Túrák az állambiztonság célkeresztjében

Szöveg Vörös Csaba Fotó Farkas József, FFT, MTI

Van egy futballtörténet, ami a korabeli sajtóból, az évkönyvekből megismerhető. Van egy másik, amit a szurkolói emlékezet őriz, és közös, generációs élmények táplálják, meg aztán van egy harmadik, párhuzamos történelem, amelyet most kezdünk csak megismerni, és amely megsárgult, egykor csak kiváltságosok által olvasható levéltári papírokat böngészve rajzolódik ki előttünk. Az utóbbi években kutathatóvá vált kommunista titkosszolgálati iratok közül a történészek elsőként a nagypolitika, a fősodratú történelem titkait őrző anyagokat keresték, persze, sokszor éppen a legérdekesebb dokumentumok semmisültek meg vagy tűntek el örökre az archívumokból. Mostanában pedig egyre többen kutatják a sport, azon belül a futball titkosszolgálati iratait, hiszen a mindennapok egyik legfontosabb, legnépszerűbb ügye volt a foci a szocializmusban, így aztán a közismert labdarúgók viselkedése, utazásai, csempészése, magánélete, politikai álláspontja fontos célpontja lett a titkosszolgálati munkának is.

A FourFourTwo-nak sikerült szerződtetnie az egyik legelhivatottabb és már eddig is sok érdekes anyagot publikáló fiatal kutató-újságírót, Vörös Csabát, aki az elképesztő eseményeket feldolgozó sorozatunk legújabb részében arról ír: nem minden labdarúgó örült annak, hogy olykor másfél napon át kellett a tengerentúlra utaznia egy-egy túra kedvéért. Kényelmesebbek voltak a közeli kitérők, mert könnyebb volt vásárolni és csempészni. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára iratai szerint Brazíliába, Marokkóba, de még Kongóba is meghívták a magyar futball képviselőit, annyira jó hírük volt a világban.

Központi témát szolgáltattak a pénzügyi machinációk, ha Nyugatra utazott valamelyik magyar csapat. Ezekről az esetekről jelenteni hálás feladat volt, mert mindenki vásárolt, mindenki igyekezett kihasználni az utazás adta lehetőségeket. De az iratok megőriztek olyan elszólásokat is, amelyek arra engednek következtetni, hogy ezek a túrák nem feltétlenül arattak osztatlan sikert.

Szusza Ferenc, az Újpesti Dózsa legendás játékosa Győrben kezdte edzői pályafutását. Az illetékes hatóságokat azzal kereste föl 1966 karácsonya előtt, hogy a Sabena légitársaság ellenállhatatlan ajánlatot tett a Győri ETO-nak: kiutaztatnák őket Kongóba, néhány edzőmeccsre. Az ajánlatot megerősítette a légitársaság budapesti képviseletének vezetője is, Jean Baptiste Vloeberghs. „Kérésük az volt, hogy Vloeberghs úr részére adjunk ki sürgősen 6 hónapos többszöri ki-beutazási engedélyt. Fenti kérés után Szusza Ferenc elmondotta, hogy azért jött Vloeberghs úrral, mert nekik nagyon fontos, hogy ő is a csapattal utazzon.” Előzetes tárgyalások folytak már a sporthivatallal, az illetékeseknek kikötéseik voltak az úttal kapcsolatban. „Eddig nem volt szó az ő személyéről, azonban az MTS csak úgy engedélyezi a túrát kongói viszonylatban, ha garancialevelet nyújt be a Győri ETO, mely szerint biztosítva van, hogy a megállapodásban lekötött 20 000 dollár és plusz a játékosok részére a fejenkénti 4 dollár zsebpénz effektív dollárban lesz kiegyenlítve.” A leírtak elméletileg semmi kifogás alá nem estek, hiszen „ezt a garancialevelet a Sabena Légitársaság részükre megadta és így a kiutazásuk lehetővé válik”. Éppen ezért Vloeberghs részvételét is szükségesnek látták. Gondot okozott ugyanakkor, hogy Kongóban nem volt magyar diplomáciai külképviselet. A hatóságok érdeklődtek, hogy probléma esetén ki fogja képviselni a csapatot. „Vloeberghs úr elmondotta, hogy hát ő azért utazik a csapattal, hogy lényegében tolmácsuk legyen.” Ekkor Szusza Ferenchez fordultak, és a következőt kérdezték tőle: „Akkor ez azt jelenti, hogy ezt a kongói utat a Sabena Légitársaság szervezte az ő részükre?”.

