Megfigyelés alatt a legnevesebb, leghűségesebb játékosok

Szöveg Vörös Csaba Fotó FFT, Fortepan/Bauer Sándor, Fortepan/Hunyady Sándor, origo.hu

Van egy futballtörténet, ami a korabeli sajtóból, az évkönyvekből megismerhető. Van egy másik, amit a szurkolói emlékezet őriz, és közös, generációs élmények táplálják, meg aztán van egy harmadik, párhuzamos történelem, amelyet most kezdünk csak megismerni, és amely megsárgult, egykor csak kiváltságosok által olvasható levéltári papírokat böngészve rajzolódik ki előttünk. Az utóbbi években kutathatóvá vált kommunista titkosszolgálati iratok közül a történészek elsőként a nagypolitika, a fősodratú történelem titkait őrző anyagokat keresték, persze, sokszor éppen a legérdekesebb dokumentumok semmisültek meg vagy tűntek el örökre az archívumokból. Mostanában pedig egyre többen kutatják a sport, azon belül a futball titkosszolgálati iratait, hiszen a mindennapok egyik legfontosabb, legnépszerűbb ügye volt a foci a szocializmusban, így aztán a közismert labdarúgók viselkedése, utazásai, csempészése, magánélete, politikai álláspontja fontos célpontja lett a titkosszolgálati munkának is. A FourFourTwo-nak sikerült szerződtetnie az egyik legelhivatottabb és már eddig is sok érdekes anyagot publikáló fiatal kutató-újságírót, Vörös Csabát, aki az elképesztő eseményeket feldolgozó sorozatunk legújabb részében arról ír: nehéz ma már elképzelni, miért jelentett akkora veszélyt, ha valaki egykor külföldre utazott. Aki bizonyos időközönként vállalkozott egy-egy nyugati kalandra, annak számolnia kellett azzal, hogy megfigyelik. A futballcsapatokba beépített ügynökök dolga volt, hogy szigorúan titkos jelentéseket írjanak az külföldi utakról, amelyekből kiderült, ki mit csinált Nyugaton. Ezek a dokumentumok ma az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában találhatóak.

A fellelhető adatok szerint Bozsik József évente 20-22 alkalommal lépte át az ország nyugati határát hol sportolóként, hol pedig magánemberként. Az iratok elárulják, hogy a legendás jobbfedezetet rendszeresen ellenőrizték az utazásai során, s amikor 1967-ben Ausztriába készült, a politikai rendőrség arra gyanakodott, hogy le akar lépni. Információik voltak arról, hogy találkozót tervezett két disszidens játékostársával, Puskás Ferenccel és Lóránt Gyulával. „Bozsik József útlevelét az Útlevél Osztályon keresztül ellenőrizzük. A III/IV. Csoportfőnökség (katonai elhárítás – V. Cs.) segítségével tisztázzuk Bozsik saját, valamint családi helyzetét. A III/IV. Csoportfőnökség valamint saját operatív lehetőségeinken keresztül Bozsik ellenőrzését megszervezzük. Ellenőrizzük Bozsik utazását […], kinti tevékenységét. Az ellenőrzéstől függően teszünk javaslatot.”1 Végül Bozsik kiutazott Ausztriába, és találkozott Öcsiékkel, de ezen kívül semmi rendkívüli nem történt.

Zsolt Róbert újságíró egyik könyvében kifejtette; mindig is izgatta, hogyan intézik az Aranycsapat tagjai a csempészügyeiket. „Azt hittem, a futballisták is járják a várost, gyűjtögetik össze az árujukat.” Ehelyett Párizsban „alig mozdultak ki a szállójukból. Ellenben őket keresték föl a nepperek. Persze mindannyian magyarok.”2 Egyik ilyen magyar kapcsolat volt Schwarcz Sándor bécsi kereskedő (róla az FFT 2019. márciusi számában olvashattak – a szerk.), akiről az ÁVH jegyzőkönyve megemlíti, hogy minden esetben ő „szokta ellátni áruval teljes egészében” a magyar csapatokat. A hatóságok tudomására jutott, hogy „Schwarcznak a legjobb és legnagyobb csempészkapcsolata Grosics Gyulával, a magyar válogatott kapusával volt. Grosics volt Schwarcznak az egyik magyarországi megbízottja, aki az mellett, hogy nagy tételben kapott csempészárukat eladásra, összeszedte a többi sportolóktól is a csempészárukért járó pénzösszeget.”

