Tényleg le kellett feküdnünk a szovjeteknek?

Szöveg Vörös Csaba Fotó FFT, Fortepan (Szalay Zoltán), Getty Images

Van egy futballtörténet, ami a korabeli sajtóból, az évkönyvekből megismerhető. Van egy másik, amit a szurkolói emlékezet őriz, és közös, generációs élmények táplálják, meg aztán van egy harmadik, párhuzamos történelem, amelyet most kezdünk csak megismerni, és amely megsárgult, egykor csak kiváltságosok által olvasható levéltári papírokat böngészve rajzolódik ki előttünk. Az utóbbi években kutathatóvá vált kommunista titkosszolgálati iratok közül a történészek elsőként a nagypolitika, a fősodratú történelem titkait őrző anyagokat keresték, persze, sokszor éppen a legérdekesebb dokumentumok semmisültek meg vagy tűntek el örökre az archívumokból. Mostanában pedig egyre többen kutatják a sport, azon belül a futball titkosszolgálati iratait, hiszen a mindennapok egyik legfontosabb, legnépszerűbb ügye volt a foci a szocializmusban, így aztán a közismert labdarúgók viselkedése, utazásai, csempészése, magánélete, politikai álláspontja fontos célpontja lett a titkosszolgálati munkának is.

A FourFourTwo- nak sikerült szerződtetnie az egyik legelhivatottabb és már eddig is sok érdekes anyagot publikáló fiatal kutató-újságírót, Vörös Csabát, aki az elképesztő eseményeket feldolgozó sorozatunk legújabb részében arról ír: Hofi Géza anno azzal viccelődött az Odüsszeusz/Hofisszeusz című előadásában, hogy futballszurkolók szerint a szovjetek ellen a magyaroknak le kellett feküdniük. Ez a vélemény behálózta az egész országot, hiszen Tatabányától Hajdúnánásig mindenki így vélekedett. Erről árulkodnak azok a nyomozati anyagok, amelyek az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában találhatóak.

Mivel a televízió egyenesben közvetítette a vb-t, milliók tapadtak a képernyőkre nap nap után. Még a fegyveres erők tagjai is, rendőrök, katonák, határőrök a nagy viadal találkozóit figyelték, ezért nem csoda, ha a magyar válogatott mérkőzései alatt a disszidálások száma megugrott. Baróti Lajos szövetségi kapitány együttese a csoportkör során meggyőző játékkal legyőzte Brazíliát, ezért a közönség nagy reményekkel várta az egyenes kiesés szakaszt. Ám minden remény szertefoszlott, amikor 2:1-re kikaptunk a szovjetektől.

Azon a bizonyos szovjetek elleni negyeddöntőn az ellenfél hamar vezetéshez jutott Igor Csiszlenko góljával, majd az előnyt Valerij Porkujan növelte a 47. percben. Bene Ferenc tizenegy perccel később még szépíteni tudott, azonban az egyenlítés már nem sikerült a magyar csapatnak. Hogy mennyire volt nehéz az összecsapás, azt a mérkőzés előtti napon a Népsport hangzatos címmel illusztrálta. „A kiváló szovjet együttes nehezebb ellenfélnek ígérkezik, mint Brazília volt.” Ez akár gesztus is lehetett volna a „Nagy Testvér” felé, de a sportlapban a volt válogatott Börzsei János, az Edzőtestület akkori, az MLSZ későbbi főtitkára arra figyelmeztetett, hogy „a szovjet csapat játékára elsősorban a kifogástalan szervezettség a jellemző”. Emellett a szovjetek mindig is szerettek jogosulatlan előnyhöz jutni, ezért Nyikolaj Morozov szövetségi kapitány már a világbajnokság előtt szervezkedni kezdett. „Kora tavasztól együtt vannak – mint ismeretes, a válogatott játékosok nem vettek részt a bajnokságban –, hónapokon keresztül együtt készültek a világbajnokságra.” Ami pedig a szervezettségüket illeti, „Coleman, a BBC vezető riportere a védekezésüket nem a betonhoz, hanem inkább egy rugalmas »utána engedő gumifalhoz« hasonlította”. Szakértők úgy látták a kezdőrúgást megelőzően, hogy „két olyan csapat méri össze erejét, amelyek ezen a világbajnokságon az igazi labdarúgást mutatták be, a pontos, jó csapatmunkát, a kifogástalan technikát, a korszerű taktikát képviselték”.1

