Szöveg Vörös Csaba Fotó FFT, Getty Images
Van egy futballtörténet, ami a korabeli sajtóból, az évkönyvekből megismerhető. Van egy másik, amit a szurkolói emlékezet őriz, és közös, generációs élmények táplálják, meg aztán van egy harmadik, párhuzamos történelem, amelyet most kezdünk csak megismerni, és amely megsárgult, egykor csak kiváltságosok által olvasható levéltári papírokat böngészve rajzolódik ki előttünk. Az utóbbi években kutathatóvá vált kommunista titkosszolgálati iratok közül a történészek elsőként a nagypolitika, a fősodratú történelem titkait őrző anyagokat keresték, persze, sokszor éppen a legérdekesebb dokumentumok semmisültek meg vagy tűntek el örökre az archívumokból. Mostanában pedig egyre többen kutatják a sport, azon belül a futball titkosszolgálati iratait, hiszen a mindennapok egyik legfontosabb, legnépszerűbb ügye volt a foci a szocializmusban, így aztán a közismert labdarúgók viselkedése, utazásai, csempészése, magánélete, politikai álláspontja fontos célpontja lett a titkosszolgálati munkának is.
A FourFourTwo-nak sikerült szerződtetnie az egyik legelhivatottabb és már eddig is sok érdekes anyagot publikáló fiatal kutató-újságírót, Vörös Csabát, aki az elképesztő eseményeket feldolgozó sorozatunk legújabb részében arról ír: anno Nyugaton rövid ideig működött egy szervezet, amelyet azért hoztak létre, hogy a külföldön tengődő magyar sportolóknak segítő jobbot nyújtson. A Menekült Magyar Sportolók Világszövetsége Puskás Ferenc és Östreicher Emil közbenjárásával jött létre, és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára iratai szerint a magyar titkosrendőrség a Népszabadságot is hadrendbe állította, hogy bomlasztani tudja.
Tömegével hagyták el az országot az 1956-os forradalom után a szabadságra vágyó sportolók, akik ezzel az ismeretlenbe távoztak. Felbecsülhetetlen az a szürkeállomány, ami külföldre „szökött”. A magyar labdarúgás a múltját, a jelenét és a jövőjét is elveszítette, és egy kezdeményezés azért született, hogy a kint élő játékosokat megpróbálja egyben tartani. Senkit sem vártak tárt karokkal külföldön, és ezzel hosszú tengődés kezdődött el.
A jövőtől félő sportolók Bécsben vertek tanyát, ahol idővel tarthatatlan állapotok uralkodtak. Ott tartózkodott a dél-amerikai túráról visszatérő Bp. Honvéd futballcsapata is, és ott született az ötlet egy szervezet létrehozásáról, amely segíteni tudna a rászoruló sportolókon. Másokkal egyetemben Östreicher Emil „1957 júliusában több társával megalakították a Menekült Magyar Sportolók Világszövetségét”. Kezdettől fogva segítségükre volt és a szervezésbe „bekapcsolódott az Osztrák Nemzeti Bizottság, amely irodahelyiséget és csekély anyagi összeget is bocsátott rendelkezésükre”. Ezt azzal tudták elérni, hogy Otto Molden, a testület elnöke és a Die Presse című újság tulajdonosa az ötlet mellé állt. Nem véletlenül, második világháborús szerepvállalása miatt ugyanis maga is tudta, milyen menekültnek lenni. Kapcsolatai révén sikerült egy amerikai szervezettől rendszeresen 3000 schillingnyi anyagi juttatást szerezni. „A szervezet megalakulása után kapcsolatba léptek a különböző emigráns szervezetekkel. Így többek között a Szabad Magyarország Nemzeti Képviseletével, a Kossuth Alapítvánnyal, az MSZHSZ-szel (Magyar Szabadságharcos Szövetség – V. Cs.), a Népszava Londoni szerkesztőségével, a Nemzetőr szerkesztőségével, valamint a különböző nyugati országokban működő – 48 – magyar sport klubokkal. […] A szövetség célkitűzése volt, hogy a külföldön lévő disszidens magyar sportolók elhelyezkedését, különböző sportversenyeket szervezzen.”1