Ám egy nap a Grosicsnak szánt csomagot 1954 őszén lefoglalták a határon. A hírt meghallva Grosics megpróbálta visszaszerezni az árut, és azzal az ötlettel állt elő, hogy a Bécsben tartózkodó Vörös Lobogó játékosaival „Schwarcz beszélje meg, hogy az elfogott áruval kapcsolatba idehaza azt mondják, hogy azt még a világbajnokság alkalmával vásárolták, azóta letétbe volt helyezve, mivel nem merték hazahozni, s most pedig minden további nélkül, mivel üresen jött vissza Bécsből az autóbusz, hazaküldték részükre”. Grosics azért kapkodott, mert „kifejtette, hogy nem tudja, miből fogja kifizetni a megadott címekre járó pénzösszegeket, mert az áru, amit Schwarcz küldött, lebukott, illetve azt a határnál elkobozták.” Az üzleti körökben ravaszabbul mozgó Schwarcz azonnal felmérte a helyzet súlyosságát, és megüzente Grosicsnak, hogy ne törődjön semmivel, mentse a bőrét. „Az áru elkobzása és a pénz nem számít, védje a társait, ennek érdekében használja fel tekintélyét.”

Az Aranycsapat kapusa ekkor még mindig bízott a lehetetlenben, mert viszontválaszában annak a reményének adott hangot, hogy „most fog kérni kihallgatást Sebes Gusztáv útján Farkas Mihálytól és így lehetséges, hogy az árut is meg tudja menteni”.

Grosics nemhogy az árut, de saját magát sem tudta megmenteni, hiszen az ügy eredményeként eltiltották egy évre a labdarúgástól. Előbb ugyan kapott az ÁVH-tól egy menekülőutat, de nem kívánt élni vele. „A Honvéd skóciai útja előtt Grosics azt az üzenetet küldte ki Schwarcznak, hogy ő is kimehetett volna a csapattal Skóciába, azonban lemondta az utazását, mert csak azzal a feltétellel engedték volna ki, ha a magyar hatóságok részéről vállalkozik az egész csapat megfigyelésére.”

A történet Grosics és Schwartz szakításával ért véget, amely bekerült az ÁVH jegyzőkönyvébe is. „Az üzleti összeköttetéseik megszakadtak, többé ne küldjön árut, mert nem akar vele foglalkozni. Kifejtette, hogy a következő időkben újságírással kíván foglalkozni.”3

A sportelhárítás egyik állandó kapcsolata a labdarúgó-szövetségben Honti György MLSZ-főtitkár volt. Honti az állambiztonság látómezejébe valamikor az 1960-as évek elején került. A II/5-f alosztály feladata volt ekkor figyelemmel kísérni a válogatott itthoni és külföldi tevékenységét. Frigyik Jenő rendőr százados környékezte meg az MLSZ főtitkárát, hogy mint hivatalos kapcsolat tájékoztassa őket a válogatott útjairól. Ebben semmi különös nem volt, hiszen bizonyos pozíciókba csak úgy kerülhetett valaki, ha vállalta a belüggyel való együttműködést. Honti feladatául szabták meg, hogy a külföldi túrák után beszámoljon az ott történtekről. 1960. október 30-án Belgiumba utazott a nemzeti tizenegy, amelyről Honti hosszabb jelentést adott. „Kiutazása előtt azzal a feladattal bíztam meg – közölte Frigyik rendőr százados –, hogy kísérje figyelemmel a delegációból Tichy és Sándor labdarúgókat.” Honti nem vetett semmit papírra, ezért Frigyik Jenő megjegyezte: „a továbbiakban arra fogok törekedni, hogy tapasztalatait ne csak szóban, hanem írásban is rögzítse”. Erre a csoportfőnökségtől egyetlen szóval reagáltak. „Helyes”.4