Másnap Borbély Pál újságíró adta le helyszíni tudósítását a találkozóról. Borbély, aki előszeretettel mártotta vitriolba a tollát, nem látta olyan drámainak a helyzetet, mint a szurkolók. Már a címben rögzítette az általa vélt tényeket: „Hatalmas küzdelemben maradt alul a magyar csapat, mert nem tudta kihasználni helyzeteit”. Az ellenfélről kijelentette a Népsport szakírója, hogy az utolsó pillanatig vártak a kerethirdetéssel, ami azért volt lényeges, mert „az eddigi mérkőzéseken nem kevesebb, mint 21 játékost szerepeltettek”. A magyarokat nem marasztalta el a vereségért, sőt inkább dicsérte őket. „Nagy becsvágy, határtalan küzdőképesség jellemezte fiaink játékát szünet után is. A lelkesedés lángját még a második gól sem lohasztotta le.” És végül összefoglalva a tanulságokat, úgy vélte: „dicsérettel emlékezhetünk meg játékosaink küzdőképességéről, akaraterejéről és elmondhatjuk, hogy ezen a nagyfontosságú találkozón a játékidő legnagyobb részében egyenrangú ellenfele voltunk a négy közé jutott, rendkívül erős, célszerű labdarúgást játszó Szovjetunió válogatottjának.” A párthatározatnak is beillő megfogalmazás után egy negatívan csengő mondatot is papírra vetett, amivel valójában ütötte az előbbieket. „Meg kell azonban mondanunk azt is, hogy csapatunk teljesítménye ezúttal nem ért el közepesnél jobbat.”2

A televíziónak köszönhetően kollektív élménnyé vált a világbajnokság a magyar társadalom számára. Mivel készüléke csak keveseknek volt akkoriban, általában valamelyik közösségi térbe húzódtak be az emberek megtekinteni és megvitatni a mecsseket. Így volt ez Tatabányán is, ahol az elveszített szovjetek elleni negyeddöntő után másnap az üzemi étkezdében gyűltek össze néhányan, hogy átbeszéljék a látottakat. Az alaphangot egy Tóth nevű bányász adta meg erőteljes kijelentésével. „Ezeknek a piszkos szovjeteknek lefeküdt a magyar csapat, persze mi nem győzhetünk ezek ellen a csavargók ellen, az összes futballistának eltörném a kezét, lábát, a piszkos csavargó szovjeteket a legkisebbtől a legöregebbig mind kinyírnám.”3 Egy frusztrált kor lenyomata jelenik meg Tóth szavaiban, amivel azért nem értett mindenki egyet. „Az egyik személy, aki vele együtt felállt az asztaltól, lökdöste és gondolom csitította, hogy ne beszéljen így, azonban ő ezt figyelmen kívül hagyta, és tovább mondta mondókáját.” Tóth kijelentése nyilvánvalóan nem maradt reakció nélkül, és szóváltásig fajult. „Megkérdeztem tőle, hogy »a portugáloknak is lefeküdtünk?«. De ő ezt figyelmen kívül hagyta.”4 Tóthot izgatás bűntette miatt előállították, kihallgatói előtt azzal védekezett, hogy „ittas voltam”.5 Ennek ellentmondani látszik, hogy az eset hétfőn délben történt, amivel a bányász csak súlyosbította a helyzetét. De ez nyilván csak ügyetlen védekezés volt a részéről, amit a szemtanúk azonnal megcáfoltak. „Az a személy, aki ezen kijelentéseket tette, véleményem szerint nem lehetett ittas, ugyanis rendesen beszélt, egyáltalán nem dülöngélt, és az egyes lejátszott meccsek mozzanataira, tökéletesen, józanon visszaemlékezett. Ha ittas lett volna, valamilyen formában észre lehetett volna venni rajta.”6

