Foci egy tál lencséért

 

 

„Nos, melyik az a pálya, amelyen játszott Cristiano Ronaldo, Lothar Matthäus, Rooney, Ronaldinho, Klose, Messi, Kaká és Szlezák »Szalonna« Zoltán? Hmmm?” „A Fővárosi Vízműveké!” „Nagyon jó! Gratulálunk!” Az értékes válaszért cserébe Minarik Ede ezúttal a IV. kerületbe indult, hogy megnézze, kik tolják a bőrt ezen az eldugott kis pályán egy napfényes szombat délután.

Persze nekik könnyebb dolguk volt megtalálni a pályát, hiszen őket busszal hozták a válogatott meccsek előtti zárt kapus bemelegítésre. Egyszerű földi halandónak a benzinkutak és autókereskedések szegélyezte részen nem egyszerű megtalálni a Váci útnál a megfelelő bejáratot. Aki viszont megtalálja, azt egy ősfák szegélyezte pálya várja egy BLSZ I-es meccsel és mintegy 35 nézővel.
Itt, ahol a város zaját megfogja a magas kőfal, a szurkolóknak csak a Duna felőli telekről áthallatszó kisebb házibuli vendégeivel kellett szócsatát vívniuk. De mivel a „Hahó, csajok, átmehetünk mi is bulizni?” kérdésre nem érkezett válasz a kőfal túloldaláról, maradt a stabil nézőszám és a családias hangulat. Aztán jól egymásnak esett a bajnokságban eddig nyeretlen Fővárosi Vízművek és a jó nevű Rojik.

A majdnem 1800 férőhelyes pályát – 518 ülő- és 1200 állóhely – három szurkolói csoport veszi körül. Látszik, hogy mindenkinek megvan a maga helye. Az öregek, korábbi játékosok, szakosztályvezetők, régi vízműves szakik, mintegy hatan-heten a pálya közepén a lelátóval átellenben egy korlátnak támaszkodva elemeznek. „Józsikám, ennél a bekknél még a szegény Kalapos Sanyi is jobban játszott, nem lehetne őt visszahozni? (…) Aki az első gólt rúgja, az fog nyerni. (…) Dehogyis, Janikám, nem lesz itt gól, ez tipikus döntetlenes meccs.”
Szemben, a félezres lelátón húszan-huszönöten üldögélnek, családtagok, volt játékosok és egy Rojik-drukker néni, aki előre látja a vendégek sebezhetőségét. „Sajnos a legtöbben nem tudtak eljönni, mert dolgoznak, nincs is cserénk a kispadon. Ebből sajnos baj lehet a végén. Hajrá, Rojik!”

És van egy külön társaság is, amelynek tagjai a hazai csapat kispadja mellett, a szögletzászlónál táboroznak, közel a kulcsfontosságú stratégiai helyekhez, úgymint öltöző, WC és büfé. Arcukat süti az őszi nap, miközben békésen ringatóznak alkalmi műanyag székeiken. Ők a kiválasztottak. A focista barátnők, kutyussal és kutya nélkül és egy nagy respektnek örvendő laza negyvenes, akit megérdemelt tisztelet övez. Ede szeme hamar kiszúrja a VIP-vendéget, aki nem más, mint Szlezák „Szalonna” Zoltán, az örök újpesti, aki a profi karrierjét itt fejezte be néhány év levezetés után.
Amíg a nagy testvérnél pénzhiányra panaszkodnak, itt a szurkolók az edzőcserének tudják be a hazai csapat gyengélkedését, illetve az általa hozott új játékosoknak. Nem nőttek még teljesen össze a keménymaggal. Azzal a keménymaggal, amely már lassan húsz éve adja a Vízművek gerincét, és valójában egy összeszokott baráti társaságot jelent. Ők maguk fizetik a felvidéki edzőtáborozást, maguk veszik a stoplist, együtt járnak bulizni, miközben a lelátón ülő haverok személyes sztorikkal heccelik a támadásban megfáradt csatárokat.