A dokumentumokban felbukkan Honti neve később is. Az 1962-es chilei labdarúgó-világbajnoksággal kapcsolatban a BM II/2-l alosztály tett jelentést. „A Chilei Labdarúgó világbajnokságra 30 fős küldöttség utazik ki.” Ekkora létszámot nem lehetett ellenőrzés nélkül hagyni, ezért közölték, milyen intézkedéseket tettek a csapat operatív biztosítása érdekében. „A küldöttség biztosítására 6 fő társadalmi kapcsolatot szerveztünk be. A vezetők közül Honti György, az MLSZ főtitkára, Tabák Endre a Népsport főszerkesztője és Volentik Béla edző elvtársat. A játékosok közül Solymosi Ernőt, Sipos Ferencet és Szentmihályi Antalt.” Ebből a jelentésből kiderül még, hogy a BM mit tervezett a világbajnokság utánra. „Mind a hat elvtárssal külön-külön megállapodtunk abban, hogy […] hazatérésük után részletesen beszámolnak tapasztalataikról.”5 Be is számoltak, így került napvilágra Albert Flórián bécsi autóvásárlása, amelyről a FourFourTwo 2018. augusztusi számában írtunk.

Honti György főtitkárnak a hatvanas években állandó üzleti és baráti kapcsolata volt Solti Dezsővel (az Internazionale önjelölt menedzserével – Soltit akkoriban az európai futball legkártékonyabb alakjaként tartották számon), aki rendszeresen mindenféle „kedvezményekkel” kényeztette a naiv magyarokat. Valójában Solti tevékenysége bírók megvesztegetésére és különböző visszaélésekre korlátozódott, amire a magyar elhárító szervek hamar felfigyeltek. „Solti Dezső az Inter magyar származású embere, a nemzetközi sportvilág egyik igen sötét alakja, óvakodjanak tőle.”6

Ennek a zseniális szélhámosnak a nemzetközi menedzseri pályafutása villámgyorsan ívelt fölfelé (lásd a FourFourTwo 2011. és 2018. áprilisi számát – a szerk.). „Az Internacionale néhány vezetőjének és játékosának szerzett nőket, majd ennek révén ismeretségre tett szert Angelo Moratti fiával és később annak apjával, az Inter iparmágnás elnökével.” Ráadásul ezek a nők – egyes híresztelések szerint – magyarok voltak, és Soltinak ezzel a tevékenységével nem egyéb volt a szándéka, mint bekapcsolódni az európai labdarúgás vérkeringésébe. Mindez úgy sikerült neki, hogy az olaszok felfedezték benne azt a gátlástalan alakot, aki másfél évtizeden át képes volt megvesztegetni számukra mindenkit, aki hasznot hozhatott nekik.

A BM jelentése arra is rámutat, hogy Solti Dezső egy idő után teljesen rátelepedett a külföldre kiutazó magyar delegációkra. „1967. március 27-én a Tatabányai Bányász S.C. labdarúgó csapata Olaszországba utazott visszavágó mérkőzést játszani a Fiorentina csapatával. Firenzében a csapatot felkereste Solti Dezső, és Gelei Józseffel folytatott beszélgetést. Solti a csapattal együtt akart kiutazni a pályára, de ehhez a csapat vezetője – helyesen – nem járult hozzá. Amikor ez megtörtént, Solti nagyhangon kiabálta, hogy ő a magyar válogatottal is oda megy, ahova akar. Ennek az incidensnek a követségi titkár vetett véget.”7

Az iratok arról tanúskodnak, hogy Soltinak akadt ellenlábasa Magyarországon egy bizonyos Julius Ukrainczyk, a Párizsban élő nemzetközi hírű, lengyel származású menedzser személyében. 1967 telén a magyar A- és B-válogatott, valamint néhány klubcsapat (Vasas, Ú. Dózsa, FTC) közép- és dél-amerikai túrára indult. Ennek során nemzetközi tornákra is meghívást kaptak a csapatok, és a hosszú útról a vezetőknek be kellett számolniuk. „Az említett csapatok mérkőzéseit az MLSZ kötötte le egy J. Ukranczyk nevű, ismeretlen állampolgárságú személlyel.” Több oldalról is megerősítették, hogy Ukrainczyk a válogatottak mérkőzéseit „20.000-25.000 dollárért adta el. A magyar csapatok felé ugyanakkor csak 9.000-10.000 dollárról szóló szerződést kötött, amiből 10% részesedést levont.” Vagyis, ha hinni lehet a jelentéseknek, akkor Ukrainczyk 10-15 ezer dollárral rövidítette meg az MLSZ-t mérkőzésenként.

