Nem csak futballról jelentett a főtitkár

Szöveg Vörös Csaba Fotó FFT, Fortepan

Van egy futballtörténet, ami a korabeli sajtóból, az évkönyvekből megismerhető. Van egy másik, amit a szurkolói emlékezet őriz, és közös, generációs élmények táplálják, meg aztán van egy harmadik, párhuzamos történelem, amelyet most kezdünk csak megismerni, és amely megsárgult, egykor csak kiváltságosok által olvasható levéltári papírokat böngészve rajzolódik ki előttünk. Az utóbbi években kutathatóvá vált kommunista titkosszolgálati iratok közül a történészek elsőként a nagypolitika, a fősodratú történelem titkait őrző anyagokat keresték, persze, sokszor éppen a legérdekesebb dokumentumok semmisültek meg vagy tűntek el örökre az archívumokból. Mostanában pedig egyre többen kutatják a sport, azon belül a futball titkosszolgálati iratait, hiszen a mindennapok egyik legfontosabb, legnépszerűbb ügye volt a foci a szocializmusban, így aztán a közismert labdarúgók viselkedése, utazásai, csempészése, magánélete, politikai álláspontja fontos célpontja lett a titkosszolgálati munkának is.

A FourFourTwo-nak sikerült szerződtetnie az egyik legelhivatottabb és már eddig is sok érdekes anyagot publikáló fiatal kutató-újságírót, Vörös Csabát, aki az elképesztő eseményeket feldolgozó sorozatunk legújabb részében arról ír: a szocialista rendszerben az MLSZ egyik legbefolyásosabb főtitkára Honti György volt. Hivatali ideje alatt a magyar labdarúgó-válogatott olimpiai bajnokságot (1964) nyert, a Ferencváros elhódította a VVK-t (1965), és Albert Flórián aranylabdás (1967) lett. Honti pályafutásának egyetlen szépséghibája, hogy jelentésekkel látta el a belügy illetékeseit. Ezek közül néhány fellelhető az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában.

Számos dokumentum bizonyítja, hogy Honti jelentett a labdarúgókról. Ezek közül az egyik legkülönlegesebb egy meglepően hosszú és részletes iromány az 1960. október 30-i brüsszeli, 2:1-re végződő Belgium–Magyarország barátságos találkozóról. Az állambiztonsági iratok különös hálójának köszönhetően Honti beszámolóit nem más, mint Puskás Ferenc igazolja az utókor számára, aki nézőként volt jelen ezen a találkozón, és levelezései során az ismerőseinek szintén beszámolt az eseményről.

A kiutazása előtt először kapott utasításokat Honti György a tartótisztjétől, hogy jelentsen a tapasztalatairól, amit készséggel meg is tett, igaz, nem írásban, hanem szóban. Frigyik Jenő rendőr százados arra kérte, hogy Brüsszelben figyelje meg Sándor Károlyt és Tichy Lajost, ugyanis olyan információk keringtek, hogy a játékosok disszidálni szándékoznak. A magyar válogatott a belgiumi összecsapásra az NSZK érintésével ment, így joggal aggódhattak a paranoiára amúgy is fogékony belügyesek, hogy menet közben az érintettek lelépnek. Hazatérésekor Honti megtette kötelességét, és az „op. kapcsolatunk feladatával kapcsolatosan az alábbiakat jelentette”.

A főtitkárnak sikerült Tichy Lajossal „hosszabb beszélgetést” folytatnia, „aki beszélgetés közben elmondotta neki, hogy ő igen sokat köszönhet rendszerünknek”. A beszámoló egyértelművé tette, hogy tévesek voltak a Tichy disszidálásáról szóló pletykák, mert a nemzet bombázójának eszébe sem jutott az országváltás. „Soha nem fogja elfelejteni azt, amikor először indult el futballozni a Lokomotívba.” A kezdeti rendkívül nehéz időszakról Tichy a következőképpen számolt be. „Ebben az időben 7-ed magával élt egy szobában szüleivel. A lábai kilógtak a cipőből.” A legendás középcsatár kijelentette Hontinak, „az, hogy jelenleg szüleinek és neki is igen rendes lakása van, az ő megbecsülésének tudható be”. Ezek után a jelentésnek egy igen megkérdőjelezhető pontja következik, aminek a valóságtartalmát ma már nehéz megállapítani. Tichynek ugyanis állítólag tudomása volt arról, „egyesek arra gondolnak, hogy ő disszidálási szándékokkal foglalkozik, azonban ez nem felel meg a valóságnak.