Egyik emberünknek könnyű, hamar elárulja, hogy 16 évet játszott a csapatban, és egy éve hagyta abba a focit, a lába miatt. És hát nagyon hiányzik. Egyébként nem sok közük van a Vízművekhez, csak annak idején ideszoktak, és összenőttek a csapattal. Nekik szerencséjük volt, mert ez a pálya nem jutott több tucatnyi fővárosi társához hasonló sorsra. Nem lett a helyén benzinkút, mozi, bevásárlóközpont. Megmaradt itt a Duna és a Váci út között eldugva, a szennyvíztisztító mellett. A megmaradásban és folyamatos fejlődésben alighanem kulcsszerepe van Nagy Miklósnak, a volt FIFA-bírónak és MLSZ JT-elnöknek, aki fél évszázada szolgálja a klubot, az utóbbi évtizedekben sportköri elnökként, pedig egykor játékosként került ide az Újpesttől kölcsönbe.
De maradtak azért ellenfelek bőven, itt van például az örök rivális Gázművek is, velük gigászi csatákat vívtak korábban. És egészen idáig pottyant a III. Kerület is, amely korábban az irigyelt NB I-ben játszott, és ez volt az az együttes, amely a kilencvenes években elbúcsúztatta a Magyar Kupában a Vízműveket. „Pedig akkor nagyon jó csapatunk volt, csak hát amíg a kerületieket külön gyúró gyúrta, én a 96-os busz után futottam, hogy a melóból ideérjek. Nem baj, a nyolcvanadik percig így is mi álltunk továbbjutásra!”

A csapat története mindezek mellett kiegyensúlyozott. Nem tétlenkedtek a vízművesek, mert míg Hitler azon morfondírozott, hogy hogyan tegye még hatalmasabbá a III. Birodalmat, és hogyan támadja meg Lengyelországot, addig a vízművesek úgy döntöttek, hogy focicsapatot csinálnak, és elindulnak a budapesti amatőrbajnokságban. És míg a Wehrmacht Franciországot, Norvégiát, Észak-Afrikát és Oroszországot járta, a IV. kerületiek osztályról osztályra küzdötték fel magukat. Így aztán a világháború romjai közül már a BLSZ II-ből dugják ki a fejüket. A kommunizmus alatt negyven évig lifteztek a BLSZ I és a BLSZ II között, hogy a rendszerváltás nyerteseiként végleg stabilizálják helyüket a budapesti első osztályban. Sőt. Sőt a kétezres évek elején második csapata is volt a klubnak! Azóta ők a demográfiai gödörnek, (ahogy mondják) a Gyurcsánynak és a Playstation 2-nek köszönhetően megszűntek.

Az ellenféllel nem szokott balhé lenni, kifogás inkább a bírókkal van, akik sokkal elnézőbbek a kiöregedett NB I-es sztárjátékosokkal, mint a többiekkel.
A hely determinál. Néhány száz méterre a Megyeri út reflektoraitól az ember csak Újpest-drukker lehet. Szóvá is teszik ezt azonnal, amikor egy kósza lélek Fradi-sállal a nyakában ballag fel a nézőtérre. „Tudjad ám, hogy melyik kerületben vagy, öcsi!” Tudta.
A meccsen egyébként nem jött be az öregek szkepticizmusa. A Vízművek látványos játékkal hálálta meg a szurkolók bizalmát, és négyet vágott a gyengélkedő Rojiknak. A meccs végi összeborulás után ezúttal megérdemelten jöhetett az étel a klubházban. Az oknyomozói kérdésre pedig, hogy mindig jár-e kaja a focistáknak, egyből jön az anyáskodó válasz.
„Kapnak mindig, pedig nem érdemlik ám meg, mert nem tudnak focizni! De szeretjük őket.”

Minarik Ede

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2010. decemberi számában.)