Kosztolányi és a futball

Szöveg Gazdag József

Schiller rothadt almákat szagolgatott írás közben, Verlaine kizárólag részegen tudott alkotni, Babits Mihály pedig labdázgatott, amikor egy-egy ötleten töprengett. S mi volt az írás feltétele Kosztolányi Dezsőnél?

„Elsősorban és feltétlenül el kell szívnom naponta legalább negyven cigarettát, ha dolgozom. Erős cigarettákat. De ott áll még erre a célra az asztalomon tíz különféle színű üvegcse, különféle illatokkal. Vannak köztük modern francia parfőmök és gyöngyvirág, szegfűszeg, kámfor illat, sőt éther is. Ezeket az üvegeket szagolgatom, ha erősebb hangulatra van szükségem” – válaszolta Kosztolányi a Színházi élet körkérdésére 1927 decemberében. Az adrenalint sohasem a sportban kereste, hanem a serkentő- és ajzószerekben. Kokaint is fogyasztott, eleinte súlyos szénanáthája enyhítésére, később fájdalomcsillapításra is (lásd még: „Miért a kokain? / Megvannak okaim.”); felesége tekintete elől a könyvek mögé rejtette a kábítószert.

Kosztolányi három éven át vívta harcát a rákkal, „versenyt futva a halállal”. Mérhetetlenül sokat szenvedett. Tizenegyszer kapott vérátömlesztést, és kilencszer műtötték. Felesége emlékirataiból tudjuk, hogy Kosztolányi halálos betegen – túl a második stockholmi sugárkezelésen – vasárnaponként még bekapcsolta a rádiót a Tábor utcai lakásban, és még izgulni tudott egy-egy futballmeccs közvetítését hallgatva. Aztán, már a Szent János kórházban, miután gégemetszést végeztek rajta, beszélni sem tudott többé. Cédulákra írt. „Fogok én még nevetni?” – kérdezte feleségétől. Gumicsövet vezettek az orrába, azon keresztül etették. A külvilág már nem érdekelte többé, de a berlini olimpia sporthíreire állítólag még lelkesedni tudott. A fenti példákat leszámítva sem életművében, sem kortársai emlékirataiban nem találjuk nyomát annak, hogy törődött volna a sporttal. Kosztolányi – amint azt a Nemzeti Sport is megállapította annak idején – „nem volt sportember, de amikor a sportról írt, ösztönösen megérezte, hogy az idegen szavak vadonjában irtást kell vágni.”

ÍGY LETT A DRUKKERBŐL SZURKOLÓ, A DRESSZBŐL MEZ, A KORNERBŐL SZÖGLET, A TRIBÜNBŐL

„A nemzet akkor hal meg igazán, ha feladja a nyelvét, nem akkor, amikor a határát adja fel. A határokat vissza lehet szerezni, a nyelvet soha” – írta Kosztolányi, és ez a gondolat akár a mottója is lehetett volna annak a nyelvújító-mozgalomnak, amely az 1920-as években a Nemzeti Sport hasábjain a magyar sportnyelv megtisztítását tűzte ki céljául. A sportlap nyilvános pályázatok útján próbálta meg kitessékelni a magyar sportnyelvből az idegen (főleg angol) kifejezéseket, és különösen imponált nekik, hogy Kosztolányi például az Aranysárkány című regénye sportjeleneteiben a „rajta”, a „hajrá” vagy a „versenyóra” szavakat használta az angol „start”, „finis” és „stopperóra” helyett. Az évek során a Kosztolányira mint „az újkori nyelvújítás legkiválóbb bajvívójára” gyakran és előszeretettel hivatkozó szerkesztők és a nyelvtisztításba lelkesen bekapcsolódó olvasók egyre több „gyomtól” tisztították meg a magyar sportnyelvet. Így lett a pentatlonból öttusa, a dekatlonból tízpróba, a drukkerből szurkoló, a dresszből mez, a kornerből szöglet, a trénerből edző, a ringből szorító, a revansból visszavágó, a derbiből rangadó, a kondícióból erőnlét, a tribünből lelátó és így tovább.

Volt olyan kifejezés is, amelyik nem vált be: a sportból nem lett „edze”, a gólból sem „zutty”, de még „dugó” sem (furán is hatott volna „gólkirály” helyett a „dugókirály”), a kezdeményezés mindazonáltal roppant népszerű volt a sportlap olvasói körében. Kosztolányit idézték a Nemzeti Sport szerkesztői akkor is, amikor úgy érezték, nyelvtisztító törekvéseiket egyesek gáncsolni próbálják. „Sikerünk nem volna teljes, ha csak híveink volnának. Már vannak ellenfeleink is. […] A nyelvtisztítókkal szemben állanak a nyelvpiszkítók. Ez is eredmény, különösen országunkban, ahol ellenzés nélkül még egy elv sem jutott diadalra. Kazinczy nyelvújítása is akkor vetett lobot, amikor megjelent ellene egy gúnyirat: a Mondolat.” (Kosztolányi Dezső: Erős várunk a nyelv)

És rá hivatkozott Feleki László, az egykori kiváló publicista is, amikor a Képes Sportban megjelent, Édes sportanyanyelvünk című, Kosztolányi-mottóval induló esszéjében arról próbálta meggyőzni az olvasókat (és az olvasókkal együtt a pongyolán fogalmazó, közhelyeket pufogtató sportújságírókat is), hogy a „nyelvében él a nemzet” tétel – ha már egyszer sportnemzetnek tartjuk magunkat! – a sportnyelvre is vonatkozik, éppen ezért egyáltalán nem mindegy, hogyan beszélünk például a futballról.