Megjelent 2011. novemberében, egy évvel a vörösiszap-katasztrófa után!
Nem a katasztrófaturizmus egyik sötét alfaja, ha Minarik Ede Kolontárra látogat, a Veszprém megyei negyedosztályú Kolontár–Dabrony találkozóra. Hősünk ugyanis a futballra kíváncsi. Nem tehet róla, ha a háttérbe minduntalan beszivárog a tragédia emléke.
Egy év telt el az évtized ipari katasztrófája óta, és bár a devecseri városközpontot rendbe rakták (fotósunk szerint, aki egy éve már járt a helyszínen, akkor elképzelhetetlen volt, hogy ott valaha újra lesz élet), a parkerdő alapszíne még mindig a vörös. Az útpadka mindenhol vörös. A közlekedési táblák adott szintig vörösek.
A Devecser melletti Kolontáron szinte a futballpálya az egyetlen műintézmény, ami épen maradt. A pálya ugyanis a dombtetőn van – maximum a Veszprém Megyei Labdarúgó-szövetség bajnoki kiírásának hullámai csaphatnak fel a zöld gyep szintjéig. Ennek a kiírásnak a tutaján pedig ezen a napon a Dabrony játékosai eveztek fel a dombra. Az, hogy a pálya egy magaslaton helyezkedik el, egyúttal azt jelenti, hogy tökéletes rálátás nyílik róla az áttört falú vörösiszap-tározóra, a repedésre magára: a látvány valóságosan dantei. Kicsit délebbre pedig az új negyed, ahova az elsodort vagy lebontott házak lakóit költöztették.
Igazi körbedülleszkedős futballpálya, egy korlát megy végig, a kispad mögé három-négy fa vet árnyékot, azok se túl elszántan. A klubház pálya felé álló tűzfala akár eredményjelzőként is funkcionálhatott volna: rajta a „Kolontár” és a „Vendég” felirat, szép szimmetrikusan – de rájöttünk, csak azt jelzi, hogy a ház melyik oldalán mely öltözők találhatóak.
A két csapat közül a hazaiak tűntek érettebbnek a focira. Az elképzelhető legalacsonyabb osztályban a Kolontár elég jól megy, csupa-csupa sokgólos győzelem idegenben (azelőtti héten az előző évi osztálybajnok Kislődnél nyertek 4–1-re), aztán otthon valahogy nem megy. Egybehangzó vélemény, hogy Dabrony nem a kolontári szint. És ahogy elnéztük a játékosokat, négy-öt fiú tényleg focistatermetű, hosszú másodpercekre előre látják a játékot, kifejezetten csapatnak tűntek. A dabronyiak a portugál válogatott bordó-zöldjében játszottak – a kolontáriaknak eredeti Joma mezük volt, ami kicsit meg is lepett minket: megye négyben vajon honnan lehet erre pénze egy klubnak? A nép között azt mondták, segélyszállítmánnyal érkezhettek a szerelések. Az első tíz perc mozgásai alapján tényleg úgy tűnt, hogy a Dabronynak nem sok kása kevertetik a kolontári oroszlánbarlangban. A dabronyi oldalon több volt a pocak, és ne haragudjon a világ, de ki kell mondani: nehéz mozgású, alacsony kapusuknak minden mozdulatából sugárzott a gólképesség. Ment is a Kolontár, a félidőben már kettővel.
A mérkőzés viszont a bíróról szólt. Fiatal értelmiséginek tűnt, és iszonyatosan sértődékeny volt. Többet foglalkozott a közönséggel, mint vele a publikum. Rendet vágott a hazai padon, a pályán, a pálya mellett, a kukoricásban, és szinte még a harmadik utcában lakó Juliska néni is fegyelmezettebben ült le a kedvenc vasárnapi sorozata elé. Jegyezzük meg:
a síp a vendégoldalnak fütyült. A százötven néző meg is látta ebben a lehetőséget: itt egy remek vasárnap délután kerekedik ki a kezünk alatt, ha ügyesek vagyunk. „Úgy fütyörészel össze-vissza ott a pálya közepén, mintha erdőben sétálnál!”; „Hogy eszem a csipkebogyószemeidet, te bíró!”; „Ne akard, hogy akarjak szerepelni a jegyzőkönyvedben!” – csupa-csupa kedves figyelmesség a nép és a játékvezető között.
Na, és volt a félidő, amikor az árnyék nélküli hőség arra bírt bennünket, hogy sört keressünk. Legközelebb csak odalent a faluban találtunk erre alkalmas egységet – és mire visszaértünk a második félidő huszadik percében, a Kolontár éppen akkor egyenlített, még elcsíptük a gólt. Ami azt jelenti, hogy parázs lehetett a félidő eleje: a Dabrony ugyanis, míg mi frissítettük magunkat, feltámadt, és hármat bevágott a hazaiaknak. A vége 3–3, a nép dühös, leginkább a bíróra neheztel. Aki az utolsó félórában se járt a helyiek kedvében: még az utolsó percekben sem adott meg egy jogosnak tűnő tizenegyest. Az utolsó félóra elég pörgős volt, a semmiből megszületett egy igazi futballmeccs – ebben az időben a legjobb beszólás az volt, hogy „gyertek, gyertek, mint a vörösiszap!”.
Pályabejáró túráink során még nem találkoztunk ennyire paprikás hangulattal. A lefújás után a bíró a határozottnál egy fokkal határozottabb léptekkel sietett az öltöző felé. A nép pedig utána. Egészen húsz percig csodálhattuk azt a képet, hogy az öltöző előtt várta a bírót a teljes hazai csapat, a közönség megmaradt része, beszélgettek, jól érezték magukat, de látszott a szemükön, hogy beszélgetni leginkább a bíróval szerettek volna. Őszintén nem tudtuk, hogy még ezen a napon láthatjuk-e életünk első bíróverését. Húsz perc után kicsapódott a bírói öltöző ajtaja, a játékvezetői hármas szigorúan senki szemébe nem nézve, illedelmes „Szervusztok, köszönjük szépen!” köszönéssel az autóba csapódott, és gázt adott. A kolontári sportbarátok még percekig meredtek maguk elé: hát ezt elszúrtuk.
A meccs utáni percekben fogtunk egy bácsit, akinek a szemén látszott, hogy szintén benne lenne a bíróverésben. Beszélgettünk, vele néztük végig a várakozás perceit. A tavalyi katasztrófáról. Kemény, szép, bajuszos magyar erősember. Kétszer kellett elfordulnia a tavalyi események mesélése közben. Azért nem minden vicc Kolontáron.
Minarik Ede
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2011. novemberi számában.)