A rendőrség előterjesztette a határozatot, és megjegyezte, hogy Tóth „előzetes letartóztatását indokolja, hogy súlyos bűncselekményt követett el, és szabadlábon hagyása esetén újabb bűncselekményt követne el”.7 Ennek a fele sem volt tréfa, ezért a gyanúsított igyekezett tompítani a kijelentését. „Előadni kívánom, hogy én nem haragszom a szovjet népre, emberekre és én nem is azokra mondtam, hogy kinyírnám őket.” Magyarán önszántából elismerte, hogy a terhére rótt bűncselekményeket elkövette. „A futballról volt szó, és kijelentésemet úgy értelmeztem, hogy a szovjet csapatokat a legkisebbtől a legnagyobbat mind kinyírnám játékba, vagyis valamennyi csapatjukat meg tudtuk volna verni.” Nehezen követhető, de azért érthető, mire célzott a bányász, aki úgy vélte, „olyan nagy helyzeteket hagyott ki egy-egy játékosunk, hogy azt a labdát még én is berúgtam volna”. Ha ez az igazság, miért szólalt fel ennyire szenvedélyesen? „Étkezés közben a futball-világbajnokságról kezdtünk beszélgetni, és a magyarok futballjátékát értékeltük, külön minden egyes csapattal, hogyan miképpen játszott.” Ekkor annyira belelendült a csalódott bányász, „hogy olyan kijelentést tettem, hogy »a magyar csapat lefeküdt a szovjet csapatnak«”.

Ami pedig a szovjetek kiirtására vonatkozó megjegyzését illeti, szerinte a többiek kiforgatták a szavait. „Én ezen kijelentéseimet a játékosokra értettem, habár én ezt külön nem hangsúlyoztam ki.” Elismerte ugyanakkor, hogy „olyan indulatos voltam, hogy már nem is tudom milyen szavakat használtam a beszélgetés alkalmával”. Arra is magyarázatot adott, honnan eredt a dühe. „Az váltotta ki belőlem az indulatot, hogy nagyon rosszul játszott a magyar csapat, Bene, Sipos és a többiek.”8 Kérdés persze, hogyan lett Tóth kijelentéséből ügy. A korszakot ismerve a válasz nem olyan bonyolult, ezt még a jegyzőkönyv is megörökítette. Miután az étkezdéből távozott Tóth, az egyik szemtanú visszaemlékezése szerint „arra lettem figyelmes, hogy az általam ismeretlen férfi, aki az asztalnál ült, valamit feljegyzett”.9 Végül a megyei bíróság izgatás bűntette miatt négy hónap felfüggesztett börtönbüntetésre és 800 forint pénzbírságra ítélte Tóthot. Akit persze ezek után sem lehetett eltántorítani a labdarúgástól. Szünetlenül kijárt a Tatabánya mérkőzéseire, és nyomon követte a televízió közvetítéseit. „Káros szenvedélyének lehet mondani a futball játékot, hiszen minden egyes mérkőzést megnézett nem törődött az időjárással, vagyis ha fújt, ha esett elment a mérkőzésre. […] A futballt előbbre tartotta, mint az evést.”10

Az ország másik felén Hajdú-Bihar megyében a hajdúnánási városi tanács klubjában nagyjából százan gyűltek össze az NSZK– Szovjetunió (2:1) elődöntőre. Mivel a magyar válogatott már nem volt versenyben, csalódott szurkolók morgolódtak a közvetítés során. A leghangosabban Bata, a helyi Hazafias Népfront elnöke, valamint dr. Balogh, a városi tanács jogügyi főelőadója szólalt fel. E szerint „július 25-én a Szovjetunió–NSZK labdarúgó mérkőzés közvetítése alkalmával a hajdúnánási Városi Tanács klub helyiségében szovjet ellenes kijelentések hangzottak el”. Tanúkihallgatása során terhelő adatokat közölt a hajdúnánási művelődési ház igazgatója, „aki szerint Bata az alábbi kijelentéseket tette: »Fúj piszkos disznók, állatok, így fotballoznak.« »Ezeknek az analfabétáknak kellett nekünk lefeküdnünk, ezek akartak világbajnokok lenni.« A közvetítés befejezése után »piszkos oroszok megérdemelték, hogy kikaptak« megjegyzést tette.” Valamint emlékezete szerint Bata úgy vélekedett, hogy a szovjetek elleni „meccs már el volt dőlve, amikor a magyarok a pályára léptek”. A helyszínen mások még azt is hallották, hogy Bata és dr. Balogh magából kikelve ordította, hogy a szovjetek „karriert akarnak csinálni, ezzel akarják a hatalmat megerősíteni, a magyaroknak ezért kellett lefeküdni, és azt kellett tenni, amit ezek akartak”. Egy jelenlévő munkásőr „elmondotta, hogy a TV közvetítést nézők többsége, elégedetlen magatartást tanúsított a szovjet csapattal szemben. Többek nyilatkoztak úgy, hogy »eladták a magyar meccset, nem lehetett megverni az oroszokat«.”11