A disszidáló labdarúgóknál alapvető probléma volt az MLSZ által kikényszerített FIFA-eltiltás. „Ezek után vetődött fel az ötlet, hogy hozzunk létre egy érdekvédelmi szervhez hasonló Világszövetséget. […] Eleinte a Stiftgasse lágerben működött. A szervező iroda munkatársai Bánkuti Géza, Östreicher Emil, Kövesdi Miklós. A szervező iroda igyekezett összeírni a világban szétszóródott magyar sportolókat, de fő súllyal Ausztriára terjedt ki a tevékenysége.” Megtartották az alakuló ülést és „Puskás az első megválasztott elnökségben a társelnökség vezetője volt. A társelnökségnek a szaktanácsadás volt a fő feladatköre, mivel abban kiváló szakemberek és sportolók foglaltak helyet. A társelnökségbe kerültek: Puskás Ferenc, Kocsis Sándor, Czibor Zoltán.”2 Ugyanakkor a Nemzetközi ügyek intézőjének Östreicher Emilt választották meg. A hivatalos aktus végeztével beszédeket mondtak, és „a választás után a sportolók nevében Puskás Ferenc szólalt fel és kijelentette, hogy ennek a Világszövetségnek már előbb kellett volna megalakulnia, de még most sem késő és reméli, hogy a célkitűzéseit sikerrel fogja megoldani. A labdarúgók nevében teljes támogatásról biztosította a Világszövetséget.”3 A sportvezetők részéről Östreicher Emil hozzászólásában sok sikert kívánt a Világszövetség munkájához és kérte a sportolók, valamint a sportbarátok támogatását. Puskás Ferenc a társelnöki tisztség mellett a Világszövetség bélyegzőjét is megkapta.
A nemes kezdeményezésről keveset lehetett tudni itthon, és a belügy is csak évekkel később informálódott, amikor hazatért a szervezet főtitkára, Ábrahám Dezső. Ábrahám 1956 előtt a Budapesti Testnevelési és Sportbizottság szervezési előadója volt, valamint a Magyar Kézilabda-szövetség főtitkára és nemzetközi kézilabda-játékvezető. Tőle lehetett tudni, hogy a Menekült Magyar Sportolók Világszövetségéről tudomást szereztek más emigráns szervezetek. Ezek között voltak politikaiak is, amelyek kapcsolatba léptek velük, és felajánlották a segítségüket. „A szervező irodának semmilyen anyagi lehetősége nem volt és a szervezési munkákkal felmerülő költségeket a szervező tagok saját maguk fedezték. […] Valamivel több mint 120150 Bécsben és környékén élő disszidált sportoló részvétele mellett került sor a választásra. A választáson részt vettek az osztrák sajtó képviselői is, valamint több nyugati hírszolgálati iroda tudósítói.” Miután mindent jegyzőkönyveztek, a Világszövetség az osztrák Belügyminisztériumhoz fordult engedélyezésért, amelyet október 10-én megadtak, és ettől kezdve legálisan működhetett a szervezet. Öt pontban foglalták össze terveiket:
„1. Összefogni a világban szétszóródott magyar sportolókat és részükre elhelyezkedési lehetőséget biztosítani.
2. Összefogni őket és lehetőleg magyar klubokba tömöríteni őket, magyar sportklubokat szervezni szerte a világban.