Az iratok szerint, erre „Szusza nem adott egyenes választ, hanem arról kezdett beszélni, hogy január 1-től bizonyos mértékig Kongóban is változik a helyzet és feltehető, hogy 6 hónap múlva magyar kereskedelmi kirendeltség fog Leopoldville-ben (vagyis a mai fővárosban, Kinshasában – V. Cs.) működni”. Mint a jelentésből kiderül, Vloeberghsnek már korábban is volt hasonló kérése. „Közöltem velük, hogy nem tudom a többszöri beutazási engedélyt megadni, mert egyrészt hiányzik a KPM (Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium – V. Cs.) igazoló lapja, másrészt tavaly már egyszer figyelmeztettem Vloeberghs urat, hogy hasonló eset ne forduljon elő, mert neki épp úgy be kell tartani a szabályokat, mint másoknak.” A bürokratikus gépezet szigorúan működött. Másnap reggelre kérelmet kellett benyújtani, amelyben a kérvényező „írásban rögzíti, hogy miért vált szükségessé a lakhatási engedélyének és tartózkodási engedélyének a meghosszabbítása. De ehhez mellékelje a KPM Nemzetközi Főosztályának igazoló lapját is”.1 Hogy a dokumentumokat sikerült-e beszerezni, és Jean Baptiste Vloeberghs elutazott-e a csapattal, azt a levéltári iratok nem őrizték meg. A Népsport 1967. januári számait fellapozva kiderül, hogy a Győri ETO valóban járt az év elején Kongóban. Hazaérkezésükkor „napbarnított fiatalemberek gyülekeztek” Győrött, a Vasas ETO Tanácsköztársaság úti klubhelyiségében. A csapat értékesnek minősítette az utat, az ünnepi időszakot meg sűrűnek. Szusza Ferenc már itthon elmondta, hogy „úgyszólván pihenés nélkül vágunk neki a felkészülésnek. December 8-án Portugáliában még KEK-, 18-án, Szombathelyen MNK-mérkőzést játszottunk, kongói portyánkról pedig csak január 5-én jöttünk haza.”

Az újság is megírta a Sabena légitársaság nagylelkű ajánlatát, amelynek köszönhetően „néhány nap alatt nem kevesebb, mint 25 000 km-t utaztak: Budapestről a Kongói Köztársaság fővárosába, Kinshasába, aztán vissza”. A győriek kint töltötték a szilvesztert is, ami felejthetetlen élmény volt a számukra. Az utazás persze nem a pihenésről szólt, hanem a futballról. „Emlékezetes, csodálatos út! Soha nem látott délszaki növények, rengeteg élmény, két jó mérkőzés – mondta Szusza. – Az első mérkőzésen a válogatott »Leopárdok« ellen 80 000 néző előtt játszottunk. Bár először úgy volt, hogy a mérkőzést este rendezik, végül mégis délután 4 órakor kellett pályára lépni, 35 fokos, füllesztő hőségben. Az első húsz percben még kitűnően ment a játék, 3:1-re vezettünk. Később szabályszerűen kikészültek a fiúk, alig kaptak levegőt, és így 5:3-ra kikaptunk.”2 A visszavágóra a győriek már jobban hozzászoktak a körülményekhez, és 3:0-ra nyertek. A kongói szövetség nagyon örült a találkozóknak, hiszen boldogok voltak, hogy az 1966-os angliai világbajnokságon újra jó hírnevet szerző magyar labdarúgás egyik képviselőjét vendégül láthatták. Afrikának ennyire távoli részén korábban még nem jártak magyar focisták. Tapasztalatuk szerint a kongóiak technikás játékosok voltak, csak nem elég fegyelmezettek.