Mint mondotta még, abba az időben, amikor jobban ment neki a labdarúgás, kapott ajánlatokat, azonban akkor is visszautasította, és ha ma kapna, ma ugyanúgy visszautasítaná.” Honti a jelentés zárásaként kitért a Honvéd gólvágójának lelkiállapotára is. „Tichyt egyébként egész kinti tartózkodása idején ugyanaz a búskomorság jellemezte, mely tapasztalható volt nála itthon is.” Ezután a beszámoló rákanyarodott a Sándor Károllyal folytatott beszélgetésre. Az MTK legendájával „op. kapcsolatunk hasonló hangnemben beszélgetett”, mint Tichyvel. Honti tőle is azt tudakolta, mennyire elégedett a helyzetével, és szándékában áll-e elhagynia a hazáját. Sándor „ugyanúgy vetette fel a kérdéseket, mint Tichy”. Honti érdeklődésére elmondta, „hogy ő nagyon jól érzi magát itthon”. Beszélt arról is, hogy már betöltötte a harminckettedik életévét, tehát „sok ideje, mint mondotta már úgysincs a labdarúgásban, mert kiöregedett”. Arra a kérdésfelvetésre is őszintén válaszolt, hogy mivel szeretne foglalkozni, ha egyszer befejezi a pályafutását. „Van Budapesten egy jól menő kis presszója, ami úgy őt, mint feleségét teljes mértékben kielégíti.” Szakképesítés és nyelvtudás hiányában, mint Csikar kifejtette, „semmit nem tudna kezdeni nyugaton”. Sőt a vendéglátásban találta meg igazán a számítását, hiszen a külföldi útjai során „látja, hogy minden házban van egy presszó, melyben egy-két ember lézeng, míg az ő budapesti helységében meglehetősen nagy a forgalom”.

Hátborzongató látni, hogy a hatalom birtokosainál milyen régi reflexek működtek még 1960-ban is. Honti György jelentését értékelve Frigyik akaratlanul is leleplezte magát az utókor számára, és bizonyította, hogy a rendszer semmit sem változott, és képtelen a megújulásra. A jelentés során ugyanis Hontinak be kellett számolnia az Östreicher Emillel történt találkozójáról, és itt a rendőr százados többször is „Pálffy Östereicher Emil Spanyolországban élő” személyként emlegeti a neves sportmenedzsert. Az elszólás Pálffy Österreicher György altábornagyra utal, akit 1949-ben a koncepciós Rajk-perben halálra ítéltek és kivégeztek. (Östreicher Emil sohasem viselte a Pálffy nevet.)

A jelentés tehát kitért arra is, hogy „hosszabb beszélgetést folytatott op. kapcsolatunk Pálffy Östereicher Emillel”. Az akkor már rendkívüli befolyásra szert tevő Östreicher nem tagadta, hogy a Real Madrid fiatalításra szorul, és a közeljövőben ezen dolgozik. „Nevezett elmondotta, hogy egy-két kiöregedő játékostól meg kívánnak szabadulni.” Honti rögtön Puskás felől érdeklődött, aki, mint kiderült, kényelmetlen helyzetbe került, mert „mint mondotta a közeljövőben lejár a szerződése”. Tudomása volt Östreichernek a Real Madrid szándékáról, mely szerint „Puskás szerződését előreláthatóan 2 évre még meg fogják hosszabbítani, ez azonban nem jelenti azt, hogy két évig játszatni is fogják.” Utólag már belátható, hogy Öcsi helyzetét ekkor mindenki tévesen ítélte meg, hiszen a beszámoló után Puskás még háromszor lett spanyol gólkirály, és a chilei világbajnokságon a spanyol válogatottba is befért. Östreicher úgy látta, „egy évig akarják maximum igénybe venni, azután minden tartozást kiegyenlítenek vele és mehet ahová akar”. A Budapesti Honvéd korábbi szakosztályvezetőjétől azért tartott az elhárítás, mert attól féltek, hogy magyar játékosokat akar elcsábítani a Real Madridhoz.