3. A különböző sportágak válogatottjai részére mérkőzéseket kell biztosítani és összeállítani a válogatottakat.
4. Segíteni a lágerekben élő sportolókat, hogy minél előbb kijussanak az életbe.
5. Kapcsolatba kerülni mindazon szervezetekkel, akik a Világszövetséget célkitűzéseiben támogatni óhajtják.”
A Népszabadság bevezette az olvasót a „disszidens sportélet kulisszái” mögé
A Világszövetség felhívással fordult a nyugati világban működő sportklubokhoz és más szervezetekhez, hogy anyagiakkal támogassák a terveiket. A felhívást többek között Puskás Ferenc is aláírta. „A több száz ilyen levél (kb. 1400) kiküldési portóját, valamint a levelek több nyelvre való lefordításának költségeit az Osztrák Nemzeti Bizottság (ONB) fedezte. A felhívásnak azonban nem lett nagy eredménye, sőt majdnem semmi. Az egész gyűjtés eredménye kb. 3-4 ezer Schilling volt, míg a portó, nyomda és fordítási költségek cca 10 000 Schillinget tettek ki.” A balul sikerült akció letörte a társaságot. Mindenki saját maga intézte utána az ügyeit, de azt a minimális segítséget, amelyet a szervezet adni tudott, elfogadták. „A Vöröskereszt szervezettől kaptunk szerelést és kalória pótlást a labdarúgók, atléták és más sportágak űzői számára.” Bécsben, amíg várakoztak, összerántottak egy futballcsapatot Heimatlos (Hontalan) néven. Levéltári adatok szerint a Heimatlos elindult Bécs V. osztályú bajnokságában. Addig is Ábrahám Dezső azt állította, hogy Östreicher Emillel és Puskás Ferenccel túrát szerveztek a disszidált labdarúgó válogatott részére Izraelbe, „de a túrát végül az Izraeli Szövetség a Parlament kezdeményezésére nem engedélyezte”. Problémát okozott a játékosok FIFA-eltiltása. Egyszer a disszidens labdarúgók együttese nagyon közel került ahhoz, hogy Svédországban, Göteborg válogatottja ellen mérkőzést játszhasson. „A csapatban helyet kaptak a volt magyar válogatottak és a Világszövetség érintkezésbe lépett a játékosok jelenlegi klubjaival az elkérést illetően.” Szinte már elindultak Svédországba, de az utolsó pillanatban dugába dőlt a terv. „A mérkőzésre azonban végül nem kerülhetett sor, mert a Svéd Labdarúgó Szövetség a FIFA felszólítására 2 héttel a mérkőzés előtt, letiltotta a találkozót.” A Menekült Magyar Sportolók Világszövetségének küldöttségét Zürichben fogadta Kurt Gassmann, a FIFA főtitkára. A Világszövetség tagjai érdeklődtek a kialakult helyzetről, és szerették volna elérni, hogy a FIFA engedje el a futballisták büntetését. Gassmann állítólag „a tárgyalás folyamán megígérte segítségét és az egy héttel később sorra került végrehajtó bizottsági ülés, az eltiltott labdarúgók közül 3-at azonnal felmentett és további 3 büntetését egy évvel leszállította, ami a gyakorlatban szintén azonnali játszásra adott engedélyt, mivel az őszi forduló előtt volt”.
Ezenkívül eredményeket tudtak felmutatni azzal kapcsolatban is, hogy Svájcban és Németországban több sportolót álláshoz és lakáshoz juttattak, valamint klubokat szerveztek az Egyesült Államokban, Kanadában, valamint Ausztráliában. „Ahogy a Világszövetség eredményei növekedtek, úgy növekedtek azon szervezetek száma is, akik kapcsolatot kerestek a Világszövetséggel.” Ezek közül néhány jelentősebb szervezet volt: „Sitisen’s Service in Austria (egy amerikai szervezet), Szabad Európa Rádió, ENSZ Bécsi Főirodája, Julius Raab kancellár személyi titkára, FIFA, Forradalmi Tanács, Szabadságharcos Világszövetség, Bécsi Magyar Diákok Szövetsége, Svájci Magyar Egyesületek Vezetősége, Nemzeti Sportszövetség (New York), Lions Club, Caritas, Magyar Menekültügyi Szolgálat.” Na és a sajtó. Merthogy számosan érdeklődtek a Világszövetség felől. Így kerültek kapcsolatba „a Bécsi Magyar Híradóval, a Nemzetőrrel, az Új Hungáriával, a Független Magyarországgal, a Magyar Élettel, az Október 23-mal, a Magyar Nőkkel, a Nemzeti Sporttal, a Dél-Amerikai Magyar Hírlappal, a Népszavával és több kisebb újsággal.”4
A svájci Kurt Gassmann 1951 és 1960 között volt a FIFA főtitkára
Megjelent egy interjú a Népszabadságban, amelyet Pintér István jegyzett. A Menekült Magyar Sportolók Világszövetségének hazatért főtitkárával, Ábrahám Dezsővel beszélgetett. Ez az írás ékes bizonyítéka annak, mennyire alattomosan működött a rendszer, és milyen fegyvernek használta a sajtót a pártvezetőség. A Népszabadság fejlécén hirdette, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt központi lapja, innentől nehéz kivédeni azt az aljas eljárást, ahogy a cikk megjelent. Simon Gusztáv rendőr őrnagy maga dicsekedett azzal, hogy a Belügyminisztérium íratta Pintérrel az interjút, hogy utána postai úton terjeszthessék a Nyugaton élő sportolók körében. „Nevezett emigráns tevékenységéről, a vezetése alatt működő szövetség ténykedéséről, a Népszabadság 1962. február 21-i számában cikket jelentettünk meg: »Mi van a disszidens sportélet kulisszái mögött?« címmel.”5 A megjelenés után 53 címre postázták el, köztük Puskás Ferencnek és Östreicher Emilnek. Simon Gusztáv rendőr őrnagy a következővel magyarázta a tettüket. „Ábrahám Dezsőt hazatérése után felhasználtuk az emigráció felé való bomlasztás céljából.” Tőle tudható, hogy a kádári titkosrendőrség kapcsolati hálója milyen messzire ért el. Mert nemcsak a Népszabadságban írattak cikket, hanem „a Magyarok Világszövetségének lapjában és a Szovjetszky Sportban ugyancsak cikk jelent meg hazatérésével kapcsolatban”. Az indulatok nem is maradtak el. Monitorozták, vajon milyen hatást keltettek az emigráns sportolók körében.
