Magyarország–Anglia 7:1: ahogy a jeles nyugatnémet újságíró látta

Szöveg Vörös Csaba Fotó FFT, Getty Images

Van egy futballtörténet, ami a korabeli sajtóból, az évkönyvekből megismerhető. Van egy másik, amit a szurkolói emlékezet őriz, és közös, generációs élmények táplálják, meg aztán van egy harmadik, párhuzamos történelem, amelyet most kezdünk csak megismerni, és amely megsárgult, egykor csak kiváltságosok által olvasható levéltári papírokat böngészve rajzolódik ki előttünk. Az utóbbi években kutathatóvá vált kommunista titkosszolgálati iratok közül a történészek elsőként a nagypolitika, a fősodratú történelem titkait őrző anyagokat keresték, persze, sokszor éppen a legérdekesebb dokumentumok semmisültek meg vagy tűntek el örökre az archívumokból. Mostanában pedig egyre többen kutatják a sport, azon belül a futball titkosszolgálati iratait, hiszen a mindennapok egyik legfontosabb, legnépszerűbb ügye volt a foci a szocializmusban, így aztán a közismert labdarúgók viselkedése, utazásai, csempészése, magánélete, politikai álláspontja fontos célpontja lett a titkoszszolgálati munkának is.

A FourFourTwo-nak sikerült szerződtetnie az egyik legelhivatottabb és már eddig is sok érdekes anyagot publikáló fiatal kutató-újságírót, Vörös Csabát, aki az elképesztő eseményeket feldolgozó sorozatunk legújabb részében arról ír: ha valakinek kétsége lenne afelől, hogy az Aranycsapat a világ legjobbja volt, annak érdemes elolvasnia a nyugatnémet Jupp Wolff elemzését a budapesti Magyarország–Anglia 7:1-es visszavágóról. A jeles külföldi újságírót megfigyelte az ÁVH (erről írtunk sorozatunk 33. részében, az FFT 2020. novemberi számában), így a tudósítása bekerült az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának iratai közé.

A történtek remekül ábrázolják Anglia helyzetét az 1950-es évek futballvilágában. Két mérkőzés kellett Magyarország legjobbjai ellen ahhoz, hogy erre ők maguk is rájöjjenek. A nyugatnémet Jupp Wolff azok közé a nemzetközileg elismert szakújságírók közé tartozott, aki hamar felfedezte mindezt. A Hamburger Abendblatt tudósítójaként rajongott Sebes Gusztáv csapatáért, és igyekezett minden mérkőzésükre eljutni. Hamar kialakult benne az a kép, „hogy ezt a csapatot jelen formában senki a világon nem tudná legyőzni”.1 Áttanulmányozva a visszavágó előtti sajtótudósításokat, világossá válik, miért csak magyar győzelem születhetett Budapesten, és miért a magyarokat tartotta Wolff a világ legjobb válogatottjának.

Az angolok a 6:3-as súlyos vereség ellenére sem hittek labdarúgásuk hanyatlásában. Egyfajta elbizakodottság uralkodott el rajtuk, és úgy ítélték meg, hogy a magyaroknak csupán szerencséjük volt ellenük, és még egyszer nem tudják megismételni a Wembleyben nyújtott teljesítményt. Erről árulkodik a Népsport hangzatos címe is: „Derülátó londoni vélemények a budapesti magyar-angol mérkőzés kilátásairól”. Az angolok két találkozó előkészületeit kezdték meg május első napjaiban, mivel a magyarországi visszavágó előtt Jugoszláviába utaztak. „Az angol játékosok a hét folyamán három napig összeszoktató edzésen vettek részt, a jövő héten újabb négy napot töltenek együtt”. Egy angol újságíró erre megjegyezte, hogy „hála Istennek, szakembereink végre felismerik az öszzeszoktatás jelentőségét egy-egy fontos nemzetközi mérkőzés előtt. […] A régi divatú vállveregetés – »sok szerencsét fiúk, tegyetek ki magatokért« – harcba küldés ma már nem elegendő, mint az a Magyarország elleni wembleyi mérkőzésen is kiderült.” És hogy mennyire szemellenzőn keresztül látták a helyzetüket, jól mutatja az az angol sajtóban megjelent vélemény, ami kerek perec kijelentette, hogy „Angliának vannak a legjobb labdarúgói a világon. Dolgozzanak ki részükre jó taktikát és megverik a világot.” Walter Winterbottom szövetségi kapitány arra törekedett, hogy a csapatösszhang sokkal egységesebb legyen, mint novemberben volt. Még a korábbinál is jóval nagyobb figyelem kísérte a Magyarország elleni összecsapást, ami a sajtómegjelenésekből is kitűnik. Sir Stanley Rous főtitkár magabiztosan várta a mérkőzést és biztos volt abban, hogy „meg fogjuk verni a magyarokat”. De nemcsak ő, a csapatkapitány Billy Wright is hasonlóan vélekedett.