Az ügyet a hajdúnánási pártbizottság titkárával vizsgáltatták ki. Így került napvilágra a számukra szomorú tény, miszerint „a jelenlévők nagy többsége – véleménye szerint 90% – az NSZK-nak drukkolt és állandó hangzavar volt. A szovjet csapat tagjait elmarasztaló kijelentések hangzottak el.” A művelődési ház igazgatója utólag elismerte, hogy roppantmód felzaklatták a történtek. „Elmondotta, hogy ő mögötte állt Batának és előadás közben hangosan figyelmeztette, hogy »ez játék és ne beszéljen így, nem lehet az, hogy a magyar csapat lefeküdt, mert azoknak is pénzt jelent, ha győznek«.” Ekkor Bata azt válaszolta neki, hogy „te is ezeket pártolod?”. Mint kiderült, „Bata és még sokan mások”, amikor a játékvezető a szovjet csapat javára ítélt, akkor „fúj bíró” bekiabálással reagált. De ez még mindig nem volt minden. Az igazgató elvtárs szomorúan közölte kihallgatóival, hogy „pontosan nem tud mindenre emlékezni, mert olyan hangulat volt ebben a teremben a hangadók hatására, hogy azon az éjszakán nem tudott aludni, és azon gondolkozott, hogy kilép a pártból, ha ilyen emberekkel kell dolgozni, és ha ezekkel nem történik valami.” A történtekkel kapcsolatban eléggé szószátyár volt egy a helyszínen tartózkodó munkásőr is. Hosszan ecsetelte a tapasztalatait, mint mondta, a szovjet válogatottban játszó ungvári születésű Szabó Józsefet is fennhangon káromolták, és „amikor Szabót lerúgták, örömüknek adtak kifejezést és »úgy kellett neki, szemtelen volt« kifejezéssel illették”. Még Hajdúnánáson is egy igazi munkásőr minden helyzetben hű maradt a rendszerhez. „E két személynek a magatartásán „nem lehet csodálkozni”, […] Balogh és Bata mindketten népi demokrácia ellenes személyek és tőlük nem lehet mást várni. Megjegyezte, hogy ha kell, ezt szemükbe is megmondja.” Egybehangzó vélemények szerint a teremben iszonyú hangzavar volt, amit a szurkolók között ücsörgő meglett nyugdíjas is bizonyított, annak ellenére, hogy a hallásával gondok voltak. „Bár nagyszót hall korára való tekintettel, emlékszik olyan bekiabálásokra, hogy „az oroszoknak kellett győzni, a magyaroknak el kellett bukni.” […] „Hozzátette azonban, hogy »bolondok voltak itt az emberek«.”

Ki kellett vizsgálni az ügyet, és a nyomozást el is rendelték „izgatás bűntettének alapos gyanúja miatt”. Miután a felelősök hátterét felkutatták, az informátorok jóvoltából számos érdekesség bukkant elő a múltjukból. Figyelemre méltó, hogy a nyomozást kihasználva hogyan próbáltak egyesek előnyöket szerezni a saját előrehaladásuk érdekében; egy helyi párttag például nem átallott úgy vallani dr. Baloghra, hogy „az 1956-os ellenforradalom alatt eszmei irányító volt”. Mások pedig olyasmikkel hozakodtak elő, mint „a klubban néhány barátjával […] rendszeresen nagyobb pénzösszegre kártyázik, összejátszva becsapják a velük leülő embereket.” Egyszer egy este alatt »közel 1200 FT-ot nyertek el«.”12 Ám a suttogó propaganda emellett igazi csemegékkel szolgált. Dr. Balogh egyik cimborája a szóbeszéd szerint „nyaralót épített magának a Tanács építőbrigádjának felhasználásával és a hajdúnánási utcákról kivágott fákból. […] Hallomása szerint a fákat éjjel, gépkocsival vitték el.” Cifra dolgok a másik félről is kiderültek. Bata előéletében olyanokat találtak, mint „egy ideig tényleges katonatiszt” volt, de ez még nem minden, mert az „apja pap volt”. Ezek a súlyos állítások alá is támasztották a rendszerellenes kijelentések valószínűségét, pedig Bata csupán „egy nagy gyerek” volt, akinek az „emberi magatartását »nem vették komolyan«”. Kész darázsfészeknek bizonyult a hajdúnánási városi tanács klubja. Bár úgy tűnt, az ügy sínen van, a vizsgálat mégsem zajlott gördülékenyen. Egy sereg tanú „láthatólag vonakodott nyilatkozni”, olyan semmitmondó vallomásokat tettek, mint „lényegében »nem vett észre semmi rendellenest« bár részt vett ezen a tv nézésen”. Volt persze olyan is, aki emlékezett rá, „hogy mondtak olyanokat, hogy »a magyarok nem győzhettek a szovjetekkel szemben«”. És volt, aki kategorikusan kijelentette, hogy ő bizony „semmilyen megjegyzésre nem emlékszik”. Sőt ez az illető azt is vallotta, hogy azon az estén „egyik csapat részére sem történt drukkolás”. Szerinte úgy zajlott le az ominózus meccsnézés „mint minden más focimeccs”. Ez a fajta ellenállás a hatóságokkal szemben nem maradhatott szó nélkül, amit Bíró István rendőr főhadnagy így fogalmazott meg: „Véleményem szerint már beszélt valakivel erről és megkérdezése során nem mondott igazat, valamint ellentmondásba került saját magával”.13