Östreicher azonban megnyugtatta Hontit, „attól nem kell félni, hogy a jelenlegi magyar csapatból bárkit is elvinnének akár legálisan akár illegálisan, mert véleménye szerint egyetlen olyan magyar játékos sincs jelenleg, akire a Real Madridnak szüksége lenne”. Ellentétesnek nevezte a Real szándékával azt a feltételezést is: azért utazott Belgiumba, hogy valamelyik magyarra kivesse a hálóját. Leszögezte, „nem akarnak a szocialista országokkal ismét kellemetlenségbe kerülni játékos csábításért, illetve disszidáltatásért”. Legfőbb problémaként említette a FIFA eljárását. A nemzetközi szövetség szabályai „úgyis meggátolják azt, hogy a játékost azonnal játékba állítsák, pénzért viszont játékost nem adnak el a szocialista országok”. Emlékeztette Östreicher Hontit, hogy Puskásért „250 000 dollárt ígértek annak idején, és a magyar állam mégsem állt kötélnek”. Magyarán teljesen fölösleges volt tartania a hazai sportvezetőségnek a disszidáltatástól. „Kijelentette, hogy egyetlen magyar játékos van, akiből lehet még nagy játékos, ez Göröcs, azonban vele sincsenek terveik”.

A belgák elleni kettő egyre elvesztett mérkőzés után megjelent az öltözőben Puskás Ferenc, hogy négy év után újra találkozzon a magyar válogatottal. A példátlan sporttörténeti eseményről hosszú beszámolót tartott Honti György. „Puskás Ferenc 10-15 főnyi újságíró és fotóriporter kíséretében megkereste a magyar válogatottat […] üdvözölte a már régebben ismert játékosokat és bemutatkozott az újaknak.” Honti egyáltalán nem barátinak jellemezte a találkozót, sokkal inkább feszültnek, mivel Puskás „rövid itt tartózkodása során igen említésre méltó mondatokat használt”. Többek között Öcsi kifogásolta a magyar válogatott morálját, játékát és hozzáállását a mérkőzéshez. „Kijelentette, hogy a magyar csapat igen rosszul játszott, de legyenek ezzel is boldogok, mert ilyen rossz játék után is nyugodtan feküdhetnek nyugovóra, nem úgy, mint nyugaton a profi játékosok.” Kifakadásában nem restellte őszintén feltárni, milyen a nyugati életforma.

„Sajnos vért kell izzadnia nem csak a mérkőzéseken, de az edzéseken is, ha felszínen akarja tartani magát.” Példával is élt, hogy a magyar játékosok ne higgyék azt, milyen nehéz dolguk van otthon. „Képletesen elmondotta, hogy edzőjének mindkét kezében és szájában korbács1 van edzés közben. A szájában, mint mondotta azért van korbács, hogy ha véletlen az egyik kezéből a korbács kiesik, ott legyen a közelben egy másik korbács.” Honti jelentésére reflektál az a Puskás tollából származó levél, amit a belga–magyar találkozóval kapcsolatban írt. „Az a magyar válogatott, aki Brüsszelben játszott, az nem mérvadó, mert olyan játékosok is játszottak, akiket még a negyedik csapatba sem volna szabad beállítani2.” Ismerősének beszámolt többek között arról is, hogy egyedül Sipos Ferenc és Tichy Lajos játéka fogta meg, valamint Sándor Csikar és Göröcs János produkált még elfogadható futballt. Puskás aztán az öltözőben hangnemet váltott, és „Alberthez fordulva kijelentette: ne haragudj öcsikém, hogy így szólítalak, de erre feljogosít az, hogy 10 évvel idősebb vagyok nálad és egyszer-kétszer én is magamra öltöttem a válogatott mezt, de szembe köpném magam, ha így játszottam volna, mint te ezen a meccsen3”. Erős szavak ezek Honti jelentéséből, amelyeket érdemes ellenőrizni a Puskás által írt levéllel. „Az üdvöske Albert nem rúgott a labdába, ki kellett volna cserélni, de mivel a Baróti fél a Fradi közönségtől, nem merte megtenni, ezt, ő maga mondta nekem meg az Emilnek4.” A fejmosás további izgalmakat hordozott magában.

