Szöveg Vörös Csaba Fotó FFT, Fortepan (Chuckyeager tumblr), MTI, Wikimedia, Wikipedia
Van egy futballtörténet, ami a korabeli sajtóból, az évkönyvekből megismerhető. Van egy másik, amit a szurkolói emlékezet őriz, és közös, generációs élmények táplálják, meg aztán van egy harmadik, párhuzamos történelem, amelyet most kezdünk csak megismerni, és amely megsárgult, egykor csak kiváltságosok által olvasható levéltári papírokat böngészve rajzolódik ki előttünk. Az utóbbi években kutathatóvá vált kommunista titkosszolgálati iratok közül a történészek elsőként a nagypolitika, a fősodratú történelem titkait őrző anyagokat keresték, persze, sokszor éppen a legérdekesebb dokumentumok semmisültek meg vagy tűntek el örökre az archívumokból. Mostanában pedig egyre többen kutatják a sport, azon belül a futball titkosszolgálati iratait, hiszen a mindennapok egyik legfontosabb, legnépszerűbb ügye volt a foci a szocializmusban, így aztán a közismert labdarúgók viselkedése, utazásai, csempészése, magánélete, politikai álláspontja fontos célpontja lett a titkosszolgálati munkának is.
A FourFourTwo- nak sikerült szerződtetnie az egyik legelhivatottabb és már eddig is sok érdekes anyagot publikáló fiatal kutató-újságírót, Vörös Csabát, aki az elképesztő eseményeket feldolgozó sorozatunk legújabb részében arról ír: nem csupán a szocialista rendszer vezetői vívtak kétfrontos harcot, hanem a labdarúgók is a külföldi mérkőzéseik során. Először az ellenfél csapatát, másodszor a vámparancsnokokat kellett legyőzniük. Egy ilyen úton legalább annyit foglalkoztak a pénzzel, mint a sikerre vezető taktikával, amit megőriztek az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára dokumentumai.
Az aggódó ügynöknek „Ösztereicher Emil” segített…
Háromhetes csehszlovák és keletnémet túrára indult 1956 nyarán a Honvéd labdarúgócsapata, amelynek során számos mérkőzést játszott Érsekújváron, Trnovában, Nyitrán, Szelőcén és Lipcsében. A nagy durranás egy NDK-beli találkozó volt, ahová a sporthivatal jelölte ki a csapatot „a lipcsei stadion avatóra, mint aki képviseli a magyar színeket”. Az utazásról, valamint az azt követő hónapok fejleményeiről részletes jelentés született.
A csaknem egy hónapos nyári Honvéd-túra különös előzménnyel kezdődött. Új csapatvezetőt kapott az együttes olyasvalaki személyében, aki az utat megelőző hetekben foglalta el a helyét a klubnál: „és nem tudtam azt, hogy mi fán terem egy túra”. Az illetőt „Kajlik Sándor” fedőnéven szervezték be, így neki köszönhető, hogy megismerhetők a részletek. Az informátor nyugtalan volt a megbízatásával kapcsolatban, úgy vélte, „a parancsnokság így akar engem »megvásárolni«, ezért „felmentem a Politikai Főcsoportfőnökség káder osztályára és azt mondottam: nem helyes az, hogy meg sem melegszem már túrára küldenek”. A Főcsoportfőnökség századosa megértette az aggodalmát, és köztes álláspontra helyezkedett: el is fogadta az érveit, meg nem is, „mondván: »politikai helyettesnek igenis ki kell menni túrára, de csak azután, miután megismerkedett a területtel«”. Azonban az utasítást kiadó Bognár ezredes elvtárs megnyugtatta az aggódó ügynököt, mert tudniillik az eljárást „tudatosan csinálták” így, amit „végre kell” hajtani. Az ezredes azt mondta neki, hogy „különben is lesz mellettem tapasztalt ember, Ösztereicher Emil, aki majd segít nekem. Én megnyugodtam, sőt egy bizonyos fokig örültem is, hogy külföldre utazhatom.” Feladatául szabták meg neki, hogy figyelje a túra során az üzleteléseket. „Kajlik” feltűnő lelkesedéssel emlékezett vissza a pénzügyi manőverekre. „A Pol. Fcsfség úgy engedélyezte a túrát a játékosoknak”, hogy „a Csehszlovákiában eltöltött és lejátszott mérkőzések után járó pénzt jutalmul megkapják. Sokan gondoskodnak arról, hogy vámmentesen kapják meg az árukat.” Ezzel a nagylelkűséggel igyekeztek kárpótolni a játékosokat a nyári szünet hiányáért, hiszen a sűrű program miatt „nem kaptak szabadságolási pénzt és szabadságra sem mentek kollektívan”.
