Interjú FFT
A gombfoci virtuális futball, amolyan labdarúgás-helyettesítő volt a számomra. Amikor csak tehettem, beteges módon, napi tizenöt órában (!) fociztam. Öt és tizennyolc éves korom között a haverokkal, a szombathelyi lakótelepen két ház között rúgtuk a labdát, többek között L. Pap István barátommal, aki azóta kiváló sportújságíró lett (magazinunk szerzője és kontrollszerkesztője – a szerk.).
Ha az idő rossz volt, akkor a Derkovits-lakótelepi ház folyosóján berendezett „pályán” játszottuk le gombfocicsapatokkal az aktuális világ- vagy Európa-bajnoki meccseket öcsémmel és a haverokkal. Szabolcs öcsém (aki a zenekarban is alkotótársa Zsoltnak – a szerk.) nagy spíler volt. Ő akkurátusan edzést is tartott a „játékosoknak”: egymás hátára pakolt vagy öt csapatot, és azokon átívelve rúgta – pöckölte – a gólokat sorban, egymás után. A nagy meccseken gondot okozott, hogy a folyosói pálya a negyedik emelet lépcsőfordulójában volt, úgyhogy gyakorta állt a meccs, amíg a legurult „labdát” visszahoztuk a földszintről. Öcsém a Fradival nyomult többnyire – a Bálint Laci-féle gárdával –, de volt Atlético Madridja is, míg én – megveszekedett Újpest-fanként – a Dózsa legendás Bene-, Fazekas-, Tóth András-, Tóth Jóska-féle együttesből próbáltam sikereket elérni. A fiatal Törőcsik hiányzott a csapatomból, amit a játékboltban vettem, úgyhogy első számú kedvencem miniképét kivágtam az akkori Képes Sportból, és beragasztottam Káposzta Benő helyére. Törőcsik volt a kedvencem, sokszor hoztam gólhelyzetbe, de ha focizni mentünk, akkor is Törőcsik voltam: a hajam ugyanúgy állt, mint az övé, a gatyámat is ugyanúgy hordtam – imádtam őt! Később leveleztem is vele, súlyos közlekedési balesete után és az elmaradt világválogatotti meghívás alatt írtam neki vigasztaló sorokat, amire kedvesen válaszolt. Ő volt az én első számú héroszom, művészem és alkotóm, a zseniális holland Johnny Rep mellett.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2010. szeptemberi lapszámában.)