„Én is bízom abban, hogy megfordítjuk a wembleyi eredményt.” Wright a véleményét – mint utóbb kiderült – téves elméletből vezette le. „Minden csapatnak van néha olyan napja, amikor teljesítménye a csúcsponthoz ér. Azt hiszem, a magyar csapatnak ez a napja a Wembleyben volt.” És hogy az angolok menthetetlenül a vesztükbe rohantak, azt éppen Winterbottom nyilatkozata igazolja. Ő ugyanis nem volt hajlandó szembenézni a valósággal, így született meg az a tévedésektől hemzsegő értékelés, amit az újságok is lehoztak. „Úgy érzem, hogy a magyar válogatott »nagyágyúi« – miután láttam őket Bécsben – túljutottak a wembleyi csúcsponton. Mi számos új játékost viszünk magunkkal Budapestre, akik nagy meglepetést okozhatnak. […] A magyarok valószínűleg sohasem játszottak még jobban, mint a Wembleyben, amikor bennünket megvertek, és lehetséges, hogy soha többé ilyen teljesítményre nem lesznek képesek.”2

Kilenc nappal a találkozó előtt Sebes Gusztáv barátságos mérkőzésen próbálta összecsiszolni a válogatottat. A Hollandiában 4:1 arányban megnyert találkozó ellenére általános volt az elégedetlenség. A magyarok minden lépését árgus szemekkel követték az angol újságírók, de nemcsak ők, hanem Winterbottom bizalmi embere is, aki „»titkos« küldött volt, mert még a nevét sem mondta meg. Nyilván valamennyien részletes jelentést adnak tapasztalataikról, az újságírók és a szakértő is.” Barcs Sándor MLSZ-elnök próbált néhány észrevételt kihúzni Winterbottom fantomemberéből, ám ő igyekezett zárkózott maradni. Azt viszont furcsállta, hogy „miért nem lőttek többet kapura” a magyarok, de a kritika ellenére felfedezte magának a fiatal „Tóth II-t. Micsoda gyorsaság. És milyen nagyszerűen kezeli a labdát! Egyetlen hibája van, néha csak a gólvonal mögött jut eszébe, hogy be is kellene adnia. De – kínosan gyors!” Búcsúzóul figyelmeztette Barcsot, hogy az angolok „soha olyan alaposan nem készültek válogatott mérkőzésre, mint most a magyarok ellen”.

Ami pedig Barcs értékelését illeti az Aranycsapat akkori formájáról, csaknem hetven év távlatából megmosolyogtató. „Sok biztatót láttunk a pénteki játékban, de akadtak hibák is. Biztató a hátvédhármas magabiztos játéka, jó formája, azután Bozsik jelentős javulása, Hidegkuti nagy akarása és Kocsis felfelé ívelő formája. A támadósor játéka mindezek ellenére nem megnyugtató még. Erőteljesebbé, határozottabbá kell válnia, a csatároknak többet és gyorsabban kell mozogniuk az angolok elleni mérkőzésen ahhoz, hogy sikeresen megállhassuk helyünket a visszavágásra készülő nagy ellenféllel szemben.” Hasonlóan látta a helyzetet Mándi Gyula másodedző is. „Mindannyian érzik, tudják, hogy még sok a javítanivaló a csapat játékában. […] Az az általános tapasztalat, hogy támadásainkban nincs elég erő, nincs elég lendület. […] Elsősorban a támadójátékot kell megjavítanunk. […] Jónéhány kerettag gyorsaságát és állóképességét is fokozni kellene. Az idegeskedés, a bizonytalankodás nem utolsósorban a gyengébb erőnlét következménye.” Zakariás József balfedezet is szólt néhány szót a válogatott pillanatnyi állapotáról. Szerinte a „csapat legtöbb tagja nem vette eléggé komolyan” a felkészülési mérkőzést.