A Barcelona magyarjai: Kubala László, Kocsis Sándor és Czibor Zoltán
„A Népszabadságban megjelent nyilatkozatáról szóló cikket a Nyugaton élő disszidens sportolóknak, emigráns vezetőknek és lapszerkesztőségeknek megküldtük. Hazatérésének hatását eddig csak részben mértük fel, elsősorban az emigráns sajtó reagálása alapján, mely széles körben foglalkozott személyével és hazatérésével. Ennek során megállapítást nyert, hogy nevezett hazatérése érzékenyen hatott az emigrációra.” A Nemzetőr című újság részletesen reagált az eljárásra, és azt a következtetést vonta le, hogy Ábrahám tevékenységét az emigrációban „kezdettől fogva az ÁVO megbízásából tette”.6 Erre bizonyítékok nincsenek, csupán a szerkesztő közvetítette a véleményét. A Népszabadság „rendelésre” megírt cikkében a következők olvashatók. „Ismét hazatért valaki, aki megundorodott az emigrációs élettől, s ha elég későn is, de felismerte, hogy hol a helye.” Ábrahám a következőket nyilatkozta. „A kinti esztendők alatt rádöbbentem arra, hogy ha az embernek van jóvátenni valója, azt csak idehaza teheti meg.” És az olyan nyilvánvaló ferdítések is nyomtatásba kerültek, mint „A Magyar Menekült Sportolók Világszövetségét is, jobb szándékaink ellenére is kihasználták politikai céljaik érdekében”. Mivel a rendszerben egyetlenegy vélemény jelenhetett meg, a Nyugaton működő Szabad Európa Rádiót minden fronton próbálták lejáratni. A Világszövetség gyakran került kapcsolatba a Szabad Európa Rádióval, ezért a cikk leszögezte, hogy a SZER „a hazaárulók, az uszítók hangját közvetíti az éterben”.7
Julius Raab osztrák kancellár titkársága is kapcsolatba lépett a világszövetséggel
Tervet dolgoztak ki annak érdekében, hogy a Menekült Magyar Sportolók Világszövetségének teljes iratanyagát megszerezze a BM. Ábrahám mint főtitkár kezelte a szövetség levelezését és irattári anyagát, amit teljes egészében a svédországi albérletében hagyott. Hazatérése alkalmával különböző leveleket, névsorokat, amiket fontosnak tartott, magával hozott és a magyar határon elvették tőle, majd átadták a belügy illetékeseinek. Főbérlőjének nem mondta meg, hogy hazaköltözik, csak annyit mondott, hogy Európába megy. A terv szerint arra kérték a sógorát, hogy menjen el a holmikért és postázza el Magyarországra. „Kísérletet tettünk arra, hogy kint élő sógorának közbejárásával ezen anyagokat megszerezzük. E célból, utasításunkra, levelet írt sógorának, melyben kérte, hogy holmijait vegye magához. Jelenleg nem tudni mi okból, sógoráék Ábrahám személyi holmijaiból pont a bennünket érdeklő iratoknak jó részét fölöslegesnek tartva, megsemmisítették.”8