Mexikóban járt a Ferencváros 1968 első hónapjaiban, az útról szintén maradtak fenn levéltári adatok. A túravezető beszámolója szerint az argentin származású Casildo Oses fogadta az együttest, aki kapcsolatban állt a sportelhárítás által megfigyelt menedzserrel, Julius Ukrainczykkal. Ukrainczyk tevékenységi köre mérkőzések és túrák szervezése volt (róla sorozatunk 19. részében, az FFT 2019. szeptemberi, 114. számában olvashattak – V. Cs.). „Oses elmondása szerint ezt a túrát ő személyesen Csanádi elvtárssal kötötte le.” Csanádi Árpád a MOB főtitkára és a sporthivatal elnökhelyettese volt, akinek Oses kérésére átnyújtottak egy nyitott borítékot, „melyben köszöni, hogy lehetővé tette a Ferencváros részvételét a labdarúgó tornán”. A köszönet sokkal inkább a megkeresett pénznek szólt, mint a sportbarátságnak, mivel a portyát szervező menedzserek hatalmas összeget szakítottak a magyarokon. „Oses a 10 %-os részesedéssel nagyon meg volt elégedve. A menedzserek ezen a labdarúgótornán kb. 60-100 ezer dollárt kerestek.” Kint tartózkodásuk alatt egy ismeretlen személy felkereste Albert Flóriánt, és vonzó ajánlattal csábította. Az ajánlat „200 ezer dollár készpénzt és havi 1500 dollár fix fizetést” jelentett volna Albertnek, ha elhagyja a hazáját. Ezt bizalmasan közölte Oses az FTC vezetőivel, és érdeklődött, hogy tudnak-e róla. „Albertet az esettel kapcsolatban megkérdezték, de ő azt a megjegyzést tette, hogy többen megkeresték.” Albert természetesen végig itthon maradt, így megállapíthatták, hogy „a ferencvárosi labdarúgó csapat tagjai fegyelmezetten viselkedtek a túra ideje alatt”. Ha csak idáig tartott volna a jelentés, akkor senki sem foglalkozott volna vele. Azonban a menedzserek benyújtották további követeléseiket, ami már csípte az elhárítás szemét. A túravezető beszámolója szerint „hazafelé jövet az amszterdami repülőtéren a ferencvárosi labdarúgó csapatot Ukrainczyk várta”. A viszontlátás örömére közölte a Fradi vezetőivel, hogy „2500 dollárt fizessenek ki közvetítési díjként”. Erről vita támadt, mert Dél-Amerikában busás összeget fizettek ki nekik, ám végül „a kért összeget vonakodva, de kifizették”. Ukrainczyk dörzsölt figura volt, azzal a szándékkal érkezett az amszterdami repülőtérre, hogy a pénzt bevasalja a magyarokon. A meglepett ferencvárosi vezetők ugyanis „már előre elkészített géppel írt nyugtát kaptak”. Mivel nem az első eset volt, hogy Ukrainczyk látványosan nyerészkedett valamelyik magyar küldöttségen, Várkonyi Bálint rendőr őrnagy nemtetszésének adott hangot. „Megjegyezni kívánom, hogy szükségesnek tartom megvizsgálni, hogy a 2500 dollárt miért kellett kifizetni Ukrainczyknak, ez semmivel sem indokolható, hisz Oses és főnöke Ukrainczyk már Mexikóban több tízezer dollárt vett fel.”3

Amíg Németh Gyula újságíró a Népsport olvasóinak híréhségét csillapította egy Brazília, Marokkó, Franciaország útvonalon tartott túrán, addig a rejtélyes „F” fedőnevű informátor az állambiztonságét. Az iratok nyilvánvalóan egészen más beszámolót őriztek meg az utókor számára, mint a sportlap. „F” tagja volt az öt mérkőzésből álló túrának, amelyen „a magyar válogatott labdarúgócsapat 1969. I. 23.-1969. II. 13-ig” szerepelt. Mint „F” is és az újság is megírta, „első állomáshelyünk Sao Paulo volt, ahol kb. 200 magyar fogadta a válogatottat a repülőtéren”. Az út nem kevesebb mint 31 órát vett igénybe, amire a szemerkélő esőben végre megérkezett a küldöttség Brazíliába. Történt ugyanis, hogy Lisszabonban technikai okok miatt nem engedték felszállni a repülőgépet. A hosszú úttól amúgy is ideges társaság akkor nyugodott meg igazán, amikor Sao Paulóban landoltak. A reptéren „a játékosok közül Rákosinak, Benének, Farkasnak volt kint ismerőse”. Szálláshelyüket elfoglalva „a szállóban való tartózkodásunk alkalmával többször is felkeresték a játékosokat” ismerőseik. Rövid pihenőt tartottak csak, és a zuhogó esőben rögtön kifutottak a pályára. Első meccsük az FC Sao Paulo ellen döntetlennel (2:2) ért véget. „A mérkőzés után a magyar klubban voltunk meghívva ebédre, itt is találkoztunk legalább 200 magyarral. Ebéd után Rákosi, Szűcs, Juhász elmentek a Rákosi ismerősével és este vacsorára jöttek vissza.” A következő mérkőzésen ismét 2:2-es döntetlent játszott a válogatott, ezúttal már az Atlético Mineiro otthonában. A változatosság kedvéért a harmadik meccs is eldöntetlen (3:3) maradt a Sport Recife ellen. Brazíliában a magyar gólokon Solymosi, Farkas, Fazekas, Bene, Nagy és Albert osztozott. „F” Brazíliával kapcsolatban megjegyezni kívánta, hogy „Sao Paulóban Benét felkereste (Tibi bácsi) nevű magyar ember, akitől elutazásunk alkalmával csomagot kapott. Rákosi, Farkas szalámit és pálinkát vitt ki és azt árusították a magyaroknak, akik készséggel megvették. Rákosi is kapott csomagot elutazásunk alkalmával.”

