„Derék” jelentése az osztrák–magyarról

Szöveg Vörös Csaba Fotó FFT, Fortepan

Van egy futballtörténet, ami a korabeli sajtóból, az évkönyvekből megismerhető. Van egy másik, amit a szurkolói emlékezet őriz, és közös, generációs élmények táplálják, meg aztán van egy harmadik, párhuzamos történelem, amelyet most kezdünk csak megismerni, és amely megsárgult, egykor csak kiváltságosok által olvasható levéltári papírokat böngészve rajzolódik ki előttünk. Az utóbbi években kutathatóvá vált kommunista titkosszolgálati iratok közül a történészek elsőként a nagypolitika, a fősodratú történelem titkait őrző anyagokat keresték, persze, sokszor éppen a legérdekesebb dokumentumok semmisültek meg vagy tűntek el örökre az archívumokból.

Mostanában pedig egyre többen kutatják a sport, azon belül a futball titkosszolgálati iratait, hiszen a mindennapok egyik legfontosabb, legnépszerűbb ügye volt a foci a szocializmusban, így aztán a közismert labdarúgók viselkedése, utazásai, csempészése, magánélete, politikai álláspontja fontos célpontja lett a titkosszolgálati munkának is.

A FourFourTwo-nak sikerült szerződtetnie az egyik legelhivatottabb és már eddig is sok érdekes anyagot publikáló fiatal kutató-újságírót, Vörös Csabát, aki az elképesztő eseményeket feldolgozó sorozatunk legújabb részében arról ír, hogy a Kádár-kor politikai rendőrsége sokkal rafináltabb volt annál, mint amit az utókor feltételezne róla. Mindezt jól példázza a „Derék” fedőnevű ügynök története, aki Bécsbe vágyódott megnézni az osztrák–magyar válogatott mérkőzést. Hogy milyenek voltak annak az 1961-es találkozónak a körülményei, az kiderül az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában őrzött iratokból.

A belügyi jelentések arról árulkodnak, hogy a hatvanas évek elején az ügynök „Sándor Károly és családja bizalmas kapcsolata, és egyben az általuk vezetett eszpresszó vonatkozásában szaktanácsadója”1 volt. „Derék” a jelentéseiben valóban sokszor hivatkozott a legendás jobbszélsőre, akivel szorosabb barátságot ápolt, mint bármely más labdarúgóval.

„Derék” az 1961. június 11-én a Népstadionban lejátszott magyar–osztrák után (amelyet nyugati szomszédaink nyertek meg 2:1-re) összetalálkozott a Béke Szállóban Horváth Mihály alezredessel, a BM sportosztályának a vezetőjével, aki „elmondta bentlétekor, hogy a Dózsa a Bécsben lejátszandó osztrák-magyarra, a mérkőzésre 40 fő keretet kapott”. „Derék” kapva kapott az alkalmon, és megkérte az alezredest, hogy segítsen neki bekerülni a kontingensbe, mert még soha nem látta az osztrák fővárost. Igen ám, de „a beszélgetést végighallgatta Bartha György is, a Béke szálló üzletvezetője”, aki szintén utazni kívánt, és ketten arra hivatkoztak, hogy „olyan sok szép bankettet csináltunk már a Dózsának, igazán megtehetné, hogy 2 helyet nekünk biztosít”.

Miután Horváth engedélyezte az utazást, Püspöki József rendőrszázados, „Derék” tartótisztje, leleményes tervet eszelt ki. „Ügynökünk részére ezen utazása alkalmából célszerűnek mutatkozik egyik bécsi kapcsolatára, Bernfeld Ernőre vonatkozóan részletes eligazítási terv kidolgozása.”2 Azaz, a kellemest összekötötték a hasznossal, és fedésben hajóúton küldték ki az ügynököt Bern­feld­hez Bécsbe, a II/2-f alosztály útmutatásai alapján.

A magyar származású bécsi kereskedő, Bernfeld Ernő 1945-ben telepedett le Ausztriában. Bár Bécsben jól ment az üzlete, később elismerte, hogy „állandóan vágyódik haza”. Megszállottja volt az MTK csapatának, és rajongott a magyar válogatottért. „Derék” a kapcsolatukat barátinak írta le, hiszen Sándor Károly mutatta be neki, aki a legszebb szavakkal jellemezte őt. „A világ legjobb embere, aki egyedül több jót tett a magyar footballistáknak, mint bárki”. Bernfeld kapcsolati hálója a labdarúgók körében terjedelmes volt; „főleg Puskás Ferenc, Hidegkuti Nándor és én, Sándor Károly vagyunk a kedvencei, akiknek mindent megtesz”. Arról is tudomása volt még az ügynöknek, hogy Bernfeld rendszeresen tartotta a kapcsolatot Puskással és Östreicher Emillel, „akiknek üzeneteit ma is hozza-viszi az országba”. Az ügynök ugyanakkor nemtetszésének adott hangot, mert szerinte a célszemély sokkal inkább csak beszélt a sportról, mint érdeklődött volna iránta. „Bár állandóan, mint sportbarát emlegeti magát, ahányszor Budapesten volt, egy meccsen sem volt kint, és mint jellemző, a magyar-osztrákra sem jött el.”3

Nem is jöhetett, mivel a Katonai Elhárító Osztály Bernfeldet, mint kémgyanús elemet tartotta számon és rendszeresen visszadobta a vízumkérelmét. Pedig „semmiképpen sem akarok olyant csinálni, mondta Bernfeld, ami szabálytalan, mert ha nem jöhetek legalább havonta haza Budapestre, ki sem bírom”. Ennek fő oka a kolbászos paprikás krumpli volt. „A könnye is kicsordult mondván, hogy ezért az egyért is érdemes volt hazautazni, mert ilyet Bécsben sehol nem kapni.”4

A beszámoló után „Derék” megkapta az engedélyt az utazásra, és életében először ellátogathatott Bécsbe, ahová „már régen szerettem volna kimenni”. Azzal indokolta szándékát, hogy „Bernfeld Ernő […] számtalanszor meghívott engem, hogy látogassak el Bécsbe”. Mint a Béke Szálló egyik vezetője, rendszeresen „ahányszor Budapesten járt, igyekeztem őt magyaros vendégszeretettel fogadni és ellátni, amiért engem 2 ruhaszövettel ajándékozott meg”.