Ez az időszak Magyarországon az enyhülés időszakának kezdete volt, ezért amennyire lehetett, emberi arcát mutatta a rendszer. Ahhoz, hogy gesztust gyakorolhasson más hazatérni vágyóknak, meg kellett érteniük a disszidensek gondolkodását és érzelmi világát. Egy tanulmány úgy vélte, határozottan van rá lehetőség hazahívni a külföldre szökött sportolókat. Ennek három oka volt. „1. Azok, akik nem az »ígéret földjére« kerültek foglalkoztak vagy foglalkoznak a hazatérés gondolatával. Értem ez alatt pl. a dél-amerikai országokat (Brazília, Argentína, Venezuela, Kolumbia) és Közép-Amerikát, valamint Dél-Afrikát. 2. Olyan európai országokba került sportolók, akik az illető ország társadalmi, vagy gazdasági berendezkedése miatt nem tudtak érvényesülni, gyakran foglalkoztak a hazatérési gondolattal. Ilyen országok lehettek például a Benelux Államok, Franciaország és részben Olaszország, ha az illető nem volt labdarúgó. 3. A harmadik csoportba sorolnám azokat a sportolókat, akiket valami oknál fogva kínoz a honvágy, annak ellenére, hogy gazdasági szempontból jól megtalálták a számításukat.”9 Puskás Ferencről is tudták, hogy foglalkozik a hazatérés gondolatával. Mi több, olyan információ jutott a birtokukba, hogy édesanyja meglátogathatta Spanyolországban, ami nagyon jó hatással volt Puskásra. A labdarúgók megtörését az okozta, hogy a Világszövetség egyik nagy ívű tervéből sem lett semmi. Ugyanakkor itthon azzal vádolták a Világszövetséget, hogy disszidálásra akartak rávenni híres magyar sportolókat. Ez nem fedte a valóságot, hiszen a kint élőknek a „saját anyagi létük is súlyos gondokat okozott és világviszonylatban kiváló sportolók éheztek, nyomorogtak. Ilyen nyomorúságba egyetlen magyarországi sportolót sem tudtak kicsalni.”
Otto Molden, a Die Presse című újság tulajdonosa az ötlet mellé állt
A futballistáknak számos túrát ígértek, köztük amerikait is, de ezek a tervek csak tervek maradtak. „Fő cél volt Puskás és társai számára a játékjog megszerzése. […] Valójában arra törekedtek, hogy létrehozzanak olyan futballcsapatot, mely az osztrák liga bármelyik osztályában indulhat. Ugyanis ezzel jogot nyertek volna arra, hogy Puskásék »barátságos« alapon világturnéra induljanak. A várható bevételnél Östreicher Emil jelentős százalékot ajánlott fel a Szövetségnek.” Mindenféle elgondolás hamvába holt. Az olyan próbálkozás, mint a Menekült Magyar Sportolók Világszövetsége ékes bizonyítéka annak, milyen lehetetlen helyzetbe kerültek a világ legjobb labdarúgói azzal, hogy elhagyni kényszerültek a hazájukat. Hoszszú ideig két szék között a földre kerültek. Még Puskás, Kocsis és Czibor is, pedig a világ minden pontján ismerték őket. „Puskás és Kocsis tudták, hogy hazatérésük elé sok akadályt gördítettek már. Czibor pedig hatalmas előlegeket vett fel olasz egyesületétől, melyeket visszafizetni nem tudott, elmenni nem akart (játékjoga sem volt).”10
Hivatkozások:
ÁBTL 3.2.4. K-588 30-31. Jelentés, 1962. január 29.
2 ÁBTL 3.2.4. K-588 44-68.
3 ÁBTL 3.2.4. K-588 153.
4 ÁBTL 3.2.4. K-588 44-68.
5 ÁBTL 3.2.4. K-588 81. Feljegyzés, Ábrahám Dezső ügyében, 1962. március 16.
6 ÁBTL 3.2.4. K-588 93.
7 Népszabadság, 1962. február 21.
8 ÁBTL 3.2.4. K-588 86. Jelentés, 1962. április 18.
9 ÁBTL 3.2.4. K-588 88. Feljegyzés, 1962. június 5.
10 ÁBTL 3.2.4. K-588 218
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. júliusi számában.)
