Bugyolált néni, pálinka, cigi

 

 

Minden idők leglassabb, legkoszosabb holt idényének éltük meg ezt a mostanit (cikkünk 2012. márciusában jelent meg! – a szerk): az angol szuperfutball decemberét is fásultan néztük végig a tévében – mert hát ezerszer inkább egy Diósd–Martonvásár a fagyban pálinkával, mint egy Liverpool-Chelsea a meleg nappaliban, hideg sörrel. A Hazai pálya rovat ugyanis egy diósdi felkészülési meccsel nyitotta a 2012-es idényt.

A harmadosztályú hazai csapat a megye I-es Martonvásárt fogadta, ami egyetlen nekifutásos köpésre van tőle. Hazai piros, vendég fekete, műfű zöld, ég szürke-haragos, az arcok taknyosak és rózsaszínek. Iszonyatos hideg, gonosz szél. A diósdi komplexum ráadásul domboldalon van: a center- és az edzőpálya valahogy úgy épült fel, mint a kínai rizstáblák: egymás alá. A panoráma pazar, talán Szolnokig is ellátni, a másik irányban egy földhányás tekinthető meg, a tetején álló, jól bebugyolált nénivel.

Ahogy kell, mi is a kocsmában kezdtük. Az egységet a klubházban találtuk, nem is mondható kocsmának, annál ez feljebb pozicionált egység, ahol ráadásul január 1-je óta rágyújtani se lehet. Csapattablók, zászlók kedves és meleg világa, az Unicum is rendben teszi a dolgát – odakint pedig süvít-nyikorog a január. A tablók alapján megállapítható, hogy Diósd az öregfiúk kategóriában messze a felnőttcsapat előtt áll: szinte csak bajnoki címet nyert öregfiúkcsapatokat látunk kifüggesztve. A Diósd talán legnagyobb sikere (na azért ez se kutya!) egy 1964-es Szabad Föld-kupa-döntő volt: a Népstadionban a Diósgyőrrel szemben maradtak alul. Emellett a kocsmában kiderül, hogy a bármelyik nyugat-európai faluba-kisvárosba elképzelhető futballkomplexum otthont ad rangos futballrendezvényeknek is: tavaly itt rendezték a Magyaroszág–Málta U17-es válogatott mérkőzést. A pult mögötti úr pedig a Fradi–Érd első osztályú női kézilabdabajnokit nézi.

Érd, hát igen. Érd a szomszédvár. Az Érd is harmadosztályú, mint Diósd, és mivel az utóbbi most jutott fel, ez az első szezon, amikor kialakulhat valamiféle szomszédvári rivalizálás. Ami nem is ártana, hiszen informátoraink szerint a lakosság még nem nagyon fogta fel, hogy NB III-as csapata van, tehát nem járnak sokan ki. Hogy most a két csapattal és két stábbal, meg a szurkolókkal együtt nem voltunk többen ötvennél, azon persze nincs mit csodálkozni. El is hangzik a néhány tagú keménymagban, hogy Mallorcán most valószínűleg jobb lenne. A válasz elég egyértelmű volt: igen, de akkor nem látnánk a meccset. A tudósító is így van ezzel: ha nem várná otthon egy barna szépség, sokkal nehezebb volna folyamatos töményezés nélkül megállni.

Nos, a mérkőzésen persze új fiúkat is kipróbált a szakvezetés: ezek többnyire a csapathoz visszatérő játékosok, és meg lehet állapítani, hogy nem lesznek rosszak. A 17-es számú fiú („A kicsire figyelj!” – hangzott el a martoni oldalon) például robbanékony balszélső, de az edző valamiért valami védekező középpályásnak vonta vissza a második félidőben, meg is látszott a hazaiak játékán, hogy az nem áll jól neki. Jó volt még a másik, 2-es mezszámú visszatérő irányító, az első félidőben két gólt is szerzett, egy átlövés, egy fejes. Jobb széle viszont lényegében nem volt a Diósdnak: a félidőre a lenti pult mögé visszahúzódó úr ezzel szemben pont a jobb szélt látta erősnek, és hozzátette: „Ti milyen meccset néztetek, fiúk?” A félidő 4–0-s diósdi vezetéssel ért véget, és most jön a csel: a félidő maga szinte kimerült egy lassú térfélcserében. Annyira hideg volt, hogy a játékosokat se zavarta, ha azonnal elkezdik a második negyvenöt percet.

Ami azért már nem volt olyan pörgős. Talán a fent említett szerkezetváltásnak is köszönhetően a Martonvásár feljött kicsit, volt több hatalmas helyzetük, a meccs végeredménye 4–1 lett. A pálya mellett viszont pont ekkor kezdett beérni az alkohol hatása. Meg az unalmasabb játék is több teret hagy a vonal melletti vicceknek. „Amióta pálinkázol, duplán jönnek a gólok” – íme, egy diósdi összegzés. A martoni gól leshelyzetből született, a helyiek egyetértettek abban, hogy a martoniak akár még egy ajándék gólt is megérdemelnének a bírótól ilyen hidegben. Meg hogy ugye, a lest azért nem jelezte a partjelző, mert nem kapta meg a hidegpótlékot. Erre egyébként kifejezetten rákérdeztünk a meccs végén a partjelzőnél. Az volt a válasza, hogy ne aggódjunk az ő hidegpótlékáért, mert öt perc múlva már azt issza az öltözőben.

És akkor még szeretnénk egy csodálatos képpel szemléltetni a magyar harmad- és negyedosztály közti különbséget. A lefújás után huszonöt perccel a martonvásári csapat nagy része a kocsma előtt állt, és a jól megérdemelt cigarettáját szívta – míg a diósdiak futották az újabb köröket a centerpálya körül. A különbség: egy osztály, három gól, pár cigaretta, valamennyi kör – ja, és hogy a martoniak fél órával később már egy meleg nappaliban ültek hideg sörrel, és valami olasz meccsre vadásztak a tévében.

Minarik Ede

 

 

 

 

 

 

 

 

*Idézetek Sándor Pál Régi idők focija c. filmjéből – a Minarik Edét alakító, a cikk megjelenése előtt nem sokkal elhunyt Garas Dezső emlékére

 

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2012. márciusi számában.)