A klubelnök aranyat érő melegítője

 

 

A cikk 2014-ben jelent meg!

 

Ha az ember hamisítatlan, vidéki romantikus futballmeccset akar látni, akkor otthon gyorsan kitalál valamit, hogy miért is kell feltétlenül munkaügyben a Fejér megyei Csákvárra utaznia, majd beleül az autójába, és meg sem áll az NB II-be visszajutó gárda stadionjáig. Ott megkapja, amire vágyott, és ajándékba egy kis hitet is hazavihet, hogy a magyar futball mégsem halott.

A csákvári futballklub elnöke valamiért nagyon izgatott. Sőt így félórával meccskezdés előtt kifejezetten ideges. Telefonál, szervez, végig valami fuvarról beszél, meg hogy mikor ér már ide a szállítmány, mert kifutnak az időből. A hangulat egyre feszültebb, holott a futballcsapat már a 27. fordulóban magasabb osztályba lépett, most pedig a már kiesett Tököllel játszik, így izgalomra talán nem is lenne ok.
De öt perc sem telik el, és mindenki megnyugszik: megjött a fuvar, itt a szállítmány, a klubelnök pedig már rohan is belebújni. „Háromszor! – hangsúlyozza. – Ebben a szezonban háromszor nem vettem fel ezt a kabalamelegítőmet a meccsre, mindháromszor pontot veszítettünk!” Vita nincs, az összefüggés a napnál is világosabb, és megsüvegelendő ez a lelkesedés éppen az elöljárótól, aki jó példával jár elöl: az első ember egyben az első szurkoló is.

Most, hogy a világ visszatért a megszokott kerékvágásába, nyugalom és napsütés árad szét a néhány éve felhúzott VIP-lelátón. Itt, az egykori Esterházy-uradalom szélén a helyiek a hetvenes évek végén vágták bele az erdő szélébe ezt a futballpályát. Illetve nem is pontosan ezt, mert arra még a közeli víztorony vetett árnyékot délelőttönként, de az új edzőpálya építése miatt egy évtizede mindent arrébb toltak vagy ötven méterrel.
A TAO-támogatásoknak köszönhetően aztán mindent tökéletesítenek a régi füvesen: az egykor erősen lejtő (az egyik szögletzászlónál állva nem lehetett látni a szemköztit), ma azonban már tükörsima pályát, alácsövezik a gyepszőnyeget, új az eredményjelző, tehát irigylésre méltó az állapot, a helyiek és a csapat szimbiózisa pedig pontosan mutatja, mekkora örömet tud szerezni egy vidéki futballcsapat. Vagy bármilyen csapat, amit a meccs előtt az NB I-be feljutott asztaliteniszezők köszöntése is jelzett.

De a lelkiismeretes törődésről árulkodik a felújított sportcsarnok (amely a város híres szülöttéről, a kétszeres olimpiai bajnok vívóról, Tersztyánszky Ödönről kapta a nevét), a műfüves pálya, a modern kijelző és a kulturált lelátók is, amelyekre akár ezer drukkert is le tudnak ültetni. És a játék sem rossz, az első félóra kifejezetten lendületes volt, jobban lehetett élvezni, mint a legtöbb első osztályú találkozót.
Nem akárki az edző sem, az egykori válogatott Bognár György irányítja a fiatal együttest. Hogy mennyire lelkiismeretesen, azt jól mutatja, hogy a csapat egyik legjobbját, „a hetes számú Varga Zolit” egy éve hívta vissza egy autómosóból. „Ez a srác úgy kígyózik át a védelmen, hogy csuda, csak figyelje” – hallom az instrukciót. Figyelek is, és amilyen giccses, annyira igaz: a játékos abban a pillanatban tényleg átrohan a védelmen, és a 16-osról bődületes gólt ragaszt a bal alsóba.
És ha Varga Zoli neve valahol Magyarországon felvetődik, akkor mindig akad, akinek rögtön a Fradi legendája ugrik be, aki 1968-ban a mexikói olimpiáról emigrált, és a közeli Válon született. „Amikor a Zoli lelépett, fél Vál bőgött” – emlékszik vissza elérzékenyülten a lelátó egyszemélyes váli különítménye. „Meg az egész Üllői út” – teszem hozzá gondolatban, de kimondani már nincs időm, mert potyognak a hazai gólok az első félidőben.

Az 500-600-as rendszeres nézősereg soraiban nemcsak helyiek ülnek, sokan járnak ide a környékről is jó focit látni. És a hagyomány sem hiányzik, hiszen minden futballcsapatnak van egy legendás csapata a múltból, amelyet a helyiek könnyes szemmel, de büszkén emlegetnek. Ez alól az 1947-ben alapított csákvári sportklub sem kivétel. Az 1988–89-es idényben a megyei második osztályú gárda a falusi kiscsapatoknak kiírt Szabad Föld-kupa döntőjéig menetelt, ahol aztán 1–0-ra kikapott a Körmendi Dózsától. Ez a meccs nagy becsben van itt tartva: éppen most volt a gálameccsel összekötött 25. évfordulója.

A kilencvenes években, a rendszerváltás után a magára hagyott sportklub története mélypontjára zuhant, de az ezredforduló környékén már újra az eredményekről szólt a város futballja: jött az NB III, időnként az NB II és a kiegyensúlyozottság, ma pedig már az utánpótláscsapatokat is beleértve mintegy kétszáz futballista pallérozódik Csákváron.
Az együttesnek nincsenek erőn felüli ambíciói, a vezetők évről évre reálisan terveznek. Most például azt, hogy bent maradjanak az NB II-ben, ami tavaly csak a bajnoki rendszer átszervezése miatt nem sikerült. A meccs vége amúgy sima 5–1 lett, Varga Zoli negyedóra alatt bepakolt egy mesterhármast. Nem vagyok babonás, de tényleg lehet valami a lelkes elnök kabalamelegítőjében. És Csákvárban is, mert kicsit visszaadta a hitemet, hogy a magyar futball mégis él.

Turner Pipi

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

*Az idézetek Bartus László Varga Zoli disszidál című könyvéből valók

 

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2014. júliusi számában.)