Futball Soponyán: Ha nincs esernyő, van kiserdő

 

A legzseniálisabb futballidőnek ígérkezett. Május 1., vasárnap, szürke ég, nagy páratartalom, csönd. Soponyán vagyunk, Fejér megyében, a Sárvíz mocsárvilága mellett, a Zichyek valamikori fontos birtokán. Ráadásul a megye II-es bajnokin a szomszédos Káloz a vendég.
Nem is kell magyarázni, a szomszédvári találkozó mindig jó – főleg, ha jó az idő. Viszont más miatt is pikáns a találkozó: a pályán hajszálra ugyanannyi pontot értek el, ami szintén éles meccset vetít előre. Csakhogy ha a tabellára nézünk, a stabil bent maradó (11.) helyen álló Káloz mögött sokkal, a kiesőzónában (15.) találjuk a hazaiakat, és szépen oda van csillagozva a tabella alá, hogy a Soponyától 13 pont levonva. Hoppá, vajon miért tartja őket ridegen a Fejér megyei szövetség? A dolog ott lesz igen kellemetlen, hogy ez a szegény csapat ráadásul nem is követett el semmit, pusztán annyi történt, hogy az U19-es fiatalok (!) sokszor nem tudnak tizenegyen kiállni, a szövetség pedig ilyenkor a felnőtt csapatot bünteti. (Ha valaki érti ebben a logikát, nyugodtan írja meg!) De hát ez van, ezzel kell élni – azért jegyezzük meg: biztosan nehéz lehet edzőként úgy motiválni egy csapatot, hogy öt csapatnál is jobbak a pályán, és esetleg mégis nekik kell majd búcsúzniuk.

Na, hát amikor megérkezünk, olyan is volt az idő, ami közelített a tökéleteshez: borongós, tömött, súlyos levegő, háttérben duruzsolni kezdő futballmérkőzéssel, némi hangosítás, amihez a szükséges áram az óvoda (iskola?) ablakán keresztül, hosszabbítón jön a fa alá, mely fa alatt nyitott rakterű furgon is áll, és büféként funkcionál. Az iskolai padból fejlesztett büféasztal körül mérsékelt a derűlátás („Figyelj, öt perc alatt kettőt kapunk”), nem folyunk bele, nem értünk hozzá.
Érdeklődünk két idősebb úrtól, mármint a soponyai futball mibenlétéről. Meg is tudjuk, hogy régen a gyerekvárosban, „a gróf Zichy János kastélyánál” volt a pálya, megszólalónk pedig 30 éves koráig rúgta a labdát a helyi csapatban. Melyik poszton? – kíváncsiskodunk, majd megtudjuk, hogy bármelyiken. Ott, ahol ma van a pálya, a régi politechnikai iskola gyakorlókertje volt. Megkérdezzük, mi lett az iskolával, mért nem kellett a kert egy idő után. Erre viszont összenéz a két bácsi, és nagyon egyszerűen azt mondják: ugyan, ki akar ma már kapálni? Ahogy a pálya szépen formálódó pitypangvegetációját figyeljük, kaszálni legalábbis nem ártana a következő meccs előtt.

Amire megszerzi a vezetést a Soponya, mi már messze járunk két iménti forrásunktól, és az egyik szögletzászlónál állunk. Hazairól megy ki a labda, szöglet. A játékos odahívja a társát, és megsúgja neki, hova várja a labdát. A határbíró odaszól: hangosabban, srácok, így nem tudom, mit figyeljek. Na, spori, te csak ne is halljál semmit. Közben látványosan beborul az ég. A kapu mögött frissen kaszált, messzire illatozó terület – jé, egy másik pálya! És jé, meccs is van rajta: egy szülői pár négy-öt éves forma fiúval labdázik rajta. Zöld a labda, az apa nevetve mondja: látod, mindenki másért jár meccsre.
És akkor az első félidő utolsó negyedórájában, az egyenlítő gól előtt nem sokkal rohadtul el kezd esni az eső. Nagy, szürke felhő, amire Petőfi biztos azt mondaná, hogy felleg, az ül rá a pályára, a film viszont forog tovább. Az emberek türelmesek, megpróbálják kihúzni a félidőig. A déli oldalon egyre többen húzódnak be a pályától 10-15 méterre kezdődő kiserdő szélső fái alá. „Ha nincs esernyő, van kiserdő” – hangzik el. Az eső annyira komoly kezd lenni, hogy a mozgássérült bácsit, aki addig rokkantrobogóról nézte a találkozót, a cserejátékosok szépen beemelik a fedett kispadra. Az ellennél érdekes jelenség figyelhető meg: az összes cserejátékos a padon áll, hogy ne ázzon át a csuka – viszont mivel a plexi nem túl magas, mindegyik görnyed, hogy beférjenek a 150 centi alá.

A félidőben rengetegen döntenek úgy, hogy elég volt. Mi is kimegyünk az utcára a kocsiért, és azzal visszamegyünk a pálya széléig. Szélvédő mögül is látványos a látványos futball. Úgy tűnik, nem mi találtuk ki a nagy ötletet. Sokan hazafutnak, de a jelentős kisebbség autóval visszajön, és beáll a pálya széléhez, a kapu mögé. Szabályos autósmozi-hangulat alakul ki, kezdődik a második félidő, a soponyai autós lelátó felkészült a szórakozásra. A kocsik némelyikének első ablakai résnyire lehúzva, füst ömlik ki rajtuk, vagy szotyihéjak röpülnek a fűbe, rendületlenül járnak az ablaktörlők, a fa alatt állókon látszik, hogy ez itt most igazi közös élmény – vicces a helyzet. Megint vezet a Soponya, de aztán egy játékosukat kiállítják, feltámad a Káloz. A büféfurgon közben befejezi a működést, és elmegy, de a helyére egyből beáll egy kocsi, és az utasok a meccset nézik.

Feltűnik, hogy a szurkolók között a vendégdrukkerek kerültek többségbe! A Soponya-hívők nagy része ugyanis simán hazament, és nem jött vissza (bár hallunk egy ilyet is egy visszaérkezőtől: „nadrágot is cseréltem, cipőt is”). A szomszédos káloziak viszont mindannyian kocsival érkeztek, és hát ők vissza tudtak jönni a meccset nézni. Micsoda sportszociológia! Jön a Káloz, nagyon jön a Káloz, és valahol a végjáték elején öt perc alatt megfordítja a meccset. Innentől már csak a műfaj élvezete marad: focimeccs autósmozi módra, ez biztos valami olyan, ami nincs sehol máshol.

Minarik Ede

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

*A képaláírások a Zichy család legnevesebb tagjait jelölik

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2016. júliusi számában.)