Ligeti László főtitkár beszél a Kereskedelmi és Pénzügyi Dolgozók Szakszervezete központi vezetőségi ülésén 1957 februárjában
Mint kiderül a jelentésből, a Honvéd az Ikarus gyár legendás 55-ös típusú farmotoros turistabuszával vágott neki a hosszú útnak. A csapat és a hivatalos kísérők mellett helyet foglalt még az utastérben a Néphadsereg újságírója, „valamint a csapat tagjainak feleségei.” Csehszlovákiában Érsekújváron a „Nové Zámky Lokomotív” látta vendégül két héten át a magyarokat, és vállalta magára „a labdarúgó feleségek 2 hetes üdültetését” Pöstyénben. Rátérve az üzletre, „Kajlik” felhívta a figyelmet arra, hogy a „Csehszlovákiában lejátszott 3 mérkőzésért (Nové Zámky, Trnová, Nyitra) a csapat koronát kapott”. A tiszteletdíjat Östreicher Emil vette magához és kezelte. Érsekújvárott a Tátra Szállóban szüntelenül kilincseltek a határon túlra szakadt magyar ismerősök és rokonok a csapatnál, és az ő kérésükre jött létre egy programon kívüli szelőcei edzőmérkőzés, amelyért „nem kapott a csapat jó közepes vacsorán kívül semmit sem”. Azonban felbukkant az ügynök érsekújvári barátja, aki egy házeladásból 50 000 koronát szerzett, de „a pénzt nem tudja átutaltatni Magyarországra”. Ezúttal is Östreicher Emil volt a megoldás, aki ravasz ötlettel állt elő. Kifundálta, hogy az lesz a legjobb, ha „szól a játékosoknak, ha szükségük van pénzre”, akkor az informátor érsekújvári barátjától kaphatnak, és „Magyarországon hivatalos árfolyamon (akkor a korona értéke 1.66 volt forintba átszámítva) visszaadják”. Lecsaptak a lehetőségre azok a játékosok, akik elhozták a feleségeiket, és „500-800 korona értékben” pénzt vettek fel. „Ezen a pénzen az asszonyok bevásároltak.” A legnagyobb összeget Puskás kérte el, egészen pontosan „10 000 koronát, mondván azt: lakik neki felvidéken egy ismerőse és neki akar segíteni”. Erről a pénzről Puskás a zavaros időkben sem feledkezett meg, hiszen az ügynöknek akkor küldte vissza az összeget, amikor már elhagyta a hazáját. Arról is maradtak fenn adatok, hogy a lipcsei stadionavató megnyeréséért járó prémiumot Hegyi Gyula, a sporthivatal elnöke áldásával keletnémet márkában kaphatta meg a csapat. Hegyi szerepe azért volt fontos, mert az így vásárolt keletnémet rádiók után „Hegyi elvtárs intézkedett, hogy ajándék papírokat” kapjanak a játékosok, és vámmentesen áthozhassák a határon. Ami pedig a Csehszlovákiában beszerzett árucikkeket illeti, „a vásárolt holmikra a cseh elvtársak szintén adtak ajándék papírokat”. A komáromi határállomáson minden simán ment, a határőrök elfogadták „a Német D.K-ban feltüntetett ajándék papírokat”, valamint „a cseh elvtársak által adott ajándék papírokon feltűntetett holmik egy részét”, azonban „a jégszekrényeket nem.”