A magyar válogatott repülőre szállt, és Marokkóba tette át a székhelyét. „A következő állomáshely Casablanca volt, ahol a megkapott pénzünkön vásároltunk.” A beszámoló azt is megőrizte, mit vásároltak egyes játékosok. „Itt történt, hogy Farkas, Solymosi, Ihász több méter (9-12-15) szövetet vásárolt.” Valaminek lennie kellett a háttérben „F” szerint, mert akárhogy számolt, a matek nem jött ki. „A vásárlás után ezeknél a játékosoknál, még több mint 100 dollár volt. Kinn tartózkodásunk alatt összesen 84 dollárt kaptunk hivatalosan.” A futballpályán Marokkó válogatottja várt rájuk, s bár nagyon készültek és fogadkoztak, Alberték 4:1-re győztek. „Következő állomáshelyünk Lyon volt, ahol a szálloda halljában már várták a játékosokat magyar disszidensek. Név szerint Rákosit, Juhászt, Farkast, Solymosit, Ihászt. Szerda délelőtti vásárlás alkalmával, ezekkel a magyarokkal voltak vásárolni.”4 Az alaposan feltankolt labdarúgók Lyonban a francia utánpótlás-válogatottal szemben értek el egy kellemetlen döntetlent (2:2). Németh Gyula talán nem véletlenül jegyezte meg elemző cikkében, hogy közepes volt a magyar csapat teljesítménye.

Nem sokkal a februári többhetes túra után, április elején visszatért a válogatott Brazíliába – ezúttal Porto Alegrébe. Ettől nem volt mindenki elragadtatva. Albert kategorikusan kijelentette többek előtt, hogy „nem fogok utazni és ha hazamegyek, felhívom a mestert, hogy nem tudok játszani, mivel megsérültem”.5 A Császár kijelentése a csapatbuszon hangzott el, amikor Diósgyőrből hazafelé tartott a Ferencváros egy 0:0-s bajnoki után. Eléggé nyomott volt a hangulat az úton, és Lakat Károly edző nem restellte összegzésében elismerni, hogy „jobb volt a Diósgyőr, győzelmet érdemelt volna”.6 Albert a kijelentését „kb. 1 órai utazás után” tette. Pechére meghallotta Balázs László, az FTC gazdasági felelőse, aki „Kőműves” fedőnéven néhány nappal később jelentette az esetet. Egyébként a mérkőzésen valóban akadtak Albertnek gondjai, kezeltette a combját, ami jó ürügy volt számára, hogy távol maradjon a hosszú portyától. „Megy a f…m (kipontozás tőlem – V. Cs.) nekik Dél-Amerikába, nem fogom magam összerázatni” – tette hozzá, majd így folytatta: „Nem érdekel, hogy mi van a pénzzel, az ő dolguk, hogy hogyan intézik el”. Orosz Pál szakosztályvezető a közelében ült, és megpróbálta jobb belátásra bírni. „Flóri te nem csinálhatsz ilyet, főleg, mint csapatkapitány. Kiszúrhatnak veled és akkor még válogatott sem leszel.” De nem sikerült meghatnia Albertet. „1967-ben is megmondtam, hogy nem megyek és mi történt, semmi.” Orosz felhívta a figyelmét arra, „hogy a mérkőzések biztos úgy vannak lekötve, hogy bizonyos játékosokat kell biztosítani. Te, Bene, Mészöly, Farkas.” Az aranylabdás Albertre azonban ez sem hatott. „Engem az sem érdekel, és ha én nem megyek, nem megy a Farkas, Mészöly és a Káposzta sem.” Valamint arról is meg volt a véleménye, hogy akkor mi történjen a válogatottal. „Egyébként is ba…ák (kipontozás tőlem – V. Cs.) meg az anyjukat és vigyék a Dózsát, hajtson a Dunai meg a többiek.”7