A menedzser hasonló gátlástalansággal számolt el az egyesületekkel is. A Vasas a klubok elleni mérkőzésért 5000 dollárt kapott, a „válogatott csapat elleni mérkőzésért 7.500 dollárt”, amiből az agyafúrt menedzser a 10 százalékos részesedését természetesen levonta. Ukrainczyk nagyban játszott, hiszen a „Vasas vezetői megerősítették […], miszerint Ukranczyk más és más összegben állapodott meg az ellenfelekkel a mérkőzés díját illetően”.

A vicc az egészben, hogy a Párizsban székelő szélhámos még arra sem vette a fáradságot, hogy elkísérje a magyarokat a dél-amerikai túrára. Inkább az egyik megbízottját küldte utánuk, hogy beszedje tőlük a pénzt. Ez az illető elárulta, hogy „nagyon meg vannak elégedve, mert ezen az egy tornán kb. 60.000-100.000 dollárt kerestek!”. Ukrainczyk tehát munka nélkül nyerészkedett a magyarokon, ami nyilvánvalóan szúrta a sportelhárítás szemét.

Az a gátlástalan szabadrablás, amit Julius Ukrainczyk művelt a magyarokkal, nem maradt szó nélkül. „Az érdekelt csapatok kint járt vezetői szerint az említett menedzserek és megbízottaik, aránytalanul nagy nyereséggel dolgoztak, ugyanakkor a csapat ellátására vonatkozó kötelezettségüknek, csak minimális mértékben tettek eleget. Kifogásolták, hogy a csapatokat általában éjjel utaztatták, feltehetően anyagi meggondolásból. Az étkezés és szállodai ellátás ellen is több kifogás merült fel.”

Ukrainczyk hasonló feltételekkel más szocialista országoknak (NDK, Csehszlovákia) is szervezett dél-amerikai túrát. „Mivel a menedzserek ellen ezen csapatok vezetőinek is több kifogásuk volt, kölcsönösen felmerült a gondolat, hogy érdemes lenne a szocialista országoknak közösen felállítani egy irodát az ilyen és hasonló túrák rendezésére, lebonyolítására.” A felvetést „az Újpesti Dózsa vezetői nem javasolták”. Azonban a lila-fehérek egyedül maradtak a véleményükkel, és rajtuk kívül mindenki úgy vélte, hogy a szervezést „a szövetségeken keresztül is le lehetne bonyolítani, természetesen a magyar külképviseletek bevonásával és segítségével. Ez anyagilag is, erkölcsileg is kedvező következményekkel járna”.8 Az üzlet ellen beoltott szocialista államok nyilván csak a végösszeget látták, a szakértelmet és a kapcsolati tőkét nem. Ezért Ukrainczyk egészen a hetvenes évekig garázdálkodhatott Magyarországon.

Ám az iratok megőriztek olyan ügyleteket is, amelyek kevésbé voltak sikeresek. Nem volt ennyire leleményes például Országh László és Csillag Imre, akik az Újpesti Dózsa túráját próbálták megszervezni, s mérkőzésenként mindössze háromezer dollárt kerestek, „melyből a menedzserek esetenként próbáltak lealkudni – eredménytelenül”.

Azt, hogy az állambiztonság mennyire odafigyelt minden nyugati történetre, jól mutatja az az egészen döbbenetes jelentés, amelyet a BM III/II-6/b. Alosztály tett. A Ferencváros 1965. április 22-én indult haza Bilbaóból a VVK-negyeddöntő visszavágójáról (ahol kikapott 2:1-re, majd a harmadik mérkőzésen itthon nyert 3:0-ra), amikor a repülőgépük műszaki hiba miatt veszélybe került. „A felszállás után röviddel a benzinmérő erősen zuhanni kezdett, csaptörést állapítottak meg. A hiba megállapítása után a vezetőpilóta a bolognai reptértől leszállási engedélyt kért, de nem kapta meg. Később az egyik motorjuk le is állt. Ezután sürgős leszállási engedélyt kértek Milánótól. Közben rövidzárlat történt és már a műszerek segítségével nem bírtak leszállni, nem volt meg az összeköttetés a reptérrel. A reptérről egy olasz gép szállt fel, ennek a gépnek a segítségével szálltak le. A sportdelegáció tagjai az éjszakát a tranzit várótermében töltötték, ott is aludtak a fotelekben.”

A jelentés megőrizte, hogy a drámai helyzet hidegen hagyta a belügyi szerveket, mivel a végére rövid, de annál beszédesebb megjegyzést vetettek oda. „A várótermet nem hagyták el, senki sem kereste fel őket.”9 Azaz nem konspirálódtak.