A berlini Hotel Astoriánál a Bp. Honvéd és a Vörös Lobogó közös NDK-beli túráján
A jól jövedelmező túra után a delegációnak 22 jégszekrénnyel nem sikerült átcsúsznia a vámon. A hátramaradt tárgyakat visszaküldték Érsekújvárra a következő intézkedésig. „Azt mondták a hatóságok, hogy ezt a mennyiséget csak a Belkereskedelmi miniszter engedélyével engedik át.” Így is szinte leült a megpakolt Ikarus 55 alja, hiszen „minden játékos hozott magának rádiót, jégszekrényt (vagy villany boylert) egy páran hoztak mosógépet”, ami az ügynök számítása szerint fejenként „kb. 2500 korona értékű holmit” jelentett. Sőt még „Machosnak is hozott a csapat jégszekrényt”, pedig nem is szerepelt a túrán. „Kajlik” őszintén megvallotta, hogy ő sem járt rosszul – napidíjként kapott a csehektől „560 korona készpénzt”, a keletnémetektől „80 márkát”, a Lokomotív vezetőségétől „12 személyes étkészletet”, a szülőfalujától „táskarádiót”. Budapestre visszaérve „mindenki taxival ment haza”, és a jégszekrények ügyét rábízták az őket megfigyelő ügynökre, aki két héttel később utazott Prágába, ahová a nyitrai sportkör vezetője is vele tartott. Kellett is a szocialista összeköttetés, mert így „3 óra leforgása alatt elintéztek mindent”. A komáromi határátkelőnél ezek után már nem akadékoskodtak a 22 jégszekrény miatt. „A cseh vámőrség a miniszteri engedély felmutatása után minden további nélkül átengedte a jégszekrényeket a határon.” Ám a boldog tulajdonosoknak ekkor még várniuk kellett a megvásárolt hűtőkre. „A magyar vámőrség Komáromba nem vámolta a szállítmányt, hanem egy kísérőt küldött velünk az áru kísérése céljából Budapestre.” Némi huzavona után a Honvéd raktárába vitték a szállítmányt, és egy főhadnagy „minden holmit átnézve, átvizsgálva, részletesen lepecsételte a raktárt”. Már csak két hetet kellett várni a papírmunkára, mire „a Vámhatóságtól megjött az engedély a holmik szétosztására” és „a holmikat szétosztották”.
Hegedüs András miniszterelnök Csu Te kínai alelnök magyarországi látogatásakor 1956 januárjában, a kormány és az MDP vezetőinek több tagjával
Nem sokkal ezután kitört a forradalom, és a Budapesti Honvéd elhagyta az országot, hogy Bilbaóba utazzon a Bajnokcsapatok Európa-kupája nyolcaddöntőjére, majd Dél-Amerikába. Itthon egyesek igyekeztek megragadni az alkalmat, hogy visszaadják az egyesületnek az alapításakor adott Kispest AC nevet. „1956 decemberében olyan határozatot hozott valaki, hogy a Honvéd labdarúgóitól megvonják a »Honvéd« nevet.” Az elképzelés azonnal ellenállásba ütközött, mert az ügynökkel együtt Paczolay Károly, Kiss Gábor és Budai I László is minden követ megmozgatott, hogy ez ne következhessen be. Riadóztatták egyebek mellett Barcs Sándor MLSZ-elnököt és Honti György főtitkárt a terv meghiúsításáért. „Elhatároztam, hogy harcolni fogok azért, hogy a labdarúgó csapat, ha hazajön, ne essen szét, maradjon együtt, mert így együtt maradva igen komoly értéket jelent a labdarúgás jövőjét illetően.” Szerinte „a Honvéd S.E-nél a labdarúgó szakosztály szekere abban a napokban rosszul állott, fel akarták oszlatni, Kispestnek akarták átjátszani”. Néhányan elhatározták, hogy „semmi körülmények között” nem engedik meg, hogy a Bp. Honvéd ismét Kispest AC néven szerepeljen. Budai I. Lászlóval karöltve az ügynök szervezkedni kezdett és „elmentünk a K.P.D.SZ-be Ligeti elvtárshoz”, azaz a Kereskedelmi és Pénzügyi Dolgozók Szakszervezetébe Ligeti László főtitkárhoz, akinek felvázolták az elképzeléseiket. Az akció igen merész volt, mert arra készültek, hogy a hazatérő Honvéd játékosait a labdarúgó-szakosztállyal együtt „egységesen átadjuk” a Vörös Meteornak. Így különösebb erőfeszítés nélkül Ligeti ölébe hullottak volna a világsztár magyar labdarúgók, de „mint ismeretes erre azonban nem került sor”.
