Régi jó légió: Túlio

Szöveg L. Pap István Fotó FFT

Túlio Humberto Pereira Costa, avagy Túlio Maravilha (Csodálatos) – minden idők egyik legmeglepőbb magyarországi igazolása. A brazil első osztályban a Botafogo színeiben háromszor lett gólkirály, és 1995-ben bajnok is, 1990 és 1995 között 15-ször játszott a brazil válogatottban (csak az utolsó keretszűkítésnél maradt le a világbajnoki címmel záruló 1994-es tornáról), és 13 gólt szerzett. A leghíresebbet az Argentína elleni 1995-ös Copa América negyeddöntőben, ahol a 81. percben kézzel (Túlio szerint Szűz Mária kezével, visszaadva a Maradona-féle 1986-os esetet az argentinoknak) egyenlített, majd a tizenegyespárbajban is belőtte a magáét. Az Uruguay elleni vesztes döntőben viszont, ahol a rendes játékidőben ő szerzett vezetést, a szétlövésben hibázott – és soha többé nem volt válogatott.

Még harminchárom éves sem volt Túlio, amikor 2002. február 2-án a Nemzeti Sport felreppentette, hogy az Újpesttel tárgyal. Mivel Tököli Attilát a Dunaferr, Kenesei Krisztiánt pedig a bajnoki címre törő Zalaegerszeg nem volt hajlandó eladni, a lila-fehérek külföldön kezdtek keresgélni, így kerültek kapcsolatba a korábbi brazil sztár menedzsmentjével, amely éppen akkor a Realban futballozó Sávio ügyeit is intézte. Túliót jóval kevesebb pénzért lehetett megszerezni, mint amennyibe Tököliék kerültek volna… Magyarországra érkezésekor a 77-es mezt kérte a liláktól, és kikötötte, hogy meccsprémiumra csak akkor tart igényt, ha bejutnak vele valamelyik európai kupába. (Kupagyőztesként bejutottak, de az MK-fináléra Túliót már nem nevezték…)

Túliót már a reptéren tömegek várták, és első nyilatkozatában igazán profin, a magyar füleknek tetszően beszélt: „A magyar labdarúgás régen a világ elitjébe tartozott, gondolok itt Puskás Ferencre. Ezenkívül úgy érzem, hogy a magyar labdarúgópiac néhány éven belül felkapott lesz Európában. És hogy miért mondom ezt? Vegyük például Japánt: amikor Zico elment oda, akkor senki sem ismerte a távol-keleti ország labdarúgását, viszont ma már senki sem legyint a japánok neve hallatán. Nekem küldetésem van. Úgy érzem, a tudásommal és a tapasztalatommal segítenem kell a magyar futballon, de elsősorban az Újpesten.”

Első újpesti edzésén az egymás közötti játékban két perc alatt négy gólt lőtt, azaz eleinte a pályán sem volt gond. A Vác elleni edzőmeccsen az ő mesternégyesével nyertek a lilák, a tavaszi idény első öt mérkőzésén pedig négyszer is betalált, nem véletlen, hogy az újpesti ultrák már brazil zászlót is lengettek a lelátón. Más kérdés, hogy a góljain kívül konkrétan már ekkor sem csinált semmit, ami már 2002 magyar NB I-ében is szemet szúrt.

Gyorsan, az említett négynél leállt a gólgyár, amelynek oka volt az is, hogy Túlio szerint „errefelé más a foci, mint Brazíliában, Magyarországon sokkal gyorsabban játszanak, az, hogy valaki megálljon egy pillanatra, szinte elképzelhetetlen”, ám a csatár sem tűnt túlzottan motiváltnak a pályán, nem véletlenül tartotta magát a városi legenda, hogy ez nem is ő, hanem a testvére… Még egy gólt szerzett az idény végén, miközben a ZTE ellen a Nemzeti Sport szerint „olyan helyzetben hibázott, amelyet bármelyik piacról érkező nagymama kosárral a kezében is értékesített volna”. Ahhoz képest, hogy akkori léptékkel grandiózus, 50 milliós fizetést kapott az itt töltött fél évre…

A 2001–02-es idény hajrájában előbb az Újpest kupadöntős keretébe nem nevezte őt Glázer Róbert vezetőedző, majd hivatalosan sérülés miatt maradt ki a csapatból. Aztán Túlio leadta a szerelését, és május végén hazarepült Brazíliába. Soha többé nem látták Magyarországon.

Sok igazság lehet abban, amit távozásakor Hajdú B. István, a népszerű tv-s mondott: „Volt alkalmam látni egy Túlióról szóló videokazettát, amely a brazíliai pályafutását ölelte fel. Ezen Túlio rúgott száz gólt, ebből kilencvennyolcat az ötösön belülről, fekve, guggolva, combbal, mellel, még talán lapockával is. És az jutott eszembe, hogy az Újpest nem tudta, milyen típusú csatárt is vett…”

Bár 33 évesen távozott Budapestről, még 24 (!) klubja volt, nagyrészt nevesincs, alacsonyabb osztályú brazil egyesületek. De játszott Bolíviában, és volt szerződése az arab emírségekbeli al-Sababhoz is, ahol végül nem lépett pályára. Az ezredik hivatalos gólját 2014-ben az Araxában ünnepelte, utolsó klubjában, a brazil harmadosztályban szerénykedő Taboao da Serrában pedig 2019-ben az ötvenedik születésnapját, majd felhagyott az aktív futballal.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. májusi számában.)