Így is történt. A keretet átböngészve, világossá vált, hogy egy „megerősített Újpesti Dózsa utazik Brazíliába.” Hivatalosan Albert sérült volt, Szőke István pedig beteg, de rajtuk kívül is akadtak távolmaradók. „A tervezett 17 játékos helyett csak 14 állt utazásra készen, s éppen a brazilok által annyira várt »nagy nevek« – Albert, Farkas, Mészöly – hiányoztak. Albert a Diósgyőrből Budapestre érkezés után értesítette Sós Károly szövetségi kapitányt, hogy húzódást szenvedett a 0:0-s eredménnyel véget ért bajnoki találkozón, s több napos pihenőre van szüksége.” Ebből adódóan „9 Újpesti Dózsa-, 3 Ferencváros-, továbbá 1-1 Csepel- és ETO-játékos maradt”.8 Nem lehetett nem észrevenni a sok hiányzót. Állítólag már decemberben lekötötték az utat, és akkor „a játékosok nem tiltakoztak, akkor senki sem mondta, hogy kevés a zsebpénz, fél a repülőúttól, hogy unja Brazíliát stb…”.9 Albert Diósgyőrből hazafelé tartva a csapatbuszon visszautalt az év eleji brazíliai útra, amelytől már akkor sem volt elragadtatva. „Én már a téli túrán is megmondtam, hogy megnézhetik, amíg én ilyen túrára elmegyek.” Indoklásában kiemelte, hogy nem látja egyenértékűnek a befektetett munkát a járandósággal. „Kapunk 40 dollárt, abból 28-at megeszek és még vásárolni sem tudok. De mi értelme van az ilyen túrának, ha komolyan akarnak a vb-re felkészülni.”10 A Porto Alegre-i kikötővárosban több mint egy hét alatt a program három edzés és két mérkőzés volt: a Gremio és az SC Internacional csapatok ellen. Sós Károly szövetségi kapitány – szemben a játékosokkal – jó lehetőségnek találta az utazást. „Örülök annak, hogy a vb-selejtezők előtt lemérhetem: mire képes a csapat!”11 Ezek után a jelentést értékelő tiszt világossá tette a véleményét Albert kijelentéseiről. „Albert Flórián a Ferencvárosi Torna Club és a magyar labdarúgó válogatott csapatkapitánya, mivel anyagilag nem látott hasznot a Porto Alegre-i mérkőzésekből beteget jelentett és itthon maradt.” A jelentést tevő „Kőműves” ugyanakkor megjegyezni kívánta, hogy Lakat Károly edzőnek nem szólt Albert Flórián a szándékáról, még akkor sem, amikor búcsúzóul jó utat kívánt a válogatott játékosoknak – csak a körülötte ülőknek mondta: „Akinek ez a túra kell, hát az csak menjen, de én az biztos, hogy nem megyek és nem is érdekelnek”.12 (A tények kedvéért: Albertet a ’66-os vb után annyira csodálták a brazilok, hogy az angliai tornát követően meghívta a világhírű Flamengo, ahol a holtszezonban meccseket is játszott. A dánok elleni koppenhágai vb-selejtezőn 1969 júniusában súlyosan megsérült, csaknem két év után játszott újra a válogatottban, és 1974-es visszavonulásig már csak ötször tudott pályára lépni a nemzeti együttesben.)

A magyar válogatott egyike lehetett a Porto Alegre-i 120 ezer nézőt befogadó aréna avatójának, amely „ezzel a hatodik olyan stadion lett a világon, ahol százezernél is több ember elfér”. Egyhetes futballfesztivált rendeztek ekkor, és mindennap megteltek a lelátók. A magyar válogatott Dunai II és Fazekas László góljával legyőzte az SC Internacionalt, napokkal később viszont 1:0-s vereséget szenvedett a Gremiótól. A valódi bukta azonban nem ez volt, hanem a csehszlovákok elleni decemberi súlyos zakó Marseille-ben, amellyel megindult a magyar futball hanyatlása.

Hivatkozások:
1 ÁBTL 3.1.5. O-19460/2 173. Feljegyzés, 1966. december 23.
2 Népsport, 1967. január 9.
3 ÁBTL 3.1.5. O-19460/2 280. Jelentés, 1968. április 5.
4 ÁBTL 3.1.5. O-19460/2 284. Kivonat, „F” fn. inf. 1969. február 20-án adott jelentéséből
5 ÁBTL 3.1.5. O-19460/2 286. Jelentés, Albert Flórián ügye, 1969. április 8.
6 Népsport, 1969. április 5.
7 ÁBTL 3.1.5. O-19460/2 286. Jelentés, Albert Flórián ügye, 1969. április 8.
8 Népsport, 1969. április 7.
9 Népsport, 1969. április 11.
10 ÁBTL 3.1.5. O-19460/2 286. Jelentés, Albert Flórián ügye, 1969. április 8.
11 Népsport, 1969. április 4.
12 ÁBTL 3.1.5. O-19460/2 286. Jelentés, Albert Flórián ügye, 1969. április 8.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. szeptemberi számában.)