Külföldön maradtak a legértékesebb magyar játékosok: Puskás Ferenc, Czibor Zoltán és Kocsis Sándor, akikről kivétel nélkül dossziét vezetett az állambiztonság, azonban azok is figyelmet érdemeltek, akik visszatértek Magyarországra. Különösen nagy port kavart a futballistafeleségek hazajövetele, amelyről a sajtó néhány dörgedelmes cikkben számolt be a közönségnek. Az ügynök panaszkodott is, hogy „a »Kisalföld« c. újság és a »Magyar Ifjúság« c. újságok egy rágalmazó cikket írtak ellenem a labdarúgó feleségek visszatérésével kapcsolatosan”.1 Az írásokból az derül ki, hogy Kubicska századosnak hívták az ügynököt, de a levéltári anyagok közt nem szerepel róla személyes információ, mert Honvéd-alkalmazottként bizonyára a katonai elhárítás embere volt. A Kisalföld valóban felháborodott az eseten, és kategorikusan kijelentette, hogy „Népünk nem kér a sportkucserákból sem”. Amiatt kapta fel a vizet az újság, „hogy négy disszidált asszonyt hazatérésük örömére harmincszemélyes luxusautóbusszal várnak a határon”. Ennek praktikus okai voltak, hiszen „a nagyméretű autóbuszra azért volt szükség, mert a négy asszony, összesen tizennégy hatalmas bőröndöt hozott magával, melyekben közel félmillió forint értékű áru volt”. Különösen a vámhatóság közönye váltotta ki a dühöt, mivel a lap információi szerint vámmentesen engedték át az asszonyok csomagjait, holott az „egyszerű munkás hazatérőktől nemegyszer még egy tábla csokoládét is elvesznek”.2 Arról a Kisalföld azonban nem tudhatott, hogy a hazatérésre a honvédségen belül vezérőrnagyi szinten adtak engedélyt.
„A határsáv belépő elintézése után, amire az autóbusz vezetőnek volt szüksége, útnak indultunk Hegyeshalomba”, ahol „az okmányok (nyílt parancs, menetlevél) bemutatása után vártuk a feleségek megérkezését”. Este nyolc óra tájban jelent meg Bozsik József, Rákóczi László, Bányai Nándor és Dudás Zoltán felesége a sorompónál. Ezzel szemben az ügynök beszámolója éppen az ellenkezőjét állítja, mint ami a Kisalföldben megjelent. „A vámőrök először belementek abba, hogy az autóbuszon vámoljanak, de később meggondolták, és az összes holmit lerakatták az autóbuszról (minden asszonynak volt kb. 4-5 bőröndje). A lerakásnál segített két határőr harcos is.” Sőt azt állította, hogy a vámőrség mellett még „a határőrség is befolyt a vizsgálatba, ők a propaganda anyag után kutattak”. Vita kerekedett a bőröndök sorsáról, ugyanis a vámosok nem engedték visszarakodni a buszba, amire „Kajlik” kiverte a balhét. Úgy képzelte, az lesz a legjobb, ha egy vámőr velük utazik Budapestre, és majd ott ejtik meg a holmik ellenőrzését. A késői óra ellenére telefonált a feletteseinek, és „hajnali 3 órakor végre Pestről megjött az engedély a Határőrség Parancsnokság ügyeletes tisztjétől, hogy Pestre utazhatunk”. Győrnél újabb gubanc támadt, amikor Rákóczi Lászlóné észrevette, hogy „hiányzik 100.000 forintja, amit Bécsből hozott haza”. Az összeg nem volt csekély, egy munkás hét-nyolc éves fizetéséről volt szó. Megvádolták a buszvezetőt és a kíséretükben utazó főhadnagyot a lopással, akik megálltak az éjszaka közepén, és kategorikusan kijelentették, hogy „addig nem megyünk tovább, míg a pénz nem lesz meg, mert ők nem tolvajok”. A pénz csak nem került elő, így ezt a kérdést nyitva hagyták, és így érkeztek meg a fővárosba. Végül az ügy lezáratlanul ért véget. „Én visszaemlékeztem a dolgokra: úgy gondolom, vagy az autóbusz vezetője tehette el a pénzt, vagy a két határőr, aki segített Hegyeshalomba a lerakodásnál, vagy valamelyik asszony nagyon ügyesen ellophatta.” Erre bizonyítékot nem találtak, és nem is valószínű a történet, mert „csak később tudtam meg Dudásné egy elszólásából, hogy valamennyiők hozott ilyen nagy összeget a határon át”.