Puskás „elmondotta, hogy volt úgy, hogy ő sem volt formában, de akkor is küzdött és legalább akart jól futballozni”, majd ismét Alberthez fordulva hozzátette: „belőled viszont a tudás mellett az akarat is hiányzik”. Puskás szerint „ezzel a futballal, amelyet Albert játszik, még a mindennapi kenyerét sem keresné meg a nyugati profi világában”. Az egész csapat leforrázva hallgatta végig az éles bírálatot, ami itt még nem ért véget. Jellemezve a helyzetet Puskás egy példával élt. „Kaszás a Real tartalék játékosaként kénytelen beérni, pedig véleménye szerint minden jelenlegi magyar válogatottnál jobb. Kaszás viszont, hogy némi pénzre tegyen szert, kénytelen volt kölcsönjátékosként egy vidéki másodosztályú csapathoz elszegődni, mert a Realban nem tudják foglalkoztatni, ez esetben viszont pénz nincs.” Hogy valaki érvényesülni tudjon egy olyan világszintű klubban, mint a Real Madrid, Puskás elmondása szerint hamar nyilvánvalóvá teszik számára, hogy „csak azoknak van pénze, akik rendszeresen játékhoz jutnak5”. Hasonló vehemenciával értékelte a helyzetet Puskás a levelében is. „Tehát egyszóval, addig ameddig gyökerestül meg nem változtatják a dolgokat, addig a magyar labdarúgás nem fog tudni fellendülni 6.”

Az állambiztonság mindig attól rettegett, hogy a külföldre utazó küldöttségeket megfertőzik a nyugati életmódot propagáló veszélyes elemek. Honti jelentése ezért bőven foglalkozik a disszidensekkel is. „Úgy Belgiumban, mint az NSZK-ban több disszidens felkereste a magyar delegációt, azonban hosszabb ideig egyik sem érintkezett velük.” Néhány érdekességgel azért szolgált: az NSZK-ban a csapat mellé kerülő tolmácsuk „nevét nem jegyezte meg”, de azt elmondta, hogy értesülése szerint a Szabad Európa Rádiónak sok disszidens dolgozik. Ez azért volt lényeges, mert disszidens magyar újságírók jelentek meg a csapat körül, valamint korábban itthon játszó labdarúgók, köztük „Nemes Gyula az FTC volt ifi játékosa”, akinek az informátor szerint „már hosszabb ideje hazatérési szándéka van”. Nemes az Anderlechttel „a közelmúltban leszerződött 25 000 dollárért.

A klub csakúgy engedi el, ha kifizetnénk ezt a pénzt.” Erre végül nem került sor, és Nemes a mai napig Brüsszelben él. A témával kapcsolatban Honti György jelentette még, hogy a mérkőzés alatt a lelátókra „25-30 disszidens ült együtt nemzeti színű zászlóval”. Arról is szót ejtett, hogy ezeknek az embereknek a magatartása kielégítő volt, rendbontás nem volt, és a zászlókban „nem volt a szokásos angyalos, koronás, vagy Kossuth címer”. Megjegyezni kívánta még, „hogy a disszidens magyarok meglehetősen rendesen viselkedtek, úgy a szállodában, mint a mérkőzésen. […] Rendesen politikamentesen szurkoltak a magyar csapatnak.” Figyelemre méltó az, ahogy Honti elemezte az NSZK-s küldöttséggel történő megbeszélést.

Állítása szerint az „NSZK-magyar sportkapcsolatot illetően […] igen kellemes meglepetésben részesültek”. Ennek oka, hogy a nyugatnémetek egyáltalán nem támadólag léptek fel a magyarokkal szemben, sokkal inkább támogatóan. „A német sportvezetők igen szívélyesek voltak velük szemben, igyekeztek mindenben eleget tenni óhajaiknak és kijelentették, hogy nagyon szeretnék, ha hasonló kapcsolatok alakulnának ki sportvonalon a két nemzet között, mint amilyenek voltak a két háború között.” A szívet melengető szavakat aztán meglepetésre a tettek követték. „Elmondották, hogy szeretnék, ha minél több magyar csapat látogatna el hozzájuk és természetesen ők is szeretnének minél többet Magyarországra utazni versenyekre és egyéb sport találkozókra.”

