Horgászás futballmeccsen

Szöveg Minarik Ede

Egyházasdengeleg–Felsőpetény. A Nógrád megyei III. osztályban az utolsó előtti fogadja az utolsót. A két csapatnak összesen van három pontja, huszonhét rúgott és nyolcvan kapott gólja, kétszer tíz forduló alatt.

A mérkőzés előtt betévedünk a Treff Hetes nevű italboltba, ahol magas élettel találkozunk, ennek a magas életnek az apropója pedig véletlenül sem az aznapi búcsú (amire csak a két-három utcai árus unott telefonnyomkodása utal), hanem a futball.

Egyházasdengelegen ugyanis az a szokás, hogy a szezonzáró meccs után begyullad a bogrács alatt a tűz, és vendégül látják a csapatot. Ha a Dengeleg a három pontjával nem is szolgált rá a különösebb ünneplésre, egy négyszáz lelkes kis faluban a futballcsapat léte is épp elég nagy dolog, úgyhogy teljes joggal száll a babgulyás illata az udvaron. A kocsma plafonjára ráadásul egy futballpálya van fölfestve, úgyhogy nincs is több kérdés.

A Bér-patak túloldalán, lényegében a falu „főtere” a pálya. Sípszóra érünk oda, gyors akklimatizáció. Csak a harmadik-negyedik perc körül kezd feltűnni, hogy nincs partjelző. Érdeklődünk, ez megszokott-e errefelé, de a megszólítottak arcán is látunk némi tanácstalanságot. Valaki jelentkezik partjelzőnek, a játékvezető meg sem hallja a szívből jövő ajánlatot.

Mintegy negyven-ötvenen állnak a pálya nyugati oldalán, szemben az evangélikus templom és a patak, a túloldalon viszont nincs senki a tűző nap miatt. Ettől az egész tér kap egy kis színházjelleget: keleti irányban megtekinthető a hétvégi sportprogram és az evangélikus templom. A pályára egy csaknem 200 éves, klasszicista magtár tart hosszú árnyékot, ebben az árnyékban áll a szurkolók java. Az épületet a Podmaniczky család építtette, aztán a téesz kezében volt, rongybontó üzem lett, ma pedig egy krémeket, illóolajokat gyártó cég használja. Munkából persze kevés van errefelé, ez pedig mindent befolyásol. Az elmúlt évtizedekben, amikor a legtraumatikusabb volt a gazdasági változás, csapat se volt. Aztán lassan Egyházasdengelegbe is visszatért az élet – ma már rendezett falu benyomását kelti, nemcsak mindentől elzárva, de mindenhez közel is (negyedórára az M3-as, további 25 perc Budapest).

Az említett árnyékban, a pálya és az utca aszfaltja között építkeznek. Nincs még meg az első teljes szint, de jó néhány munkaóra benne van már az épületben, az építkezés mellett pedig rengeteg befóliázott tégla, a szükséges anyagok. Mint megtudjuk, ez lesz az öltöző. Amibe mindenki annyit ad, amennyit tud. Valaki a két kezét, valaki pénzt, valaki téglát. Bárki, akinek fontos, hogy Dengelegen futball legyen, beszállhat. Az első lépést két évvel ezelőtt az önkormányzat tette meg: határozatot hozott futballklub megalapításáról. A játék 17 fiatal jelentkezővel a Faluvédő Egyesület keretein belül indult el.

A csapat fő szervező ereje tényleg a lokálpatriotizmus, hiszen minden labdarúgónak van köze Dengeleghez. Vagy itt él, vagy innen származott el. „Nem kell ide a légiós.” „Kotász, a kapus is hazajött Palotásról.” A fiúk rendszerint a kultúrházban öltöznek át, és utána sétálnak el az onnan néhány száz méterre lévő pályához. A közönségben azt mondják, a megye három tökéletesen meg is felel, foci így is van, a magasabb osztályhoz pedig több pénz kellene és olyan adottságok, amelyek nincsenek meg. Például a kötelező ifiegyüttest már képtelenek kiállítani, Dengelegen ugyanis nincs annyi fiatal, hogy összejöjjön egy csapat.

Viszont a klubtörténet figyelemre méltó. A megye egy bajnokaként negyven éve kétszer osztályozót is játszottak a harmadvonalért. „Csak a piszok Jobbágyi” – halljuk előszivárogni az évtizedek óta lappangó csalódottságot. „Akkora rendőri készültség volt itt, hogy a végén a rendőrkocsinak be kellett jönnie a pályára.” „A bíró. Az volt. Rá egy évre viszont tényleg mi tehettünk róla.” A pálya máshol volt azelőtt, és ezerötszázas nézőszámot emlegetnek. Persze nem a sima bajnokikon voltak itt ennyien: a Vasas és a legendás salgótarjáni bányászcsapat volt a két legnagyobb nevű vendég. Az egyik meccs 0:0 lett, a másikon viszont 1:0-ra kikapott az olimpiai bajnok Básti Istvánnal felálló Stécé.

A dengelegi futballélet bájos jelensége a patakkal való türelmes szimbiózis. A patakot a Jóisten ugyanis olyan helyre rajzolta, hogy képtelenség egy kétszer 45 perces mérkőzést anélkül végigjátszani, hogy a labda ne esne bele négyszer-ötször. A probléma közismert és állandó jellegű, a klub pedig megfelelően kezeli a helyzetet. A pálya patakhoz közeli oldalán sárgamellényes rendező áll, kezében egy külön erre a célra kifejlesztett eszközzel és egy labdával. Amint egy labda a patak felé száll, az úriember azonnal a bedobó játékoshoz továbbítja a nála lévő labdát, majd elindul a hálóval a patak felé.

A vendégpad körül dülleszkedő, úgynevezett futballistafeleségek közül némelyik körömlakk-vékonyságú intelligenciáról ad számot a helyi focikedvelők előtt, ahogy a Felsőpetény góljánál gúnyolódni kezd. Mögöttük tizenöt méterrel az utca szélén széken ül egy helyi drukker, ő a leghangosabb a szurkolók közül, ráadásul kedves hozzánk, és hagyja, hogy lefényképezzük a házi lelátóján. A lefújás után pedig az a legemlékezetesebb, ahogy a vendégcsapat egyik játékosa a busztól visszafut a padhoz: hahó, kérem az öltözőkulcsot! Öt perc múlva a teljes csapat a busz mellett vetkőzik-öltözik. (Nem sokáig – ha elkészül az öltöző.)

Végül hadd tegyünk egy kis futballon kívüli kitérőt, mert szépen fölfesti a hátteret. Az egyik úriembernek, aki a klub történetéről mesélt, megemlítjük, hog a neten olvastunk egy híres dengelegi katolikus templomról. Válaszként elmondja, hogy ő evangélikus, majd a félidőben eltűnik. A második félidő elejére megérkezik a templomkulccsal. A 900 éves Szent Imre templom, a váci egyházmegye legrégibb megmaradt egyházi épülete a temetődombon áll, nem is lett volna szabad kihagyni. A temető után a Treff Hetes a cél, ahol már jókedvű mindenki. Nem feltétlenül az eredmény miatt, hiszen 2–0-ra kikaptak, de ez egyáltalán nem volt fontos. Mert tényleg van mit ünnepelni Egyházasdengelegen.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

(A képaláírások Podmaniczky Frigyes Egy régi gavallér emlékei című írásaiból valók)

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2016. márciusi számában.)