A sikeres VVK-szereplés után a szétesőben lévő Ferencváros (lásd az FFT 2019. januári számát – a szerk.) 1966-ban Svájcba készült túrázni, miután az NB I-es idényben a csúcsformában játszó Vasas vereség nélkül nyerte meg a bajnokságot a zöld-fehérek előtt. Mészáros Józsefet a kispadon Tátrai Sándor váltotta, aki „egy erkölcsi mélyponton lévő gárdát vett át”, és az addigi „eléggé kielégítő csapatfegyelem teljesen lezüllött”. Tátrai igyekezett megreformálni a labdarúgó-szakosztályt, és élére a korábbi hátvédet, Rudas Ferencet szemelte ki. „Rudas közismert energikus, kemény, néha már drasztikus modoráról. De a példák azt bizonyítják, hogy kell a játékosoknak. Sajnos ez nem jött létre, mert mint Tátrai elmondta, Rudast a IX. ker. Pártbizottság nem nézte jó szemmel. […] Tátrai odakerülését is már a legsötétebb intrikák előzték meg.”

Ilyen előzmények után utazott Svájcba a Fradi, ahol a csapat nemzetközi megítélése forgott kockán. Az út előtt Tátrait figyelmeztették, hogy az Internazionale titkára, Italo Allodi Solti Dezsőn keresztül megüzente: „Svájcban az FTC minden lépését figyelemmel kísérik, mert a számszerű eredménytől függetlenül most vizsgáztatnak arról, igazán nemzetközi méretű és értékű klub-e a csapat. Szinte könyörgött az edzőnek, mire figyelmeztesse a fiúkat. A nyakkendőviseléstől a fegyelmezett együttlétig mindenre felhívta a figyelmét.”

A svájci út végül nem erősítette meg a Ferencváros pozícióit a nemzetközi színtéren. Allodi és Ivanoe Fraizzoli (aki 1968-tól az Inter elnöke lett) levelet juttattak el a sajtónak, amelyben „igen elítélően nyilatkoznak a csapat magatartásáról”. Ennek fő oka a kicsinyesség volt. Az olaszok rendszerint arany karórával kedveskedtek a külföldi vendégeknek, és így történt, hogy „Milánóban a teljes magyar küldöttség, újságíró, rádió és tv riporter is egy-egy ún. Inter órát kaptak ajándékba. […] Ez az óra ajándékozás aztán egy igen szégyenletes jelenetet eredményezett. […] A kint járt vezetők egy listát adtak át az olaszoknak, hogy kinek kérnek még órát. […] Ezeknek aztán Moratti elnök felesége adta át a kiprovokált ajándékot.” Nem csoda hát, hogy ez a fajta magatartás nevetség tárgyává tette Nyugaton a küldöttséget. A neves olasz újságíró, Gianni Brera nem is hagyta szó nélkül az esetet, és dörgedelmes cikkben fejezte ki nem tetszését, melyben kíméletlenül a magyarok fejéhez vágta a fájó igazságot. „Mit akartok addig, amíg egy marok üveggyönggyel meg lehet titeket vásárolni?”10

Hivatkozások
1 ÁBTL 3.1.5. O-19460/2 271. Jelentés Bozsik József ügyében,
1967. szeptember 6.
2 Zsolt Róbert: Tények és tanúk – Sportpáholy, Magvető Könyvkiadó (1988) 152.
3 ÁBTLV-129144 123-124. Jegyzőkönyv Harrer László kihallgatásáról,
1955. január 27.
4 ÁBTL 3.1.5. O-19460/2 97-99. Honti György operatív kapcsolat jelentése,
1960. november 10.
5 ÁBTL 3.1.5. O-19460/2. 33. Jelentés 1962. május 4.
6 ÁBTL 3.1.2. M-34523/5 246. FTC-ügye, 1966. április 6.
7 ÁBTL 3.1.5. O-19460/1 175. Belügyminisztérium jelentése, 1967. augusztus 16.
8 ÁBTL 3.1.5. M-19460/1 192-193. Tájékoztató jelentés, 1968. március 11.
9 ÁBTL 3.1.5. M-19460/2 82. FTC spanyol túrájának ügye, 1965. április 30.
10 ÁBTL 3.1.2. M-34523/5 246. FTC-ügye, 1966. április 6.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. szeptemberi lapszámában.)