Honti György beszámolójával tökéletesen elégedett volt Frigyik Jenő rendőr százados. Hozzátette, hogy lelkesedést és együttműködést vélt felfedezni Honti cselekvésében, hiszen az információival segíteni tudta az illetékesek munkáját. „Véleményem szerint első feladatát megoldotta és a továbbiakban is alkalmas arra, hogy kisebb nagyobb feladatokkal megbízzuk.” A lelkesedés tehát kölcsönös volt, Frigyik meg is jegyezte, hogy Honti „hozzáállása ehhez a munkához véleményem szerint igen pozitív”. Ugyanakkor a jövőről is ejtett néhány szót. „A továbbiakban arra fogok törekedni, hogy tapasztalatait ne csak szóban, hanem írásban is rögzítse le.”
Értékelésében annak a véleményének adott hangot, hogy bár a jelentés „lényegbe vágó op. értékkel nem is bír, értékes”. Részletesebben kifejtve azért értékes, „mert több disszidens személy kinti elképzeléseiről, ténykedéséről tesz említést”. A századosból még a szurkoló is előbukkant egy pillanatra, amikor felvázolta a Puskásról elhangzott monológot. „Nagyon érdekesnek tartom Puskás rövid értékelését és tájékoztatását a kinti életmódról, s talán még a leghatásosabb politikai agitációnál is többet ért a sportolóink előtt az, ahogy Puskás ecsetelte a kinti helyzetét egy profi futballistának.” A százados javasolta, hogy érdemes lenne a sporthivatal illetékes vezetőinek a „figyelmét felhívni Puskás pozitív magatartásával kapcsolatban”. Megerősítette azt az álláspontját, hogy tudatni kellene velük az elhangzottakat „és tudomásukra hozni milyen terve van a Real Madrid vezetőségének Puskással”.

Ez a javaslat egyfajta előkészítést is jelenthetett volna Öcsi visszacsábítására, hiszen szerinte ez azért szükséges, „mert tudomásunk szerint olyan tervek vannak, hogy Puskást hazahozzák7”. Talán voltak ilyen törekvések, talán nem, mindenesetre erről a jelenleg elérhető levéltári dokumentumok nem számolnak be. Belőlük csupán annyi állapítható meg, hogy a hazaküldött leveleiben Puskás sohasem tagadta a honvágyát, ám az 1962-es chilei világbajnokságon mégis spanyol színekben lépett pályára és ennek a kettősségnek hangot is adott. „Megmondom őszintén nem szívesen játszom, mert valahogy nem fér össze, mert én aki nyolcvannégyszer játszottam a válogatottban otthon, valahogy furcsának találom, hogy most egy másik ország színeiben játszom. Na de, ha ők akarják nagyon szívesen már azért is, hogy bebizonyítsam azoknak az illetőknek, akik annak idején azt mondták, hogy nem hiányzok otthonról, hogy azért még otthon is tudnának használni8.” Hontival pedig Chilében szintén összetalálkozott, aki főtitkári, illetve titkos minőségben járt kint.

Hivatkozások:
1 ÁBTL 3.1.5. O-19460/2 97-99. Jelentés, 1960. november 10.
2 ÁBTL 3.1.9. O-11912 217. 1960. december 10.
3 ÁBTL 3.1.5. O-19460/2 97-99. Jelentés, 1960. november 10.
4 ÁBTL 3.1.9. O-11912 217. 1960. december 10.
5 ÁBTL 3.1.5. O-19460/2 97-99. Jelentés, 1960. november 10.
6 ÁBTL 3.1.9. O-11912 217. 1960. december 10.
7 ÁBTL 3.1.5. O-19460/2 97-99. Jelentés, 1960. november 10.
8 ÁBTL 3.1.9. O-11912 165. 1961. január 20.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. januári lapszámában.)