A nagy hatalmú Hegyi Gyula hozzájárult ahhoz, hogy a prémiumot nyugatnémet márkában kapják meg a fiúk
Néhány héttel ezután ismét Hegyeshalom került a figyelem középpontjába, amikor hat játékos jelent meg a határsávnál. Mindez nem fű alatt történt; „több újságíró, barátok, ismerősök várakoztak Hegyeshalmon, mire mi odaérkeztünk”.3 A „mi” a hivatalos küldötteket jelentette, „Kajlikot”, Budai I. Lászlót és egy főhadnagyot. A hat játékos: Bozsik József, Bányai Nándor, Rákóczi László, Budai László, Faragó Lajos és Törőcsik István voltak. Őket az a Csáki Sándor Újpesti Dózsa-elnök kísérte, aki a forradalom leverése után a Hazatelepítési Bizottságnak dolgozott, „amelynek tagjait a BM Politikai Nyomozó Főosztály kémelhárító, hírszerző és belsőreakció-elhárító osztálya, valamint a BM Útlevél Osztálya delegálta”.4 Alighogy átléptek a határon, az ügynök beszámolója szerint Csáki közölte Bozsik társaságában, hogy Madarász Endre, a Honvéd elnöke „az egy »szar ember«. Felvett 2600 dollárt. Betette Bécsbe egy bankba.”5 Madarász visszautasította a vádakat, és felment Csákihoz, hogy tisztázza magát, de Csáki letagadta az elhangzottakat, majd később az ügynököt vonta felelősségre, hogy minek locsog annyit. A hat játékos hazatérésének egyéb körülményeiről is maradtak fenn adatok. Állítólag már Dél-Amerikában jelezték hazajöveteli szándékukat, viszont bevonták az útlevelüket, „és így ezek egy francia repülőgéppel illegálisan voltak kénytelenek elhagyni Dél-Amerika területét és Párizsba repülni személyenként 1000 Dollár térítés ellenében”.6 Levéltári dokumentumok szerint Östreicher, Puskás és Czibor közbenjárásával sikerült az utat megszervezni. Az említettek közül kivétel nélkül mindenki külföldön maradt, közülük Czibor Zoltán üzenetet küldött „Kajliknak” „Kárpáti Rudolfon keresztül, hogy »üdvözöl engem, más mindenki le van szarva«”.
A Kisalföld cikke a disszidenseket állította pellengérre
Nem pusztán a hangnem miatt, hanem úgy általában lepődött meg az üzeneten „Kajlik”, mivel fogalma sem volt róla, „hogy miért éppen engem kedvelt meg Czibor”. De a meglepetések itt még nem értek véget, hiszen egy nap Kalmár Jenő Hongkongból küldött neki üdvözlőlapot. „Ezt sem tudom, hogy miért kaptam.” Végezetül pedig annak a pénznek a sorsára is fény derült, amit még Puskás kért kölcsön Csehszlovákiában. Börzsei János, akkor még az MTK labdarúgója, később a szövetség főtitkára kereste az ügynököt telefonon, hogy találkozzanak a Szikra mozi előtt. Beültek Börzsei kocsijába, „és menet közben közölte velem, hogy Puskás Öcsi küldött részemre 10.000 forintot”. Mint kiderült, ez volt az a pénz, amelyről „már tettem említést a csehszlovák túrával kapcsolatosan”, és a Nyugatra disszidált Puskás a tartozását „most megadta Börzsei Jánoson keresztül”. A pénz átadása megtörtént, amiről Börzsei írt is egy papírt. „A gyerekek 10-ik születésnapjára küldött ajándékot maradéktalanul átvettem. A »10-ik« jelentette a 10.000 forintot. A pénzt zsebre vágtam.” És ha már zsebre vágta, nem is akart szabadulni tőle. Ugyanis bár a 10 ezer forint nem őt illette meg, hanem továbbítania kellett volna a címzettnek, de a pénzt „nem adtam oda”, hanem ha már így alakult, „rendeztem adósságaimat, befizettem az ügyvédnek a válás költségeit”.7
Hivatkozások:
ÁBTL 3.1.2. M-30601 1-14., 1958. augusztus 3.
2 Kisalföld, 1957. január 22. 3
ÁBTL 3.1.2. M-30601 1-14., 1958. augusztus 3.
4 Betekintő 14. évf. 4. sz. 31–51.
5 ÁBTL 3.1.2. M-30601 1-14., 1958. augusztus 3.
6 ÁBTL 3.1.5. O-11911 9-16. Czibor Zoltán labdarúgó „Sztojanovits Péter” fn. ügyn. személyéről, 1958. április 11.
7 ÁBTL 3.1.2. M-30601 1-14., 1958. augusztus 3.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. júniusi számában.)
