A gárdonyi Zorró, a főszurkoló

 

 

Bár az 1997-es alapítású Gárdonyi Városi Sport Club nem számít egyelőre sem öregnek, sem patinásnak, élő bizonyítéka annak, hogy néhány lelkes, elszánt, a futballt igazán szerető sportvezető mire képes azért, hogy szinte a semmiből kialakítson egy olyan futballközösséget, amelynek nemcsak jelene, de biztató és megtervezett jövője is van.
A klub hivatalosan igen, de a gárdonyi futball azért nem tizenhét éves múltra tekint vissza. A településnek a II. világháború óta folyamatosan voltak – azóta már megszűnt – csapatai. A rendszerváltás utáni magyar labdarúgás tündérmesébe illő, de kérészéletű dicsőségről szóló villámkarrierje is a város nevéhez fűződik: az 1994-es alapítású, és néhány év alatt a megyei szintről az NB I-ig jutó Gázszer FC is innen indult, hogy aztán 1999 év végén megszűnjön, és a Pécsnek adja el az első osztályú indulás jogát.

A futballháborúját jelenleg a Fejér megyei I. osztályban vívó, hivatalosan a Gárdony-Agárdi Gyógyfürdő SE nevet viselő együttes története az utóbbi évekig nem volt igazán említésre méltó. Bár olvasni azért korábban is lehetett róla, aminek valószínűleg nem nagyon örültek a Velencei-tónál. A tabella végét tartós bérletbe kivevő klub addig ugyanis javarészt azzal került be az újságokba, hogy létezik egy gárda, amely már a bajnokság felénél száz gólt kapott.
„Hosszú éveken át a megye kettes és hármas bajnokságokban játszott a csapat, számottevő eredmény nélkül – mondja Balogh Balázs elnök, aki 2009-ben vette át az irányítást, és a csapat rögtön két osztályt lépett feljebb. – Ma már a megye egyben futballozunk, ahol tavaly hetedikek lettünk, de mindig úgy indulunk neki a bajnokságnak, hogy az első hat közé jó lenne bekerülni. Sőt, szerintem a dobogó elérése sem lehetetlen.”

A körülmények adva vannak ahhoz is, hogy az együttes magasabb osztályba lépjen, az elnök szerint a megyében Móron és Gárdonyban vannak meg a szakmai és anyagi feltételek ahhoz, hogy NB III-as felnőttcsapatot tartsanak fenn. Ennél magasabb szintre itt senki sem vágyhat, annak idején még a Gázszer FC is kénytelen volt Székesfehérváron, majd Akasztón játszani az élvonalbeli hazai meccseit, a tízezres városban ugyanis nincs és nem is lesz ekkora stadion, annak a pár száz embernek többet jelent a Parkerdő gyepe, mint akár a Camp Nou vagy az Old Trafford.
A klubvezetőség úgy tervezi, ha néhány idény múlva magasabb osztályba lép is a klub, ne a környékről kelljen összevásárolnia egy ütőképes keret tagjait. A cél: a saját nevelésű játékosok aránya még a mostani hetven százaléknál is magasabb legyen. Mint ahogy a feljutás, úgy ez sem lehetetlen küldetés, hiszen az U7-es csapattól kezdve az utánpótlás- és felnőttegyüttesekig már 210 igazolt futballistája van a klubnak.

„Szeretnénk, ha legkésőbb öt év múlva a harmadosztály már elérhető álom lenne, és ezért meg is teszünk mindent. Az idén négy korosztályos együttesünket is az NB II-ben indítottuk el, ami persze még nem az ő szintjük, de egyrészt az erősebbektől szeretnénk tanulni, másrészt hadd szokják a kiképzést – ezt már Oláh Attila, az utánpótlásért felelős szakmai igazgató magyarázza. – A fiataloknak ugyanis lassan már ott kellene toporogniuk az idősebbek mögött, bár néha azért igencsak noszogatni kell őket, hogy tapossák már kicsit vehemensebben az öregek sarkát.”
Pedig az Agárdi Parkerdő közepén elterülő tisztás akár idillinek is nevezhető sport- és szabadidő szempontjából, a fákkal körülvett területen lévő futball- és teniszpályákon, valamint a felújított létesítményeken is látszik a gondos törődés.
Tavaly decemberben adták át a hatvanszor negyvenméteres műfüves pályát, amely összesen 60 millió forintba került. „A centerpálya mellett hamarosan új öltözőt építünk, és a TAO-pénzeknek köszönhetően eszközöket is tudtunk vásárolni, mezeket, labdákat és egyéb edzőfelszereléseket” – tette hozzá az elnök, aki szerint nagy segítség az is, hogy a város Tóth István polgármesterrel – korábban a klubnál volt edző – az élen segíti a klubot.

A néhány száz szurkolóról kiderül, szeretik a futballt, bár ezúttal a bajnokesélyes Iváncsa ellen nem sok esélye volt a csapatnak, 6–1-re kikapott. Ahogy Zorróval, a gondnokba ojtott főszurkolóval ballagtunk az alumíniumkapukkal tűzdelt régi cserkészpálya mellett, megtudom, hogy gyerekkorában fekete festékkel felrajzolt arcdíszei miatt kapta ezt a becenevet, de elárulta azt is, hogy nem igazán elégedett a srácok flegma hozzáállásával. Néha még azért is harcolni kell, hogy eljöjjenek a heti két-három edzésre. Közben egy helyi fiatal lány tolta el mellettünk a biciklijét, és félhangosan elemezve magában a meccset, azon dohogott, hogy ilyen lomha mozgással senki se akarjon nyerni. Elégedetten néztem körül a réten: ha a fiatalok már nem is a régiek, legalább a futballszurkolók sosem változnak.

Turner Pipi

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

*Az idézetek Gárdonyi Géza Rózsa egy sírra című verséből valók

 

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2015. januári számában.)