Komló: Alul semmi, felül az ég

 

 

Ha valaki látta az Alul semmi (The Full Monty) című kilencvenes évekbeli klasszikust, és elvetődik egy komlói focimeccsre, a kilencven perc alatt többször is eszébe jut a film. A lepukkant ipari Sheffield mindennapjairól szóló mozi akár megtörténhetne egy komlói sztálin-barokk lakótelepen is. A rendszerváltás után takarékra állított bánya az ezredfordulóra adta ki a lelkét. A csillék leálltak, az emberek elmentek, de a monstre díszlet megmaradt. Szobrok izmos kalapácsos emberekről, domborművek büszkén jövőbe néző vájárokról, sínek, amiket már rég benőtt a fű, és egy völgyben rekedt városszéli stadion, ami tét, néző és lámpafény nélkül maradt.

Miközben az alkoholisták, engedve a szombat délutáni rutinnak, vizenyős tekinteteikkel a semmibe merednek a főutca kiülős kocsmájában, mi lassan kapaszkodunk fel a dombtetőre, hogy megnézzük a kaposváriak vendégjátékát. Persze nem vérre, pénzre és hatalomra megy a játék, itt már régen volt vendég az NB I, ez itt az amatőrök elit fightklubja, az NB III, ahová a Kaposvár II érkezett vendégjátékra. Elkéstünk, a meccs elkezdődött, a valaha 10 ezer nézőt is befogadó stadionban szellősen álldogál 150 ember. Sőt miközben a stadion előtti büfét teszteljük, már a kaposváriak be is köszöntek gyorsan, ezt onnan tudjuk meg, hogy egy mindenre elszánt ember egyensúlyoz a klubház tetején elhelyezett fém eredményjelző doboz felé, hogy a fénycsövekből egy egyest rakjon ki a Vendég felirat mellé. A stadion csendes, újra csendes, elzúgtak forradalmai, írhatná most egy plagizáló poéta. A gyors gól aztán el is veszi a kedvünket, hogy 2600 forintért egy kék-fehér Komlói Bányász SK sálat vegyünk a szendvicskülönlegességekkel és merchandisinggal egyszerre foglalkozó büfében. Marad a 300 forintosos házi hamburger meg a kóla, amivel pisilést színlelve gyorsan besurranunk a meglepően szépen felújított klubházba. Fokozva az izgalmakat, az öltözőfolyosó egyik nyitott ajtaján beköszönünk a szertáros néninek, akit az „Elnézést, itt vannak a mezek?” kezdetű megnyitással lepünk meg. A hatás nem marad el. Öt perc múlva már a korabeli legendák fényképeit nézegetjük, összeállítások, meccsek, nézőszámok röpködnek a levegőben. Jókor vagyunk jó helyen, a kedves hölgy elmeséli, hogy Pestről jött le a férjével még a hatvanas évek végén, akkor idekerült a klubhoz, és egész életét itt töltötte. Itt volt az aranyidőkben a Lantos alatt, amikor Magyar Kupa-döntős volt a csapat, amikor itt játszott KEK-meccset a Crvena zvezda és bár nyertek 7:2-re a jugók itt Komlón, azért Belgrádban a Juhász Tibi és Bencsik Vili góljával 2:1-re elfektették Tito marsall sztárcsapatát. De látta ő a kis Dárdai Palikát is, aki az apjával jött be az öltözőbe, épp hogy felért az asztal sarkáig. De mielőtt részletekbe mennénk, egy jelentős biztonsági ember nyit ránk, és ellentmondást nem tűrően kitessékel a klubházból.

Odakint hideg van, szemerkél az eső, és már a második góljukon is túl vannak a felszabadultan játszó vendégek, akiknek egy afrikai és egy ázsiai klubtársuk is szorít a lelátón. A hazai szurkolók zúgolódnak, szidják az MLSZ-t, hogy miért engedi, hogy NB I-es játékosok is játsszanak a fiókcsapatban, ez így nem fair, néhányan a rendszerváltást szidják, néhányan az öreg Dárdait, akinek az edzősége alatt bunda miatt két osztályt zuhant a csapat, vannak, akik mindenért egy bizonyos hátvédet tesznek felelőssé, akiről már két gólt kaptak. Akad indok elég a fiaskóra, és van elég ok menekülni a múltba, mert hogy annak idején, amikor 3000 komlói ment fel a Népstadionba a hetvenes években, akkor néha csak az ő hangjukat lehetett hallani, zengett, zúgott a Bányász; meg hogy a pécsi elvtársak csak letelefonáltak a megyétől, és mindig elvitték a legjobb játékosaikat; de aztán egyszer csak a kihangosítón megszólal az „Ájájé koko dzsámbó, ájájé„, ami nemcsak a hetvenes évekre, de az első félidő végére is határozott pontot tesz. A második félidőben aztán a helyi ultrák hangadó asszonya már inkább két, távirányítós autóval játszó gyerekét rendezgeti egy Bob Marley-s zászló körül. Közben 1–2, aztán 1–3. Aztán már mindenki csak a szépre emlékezik, hogy Bükfürdőre néhány éve még 13 busszal mentek a feljutási meccsre, és talán a bükfürdőiek még mindig a flittereket keresik, amiket szétszórtak a győztes meccs után a büszke komlóiak. De már annak is vége, a nővérem spanyolban, az öcsém németben van, de én még minden meccsre kijárok apával, meséli a mesebeli középső legény, akiről egy film és egy mese se szól.

Minarik Ede

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2012. júniusi számában.)