Egyértelművé tették az ügy kiértékelésekor a „szovjetellenes jellegű izgatásos cselekmény” elkövetését, így dr. Balogh és Bata a nyomozás lefolytatása során gyanúsíthatóvá vált. „Súlyosbító körülményként merül fel, hogy kijelentéseiket nagyobb nyilvánosság előtt tették meg, és a jelenlévők többsége előtt ismert, mindkét politikai, gazdasági funkciója.” Mégsem voltak biztosak a rendőrök a dolgukban. Mint mondták, „szükségesnek tartjuk jelenteni, hogy igen figyelemre méltó az, hogy a meghallgatott személyek közül többen »nem emlékeznek« az ott történtekre”. Egy nyomozó számára ennél gyanúsabb körülmény nem is lehetne. Az okokat megvizsgálva a következőket vélték. „Hallották a kijelentéseket, de nem akartak erről nyilatkozni, eléggé nagy hangzavar volt és a jelentésben szereplő két személyen túl többen is tettek kifogásolható kijelentéseket.” Annak lehetősége pedig különösen gyanús volt, „hogy a megkérdezett személyek nem tartják kifogásolhatónak az ott elhangzottakat”, így tehát „azokkal ők is egyetértenek”.14 Az ítélet végül rendőrhatósági figyelmeztetés volt, ami ellen a jogász végzettségű dr. Balogh panaszt nyújtott be, ám azt lesöpörték az asztalról, és tudatták vele, hogy a szovjet érdek minden körülmények között előbbre való a magyarnál. „Az alkalmazott intézkedést az elkövetett cselekmény társadalomra való veszélyességével arányosnak tartom.”15

Hivatkozások:
1 Népsport, 1966. július 23.
2 Népsport, 1966. július 24.
3 ÁBTL 3.1.9. V-167136 8. Kivonat, 1966. augusztus 8.
4 ÁBTL 3.1.9. V-167136 18. Tanúkihallgatási jegyzőkönyv, 1966. augusztus
5. 5 ÁBTL 3.1.9. V-167136 10. Határozat, 1966. augusztus 5.
6 ÁBTL 3.1.9. V-167136 18. Tanúkihallgatási jegyzőkönyv, 1966. augusztus 5.
7 ÁBTL 3.1.9. V-167136 11. Határozat, 1966. szeptember 20.
8 ÁBTL 3.1.9. V-167136 15. Terhelt kihallgatásáról jegyzőkönyv, 1966. augusztus 5.
9 ÁBTL 3.1.9. V-167136 22. Tanúkihallgatási jegyzőkönyv, 1966. augusztus 9.
10 ÁBTL 3.1.9. V-167136 26. Tanúkihallgatási jegyzőkönyv, 1966. augusztus 11.
11 ÁBTL 3.1.5. O-16208/28 17. Jelentés, 1966. július 30.
12 ÁBTL 3.1.5. O-16208/28 19-22. Jelentés, 1966. július 30.
13 ÁBTL 3.1.5. O-16208/28 15. Feljegyzés, 1966. július 30.
14 ÁBTL 3.1.5. O-16208/28 17. Jelentés, 1966. július 30.
15 ÁBTL 3.1.5. O-16208/28 34. Rendőrhatósági figyelmeztetés miatt benyújtott panasz, 1966. augusztus 2

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. áprilisi számában.)