„Ha azonban nagy feladat előtt állunk minden egycsapásra megváltozik. Így volt ez Rómában is és Londonban is. Bízom benne, hogy így lesz május 23-án is. Összeszorítjuk a fogunkat és valamennyien teljes erővel harcolunk és – játszunk.” De a labdarúgók egymás között szintén sokat beszélgettek a tapasztalataikról. Bozsik biztatta a többieket, hogy szóljanak őszintén a gondjaikról. „Öcsi elviseli a bírálatot… használ is neki… mondjátok csak meg a véleményeteket… gyengén játszott…” Az önsanyargató kritika ellenére a külföldi lapok el voltak ragadtatva Puskáséktól, és olyan címeket harsogtak, mint „A magyarok bemutatták a labdarúgás művészetét”, amit a játékvezető is megszenvedett. Karel van der Meer sporttárs számos hibája miatt volt kénytelen magyarázkodni. „Olyan gyors volt a magyar csapat, olyan villámgyorsan ugrott át védekezésből támadásba, hogy egyszerűen nem tudtam követni, partjelzőim pedig nem segítettek kellőképpen. A magyar játékosok labdakezelése utolérhetetlen.”3 És hogy kiket győztünk le 4:1-re, ami miatt egybehangzóan elégedetlen volt mindenki? Amszterdam válogatottját…

Presztízskérdést csináltak az angolok a visszavágóból, ami valóságos nemzeti üggyé dagadt. „Nagyon vigyázzanak a magyarok!” – fenyegetőztek a távolból. A magyarok vigyáztak, és erőn felül készültek. De nem csupán ők. „Készül a két csapat, de készülnek a Népstadion dolgozói is, folyik a jegyek szétosztása és minden más a mérkőzéssel kapcsolatos ügy intézése.” Azonban jegyet nem árult a Népstadion, hiába próbálkoztak náluk a nap 24 órájában a szurkolók. „A Népstadion gazdasági osztálya csak szétosztja az előre elkészített jegyzék alapján a különböző szervezeteknek a jegyeket.”4 Annak, aki ki akart jutni a pályára, nem ártott időben mozgósítani a szocialista összeköttetéseit, mert mint azt a Népsport hirdetése is sugallta, sohasem látott tömegre készültek a szervezők. „Le akarsz ülni a Népstadionban? Légy karcsú!”5 Létrehozták az úgynevezett „Jegyelosztási jegyzéket”, amelyben vezették, hogy a különböző állami szervezetek megbízottjai mennyi belépőt vettek át. Ügyeltek arra, hogy az üzérek ne tudjanak illegális üzletet csinálni, ezért minden jegy „víznyomással készült, a Pénzjegynyomda nyomta, olyan cirádával van díszítve, mint egy bankjegy. […] A jegyüzérkedésnek bealkonyodott – halljuk. – Meg lehet majd állapítani, hogy a szervezetek milyen sorszámú jegyet kaptak, a jegytulajdonos pedig aláírásával nyugtázza belépőjegyének átvételét.”6 De a 92 ezer értékesített jegy mellett négyszázat a TOTÓ is kisorsolt a szerencsés nyertesek között, akiknek a „sportszerű viselkedéséről”7 még a nemzetközi sajtó is beszámolt.

Szintén jelentős erőfeszítéseket tettek az Éttermi és Büfé Vállalat munkatársai is, hogy a csaknem százezres nézősereget el tudják látni. A hiánygazdaság ellenére 40 százalékkal több áruval készültek, mint általában szoktak. „40 hektoliter bor, 80 hektoliter sör, 25 000 adag málna- és narancsízű szörp, 44 000 pohár ásványvíz oltja majd a játék izgalmában felhevült nézősereg szomját.” Ilyen eseményen az ember meg is éhezik, ezért nem kevesebb mint „40 000 szelet nápolyi, 12 000 darab pogácsa, 6000 darab húsos, sajtos szendvics, 3000 darab édes sütemény, 40 000 csomag erős és savanyú cukorka, s 3000 perec”, valamint a késő tavaszi időjárásnak köszönhetően „félszázezer különböző ízű fagyi-szelet árusítására készülnek fel”.8

