós mérkőzésen jártunk, ez a mostani bűnrossz volt. Lassú, hangulattalan, hátulpasszolgatós. Körülbelül mintha egy Vasas–Pécsen lennénk a tavaszi nyitó fordulóban. Az idő ráadásul gyalázatos. Nyomokban még hó. Mintha egyenest a Bibliából kerestek volna valami büntetést aznapra: havas eső, erős szél, hideg, szürke ég és utálatosság. A fedett lelátón már szelídebb a hangulat – viszont a stadion 90 százaléka nem fedett. A nép tehát a teknő peremén sorakozik fel: ezekre a székekre ilyen időben leülni a büntetéssel egyenértékű. Van egy gyanúnk: nem kellett volna jegyet vennünk. Ugyanis minden gond nélkül átsétálunk az álló (kényszerálló!) részre, és ezt az utcáról is megtehettük volna.

Az egyébként ötletes ovális teknőt kívülről járda kerüli, és azon igazi, élő forgalom zajlik a meccs alatt. Jó arcok: kisfiú gumilabdával és apukával, idős bácsi sárga mezben, huszonéves vagányok VSS-feliratú csuklyásban, azaz: van még itt valami az emlékezetben. Az ultrák szektorát a félidőben megnyitják, hogy magukhoz vehessék az üzemanyagot, a bíró sípjára viszont újra bezárják, és a biztonságiak külön el is állják a szektor bejáratát. Oldalról azért látjuk a drapériákat: bizony, az ultrák fejében még létezik a VSS betűkombináció. Ha a pályára nézünk, akkor pedig sárga-kék csapatot látunk. Más név, más nép más nyelvvel és más rigmusokkal, más klub más országban, teljesen más városban. A két szín és a labda maradt, lényegében semmi más.

Minarik Ede

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

* Idézetek a kassai születésű Márai Sándortól

 

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2012. májusi számában.)