Gyöngyösi hűha: a spori a meccs fénypontja!

 

 

A meccs már javában ment, miközben én emlékek után kutatva lassan körbejártam a nagy múltú gyöngyösi futballpályát. (Cikkünk 2014. decemberében jelent meg – a szerk.) Meg-megütötte a fülemet egy kitartó, erőteljes bariton a hazai kispad mögül, ahonnan még a szotyihéjnál is sűrűbben röpködtek a játékosokra szabott instrukciók, így egy idő után felkeltette az érdeklődésemet, és közelebb húzódtam a hang forrásához. Aki, mint kiderült, nem volt más, mint Majzik Zoltán, a vendéglátók edzője, és nem jókedvében állt a játékosai mögött ahelyett, hogy leült volna melléjük.

„Az elmúlt meccseken többször is nézeteltérésem támadt a bírókkal, amiért előbb kétmeccses, majd két hónapos eltiltást kaptam – tisztázta gyorsan a helyzetet, bár konkrétan nem ment bele, milyen afférja is volt a sporikkal. – Most nem ülhetek le a kispadra, a bemelegítéstől kezdve már nem is lehetek a srácokkal.”
Láthatólag azért némi gyógyírt jelentett a problémára, hogy a kispad csak centikre húzódott a szurkolóktól elválasztó kerítéstől, így nem voltak ritkák a meghitt beszélgetésnek álcázott taktikai utasítások. A stílus is visszafogott volt, elsősorban a női bíróra, Gaál Gyöngyire való tekintettel, akit egyébként a drukkerek a lefújás után a meccs fénypontjának neveztek.

A gyöngyösi futballpálya, amelyet egészen 1970-ig feketesalak borított, egykor jóval színvonalasabb meccseket is látott, mint a mostani, Cigánd elleni NB III-as bajnoki. A nyomokat követve rátaláltam Feri bácsira, az élő klublexikonra, aki elmesélte, hogy 1954-ben, nem sokkal a világbajnokság előtt itt játszott, és nyert 21:0-ra a svájci torna első számú esélyesének tartott Aranycsapat, amelyben a nagyok közül éppen csak Puskás Ferenc nem játszott; de azért eljött ő is, és lódenkabátos, élénk alakja nagyon is emlékezetes kelléke volt a meccsnek.
Aztán szerette Gyöngyöst a későbbi aranylabdás Albert Flórián is, aki 1963-ban járt itt először a Fradival, és a Novák Dezsővel, Fenyvesi Mátéval, Dalnoki Jenővel, Rákosi Gyulával és a fiatal Varga Zoltánnal felálló csapatával alaposan megszórta a helyi erőket: a fővárosi zöld-fehérek 11:0-ra győzték le a gyöngyösi zöld-fehéreket – merthogy itt is ezek a hivatalos klubszínek. És a város legnagyobb sikere is a Ferencvároshoz köthető.

Az 1979–80-as kiírásban az éppen a másodosztályban vitézkedő gárda előbb a Fradit, majd a Dunaújvárost verte ki a Magyar Népköztársasági Kupából. Előbbivel 3–3-as döntetlent játszott, de az akkori szabályok értelmében iksznél nem volt büntetőpárbaj, hanem az alacsonyabb osztályban játszó csapat jutott tovább. A negyeddöntőben aztán jött a Mészöly Kálmán edzette Vasas, amelyre már nem volt ellenszer, de máig azt az együttest tartják a legjobbnak a gyöngyösi klub történetében.
„A Vasas ellen még kisgyerek voltam, de élénken emlékszem arra, hogy annyi ember volt kint, mint addig soha, és amennyi azóta sem – mesélte emlékeit Juhász Péter, a Kömlei Károly Városi Sporttelepet üzemeltető cég ügyvezetője. – Nyolcezres tömeg szorongott a pálya körül, az emberek fürtökben lógtak a környező fákról.” Feri bácsi arra a csínyre is emlékezett, amikor Péczely Szabolcs, a hazaiak edzője eldurrantott egy petárdát a vendégöltöző ablakában, mire a rémült Vasas-játékosok hanyatt-homlok menekültek ki az épületből, a nézők nagy derültségére.

Mondjuk, annyira azért nem ijedt meg a Zombori Sándor, Várady Béla, Kiss László fémjelezte fővárosi gárda, mert egy ötöst csak berámolt a hazai kapuba köszönetképpen. A nyolcvanas évek egyébként is szép emlékeket idéznek fel a helyi drukkerekben: volt itt edző Bundzsák Dezső, és visszavonulása előtt játszott egy szezont a Fradi egykori válogatott csatára, Szokolai László is. A csapat jelene pedig leginkább arról szól, hogy a tavaszi feljutás után sikerül-e bennmaradni az NB III-ban, ami – megyei bajnokcsapat ide vagy oda – nem ígérkezik könnyű feladatnak.
„Persze mindenki azt mondja, hogy az ő csoportja a legerősebb, de tévednek: a miénk az – magyarázta félmosollyal az arcán a létesítmény vezetője az 1–0-s hazai vereség után. – A lehetőségeink tényleg korlátozottak, mert amíg az ellenfelek zöme össze tudott vásárolni egy erősebb keretet, nálunk a játékosok nyolcvan százaléka helyi kötődésű. Nekem mégis az fáj a legjobban, hogy miért nem volt kint a meccsen az a kétszáz fiatal, akik a korosztályos csapatainkban játszanak. Az edzésre jönnek rendesen, az nem gond, de szerintem ez nem elég. Emlékszem, a mi korunkban szinte verekedés volt már amiatt is, hogy ki legyen a labdaszedő.”

Aztán így nosztalgiázva, együtt átsétálunk a nemrég átadott műfüves pályára, melyet az MLSZ országos pályaépítési programjának keretében húztak fel az idén, és mintegy 137 millió forintba került. Ebből az önkormányzat önrésze 41 millió volt, a többit a szövetség állta. És várhatóan itt nem lesz vége a felújításnak, mert Juhász már mutatta is, hol lesz az új öltöző vagy a kispálya az egykori laktanya területén. Ebből azért érezhető volt, hogy egyáltalán nem menthetetlen a helyzet.

Turner Pipi

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

*Az idézetek az A Vidróczki híres nyája című népdalból valók

 

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2014. decemberi számában.)