Magyar szempontból az 1954. május 23-án lejátszott Anglia elleni visszavágó a lehető legjobban alakult. Megtörtént, amiben senki sem hitt; nemhogy megismételték a magyarok a Wembleyben nyújtott játékot, de felül is múlták azt, és 7:1-es kiütéses győzelemmel küldték haza az angolokat. Meghívott tudósítóként volt jelen Jupp Wolff, a Hamburger Abendblatt újságírója. Egyik írásában hamar világossá tette a tényeket. „A legnagyobb vereség az angol futballtörténetben.” Ezek után leszögezte azt is, hogy „ez volt a modern futball magas iskolájának a bemutatása. S a régi angol klasszikus futball eltemetése.” Hosszú elemzésében a neves szakember kíméletlenül bánt a vendégekkel. „Közli, hogy a góllövések még pontosabbak voltak, mint Londonban és Merrick egy nevetséges figurává vált a kapuban.” Az ítélet után igyekezett tompítani a kapus felelősségét, ráhúzva a vizes lepedőt a védőkre. „De mit csinálhat az a kapus, akit védői nem fedeznek?” A bírálat itt még nem ért véget. Wolff rákanyarodott a szövetségi kapitány lesújtó teljesítményére, s tökéletesen egyetértett magyar kollégájával, aki szerint „Winterbottom valószínű aludt a múlt londoni mérkőzésen”. Erre Wolff megjegyezte, hogy „Winterbottom nem tanult semmit”, és hozzátette a végítéletet: „de még kevésbé a csapata”. Szerinte „a magyarok sokkal gyorsabbak és jobb technikával játszottak, a taktikájuk is jobb volt”. Meglátása szerint „az egész angol csatársor egy szerencsétlenség volt.” Az első félidő után érzékelt némi változást az angolok hozzáállásában, mert a „játékosok úgy jöttek ki az öltözőből, mintha felhúzták volna őket, látszott, hogy nagyon szeretnék az eredményt megváltoztatni”. De erre nem volt esélyük, mert „semmi sem sikerült nekik”.9

A magyaroktól elragadtatott tudósító „az angol-magyar mérkőzésről pl. azt írja, hogy Budapest istenei, ahogy a népnyelv a magyar válogatott játékosait nevezi, olyan játékot produkáltak, amit méltán lehet egy »teljesült álomnak« nevezni, bár a londoni mérkőzés, amely a futballjátszás klasszikus tökélye volt, azt a benyomást keltette, hogy annál jobban és szebben már nem lehet játszani.” Fájó olvasni minderről épp egy nyugatnémet véleményét, aki szerint „nem lehet elképzelni egy olyan együttest, amely ezt a csapatot a világbajnokságon le tudná győzni. Még a dél-amerikai futballművészek sem lesznek erre képesek.”

Wolff, mint Puskásék őszinte híve, hosszan foglalkozott a magyar labdarúgás pillanatnyi helyzetével. Eszmefuttatásában arra volt kíváncsi, mi lehet a titka ennek a páratlan sikersorozatnak. „Magyarország egy futballnagyhatalom lett, olimpiai bajnok, Anglia legyőzője. A régi profikból magyar fogalmak szerint amatőrök lettek, mert valamennyi játékosnak megvan a polgári foglalkozása.” Elemzésében felhívta a figyelmet egy jogos problémára is. „Megtörténhet, hogy ha ezek a mostani »nagyok« kiöregszenek, ezt a tökélyt nem sikerül majd ismét oly hamar elérni.” Úgy látta, hogy az a rendszer, amelynek a magyar labdarúgás a felemelkedését köszönhette, őszinte volt. „A magyarok nyíltan megmondják, hogy a nagy sztárjaik 3000 német márkának megfelelő összeget keresnek havonta, a magyarok beismerik, meg is írják, hogy a Néphadsereg őrnagya, Puskás Ferenc a szocializmus országában a világ egyik legjobban fizetett futballjátékosa.” Némi naivságot sugall Wolff, hiszen a csempészésekről, titkos üzelmekről mit sem tudó nyugatiak kénytelenek voltak elhinni az eléjük tárt számokat. „Győzelem esetén a válogatott 7000 német márkának megfelelő prémiumot kap”, amiből „még Magyarországon is, ahol nagy a drágaság, ezen az összegen ragyogóan lehet élni.”

Záró gondolatában Wolff kijelenti: „a magyarok túl okosak, hogy azt híreszteljék a világban, hogy sikereik forrása a szocializmus szellemében és tanaiban van, sokkal inkább reálisan fogták fel a dolgokat és nem feledkeztek meg az anyagi javakról”. Másik cikkében a magyar kiválóságokról formál véleményt, aminek már a címe is figyelemre méltó: „Játékosok, kiknek a lábában arany van”. Ebben „Bozsikot, Kocsist és Puskást »egyenruhába bújtatott jómódú sztárok«-nak nevezi”. Bemutatja néhány szóban a hátterüket, azt, „hogy minden futballistának van valamilyen foglalkozása: munkás, tisztviselő, katonatiszt”. Azonban mindez csupán a felszín volt, mert „a siker nem hullott a magyarok ölébe”, ők is „keményen és kitartóan dolgoznak, tanulmányozzák az ellenfelüket”, ezért jól élnek, „valóságos hercegek a szocializmus országában, ahol csak a munkásról beszélnek”. Meglátása szerint „a magyarok egy tökéletes csapat, mégis egyes emberek eszessége adja meg a csapat arculatát”. Elsősorban Puskásra gondolt, aki még a tökéletesen futballozó magyarok között is tökéletes volt. „A magyarok nagyon büszkék rá, hogy Magyarországon van a világ egyetlen futballbajnok képviselője.” Wolff szentelt néhány gondolatot Puskás Ferencre, hiszen „ő a népszerű »Öcsi«”, aki azt is megengedheti magának, „hogy nyitott egyenruha nyakkal sétáljon az utcán.” Öcsi valóságos sztár volt, „a legjobban öltözködő sportoló, akinek a felesége nem kevésbé jól öltözött”, de emellett nemes lélek, és „ha valaki valamit el akar érni nála, legjobb, ha a feleségén keresztül próbálja meg. Akkor biztos az eredmény.”

Érthető, ha a nyugatnémet újságíró néhány héttel a svájci világbajnokság előtt azon merengett, lehet-e keresnivalója az NSZK-válogatottnak a páratlan tudású magyarok ellen. Mert hiszen „egy évvel ezelőtt még reménytelennek tűnt, hogy Németország ismét játszhasson Magyarország ellen. De azután a sorshúzás alapján a világbajnokságon egy csoportba kerültek.” Wolff úgy tudta, hogy „a magyar futball vezetői kint jártak Németországban és megbeszéléseket folytattak a két ország közötti futballkapcsolatokról”. A vezetőségből név szerint Barcs Sándort említette, aki „azt mondta nekem a magyar-angol után, hogy már semmi sem áll útjában a magyar-német futballkapcsolatoknak. Mi kimegyünk Németországba, a németek idejönnek hozzánk, a részleteket majd a vb-n megbeszéljük.” A továbbiakban erről a témáról a következőket írta. „Egyáltalán csodálatra méltó, milyen jól vannak a magyarok informálva a német futballról. Nem a mai rendszer érdeme, hogy a magyarok a futballban is elhiszik, amit nekik mondanak. Ők tényleg hisznek a válogatott csapatukban.” Ugyanakkor „Bozsikot Wolff a magyarok legokosabb játékosának nevezi. A magyarok a németeket a világbajnokságon komolyan veszik.” Ezek után mérlegre tette a „nyugatnémet csapat esélyeit a magyarokkal szemben és azt írja: a helyzet kulcsa abban áll, hogy képesek leszünk-e okosabban játszani, mint az angolok”. Az aggodalom jogos volt és érthető, mivel cikkeiben Wolff többször utalt rá, hogy a magyarok játékát senki még csak meg sem tudja közelíteni a világon. Egy magyar újságíró „Kossák Mihály, kijelentette nekem: »ne felejtse el, mi ritkán játszottunk jól a németek ellen. Nekünk tényleg van egy jó csapatunk, de Herberger meg fogja csinálni, hogy olyan német csapatot hozzon Svájcba, amelyik úgy tudjon játszani két félidőt, mint azt a bizonyos 45 percet játszotta a svájciak ellen a legutolsó nemzetközi mérkőzésen Baselban«.”

Írása végén Wolff közöl egy beszélgetést Kocsis Sándorral, aki elárulta neki, hogy a magyarok egyáltalán nem nézik le a rangsorban mögöttük kullogó nyugatnémeteket. „Sokat mesélnek nekünk az önök félelmetes Herbergeréről – mondta Kocsis –, önökön nem ismerjük ki magunkat, mi a szándékuk velünk? Hisz önök bizonyára nem olyan buták, mint az angolok. Azt hiszem, ha hibát követnek el, úgy önök levonják abból a tanulságot, önök nem tesznek úgy, mint az angolok, akik a 6:3-ból nem tanultak. Nézzenek meg minket, mi nem vagyunk csalhatatlanok, de nagyon kell ránk vigyázniuk.”10 Az élet tökéletesen igazolta Kocsis Sándor szavait. A világbajnoki döntőben kiderült, hogy az Aranycsapat valóban nem csalhatatlan, és a félelmetes Sepp Herberger valóban nagyon vigyázott a magyarokkal.

Hivatkozások
1 ÁBTL 3.2.4. K-364 4. 1954. május 23.
2 Népsport, 1954. május 7.
3 Népsport, 1954. május 16.
4 Népsport, 1954. május 18.
5 Népsport, 1954. május 9.
6 Népsport, 1954. május 18.
7 ÁBTL 3.2.4. K-364 17.
8 Népsport, 1954. május 18.
9 ÁBTL 3.2.4. K-364 5. 1954. május 23.
10 ÁBTL 3.2.4. K-364 17.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. márciusi számában.)