„Derék” utazása alatt a konspiráció két szakaszból állt; az egyik, hogy Bernfeld körülményeit megfigyelje, „én érkezésemet vele tudattam úgy, hogy utazásom, illetve ottani tartózkodásom az ő vendéglátására volt felépítve”. A másik feladata pedig az volt, hogy a hajó utasait ellenőrizze.

Ahhoz, hogy minden olajozottan működjön, és a lebukás elkerülhető legyen, „Derék” nem egyedül tartózkodott a hajón. A „társas­utazást operatív szempontból a II/2-f alosztályon dolgozó Lantos r. szds. et. biztosította”. Előzetesen megbeszélték a tervet, hiszen „ügynökünket Lantos et. ez időszakra foglalkoztatás céljából felvette és eligazította”,5 valamint „ezen túlmenően a II/2-f alosztályt értesítjük ügynökünk bécsi útjával kapcsolatban, hogy a szóban forgó hajóút biztosításánál figyelembe vehessék”.6 Valószínűleg a vámosokat is felvilágosították arról, hogy a hajó megfigyelés alatt áll, mert induláskor látványosan elhanyagolták a vámvizsgálatot. „A vámolás kifelé menet a lehető leghumánusabban történt, senkinek nem néztek bele a zsebébe, elfogadták mindazt, amit az utasok mondottak. Tőlem azt kérdezték – idegen pénz – bélyeg van-e nálam, mennyi cigarettát és mit viszek a bőröndben.”

A konspiráció lényegéből adódott, hogy Lantos százados és „Derék” nem érintkezett a hajón. Az ügynök egymagában töltötte a néhány órás utat, mert senkit sem ismert személyesen, kivéve egy volt Béke Szálló-beli vendéget, akiről tudta, „hogy MTK szurkoló, kártyás, és Sándor Károlynak nagy barátja”. Ez az illető az MTK ifjúsági csapatának edzőjével volt egy kabinban.

„Derék” megjegyezni kívánta még; „a hajón mindenki nagyon zárkózottan viselkedett”, mert mint tapasztalta, az utasok előre izgultak, hiszen senki nem a hivatalosan kivihető 150 schillingre alapozta a kint tartózkodását, hanem „vagy kinti ismerősök, vagy saját »ügyességük« alapján” igyekezett Bécsben jobb életminőségre szert tenni.

Miután megérkezett a hajó a kikötőbe, senki sem várta az ügynököt a parton, ezért „Derék” taxival ment Bernfeld Ernő üzletéhez. Nagyon megörültek egymásnak, de a célszemélyt sokkal inkább az foglalkoztatta, hogy „Sándor (Csikar) miket beszél róla Pesten”. Bernfeld értesülése szerint ugyanis a válogatott jobbszélső a rossz hírét terjesztette, mivel a közösen lebonyolított autóvásárlással nem volt elégedett. Emiatt a bécsi kereskedő nagyon elkenődött, és hosszan bizonygatta az igazát.

„Sándor 1956-ban 150 Napóleon aranyat hagyott nála. Azóta ahányszor Bécsben járt, vitt 3-4 ruhaszövetet, amikor én mentem, vittem neki 3-4 szövetet, kabátot, feleségének pulóvereket, harisnyákat stb. A kocsit is megvettem neki, mikor a felesége itt járt, éppen eleget fizettem rá az ő barátságára és még ő beszél rólam rosszat.”

Persze a kifakadás addig tartott, amíg nem találkozott újra Csikarral. Bernfeld és „Derék” a magyar válogatottat eleinte a szálláshelyén, Schönbrunnban a Parkhotelben kereste, de akkor még nem érkeztek meg, mert a Prater Stadionban tartottak átmozgató edzést. „A stadionban senki nem volt csak a magyar válogatott. Megvártuk, amíg az edzésnek vége.” Bernfeld ekkor már lehiggadt, és amikor az edzés végeztével köszöntötték egymást, Sándor „Bernfelddel összeölelkezett”. A zrika szintjén azért újra szóba került az autóvásárlás. „Meg vagy elégedve a kocsiddal, jót küldtem stb., tartozol még pénzzel, mondta Bernfeld.” Erre Sándor felnevetett, „és azt mondta, hogy majd egyszer megkapod”.

Hármasban távoztak a stadionból, miközben a válogatott jobbszélsője egy hosszú listát adott át, amelyre gyógyszerek voltak felírva. „Okvetlen vegyétek meg, mert ezt vinnem kell haza a haveroknak, megígértem. Majd elszámolunk, mondta Bern­feldnek.” Ezután elbúcsúztak egymástól, és betértek a Splendid nevű helyre, ami egy vendéglátó kiskombinát volt. „Étterem az emeleten, eszpresszó – étterem a földszinten és egy bár, valamint egy kártyaszoba.” „Derék” beszámolója szerint, a Splendidben több magyar tartózkodott, mint osztrák, mivel itt volt a kinti magyarok egyik fő találkozóhelye. A személyzet ’56-os disszidensekből állt, akik magyaros ételeket szolgáltak föl a magyar vendégeknek. Itt Bernfeld előszeretettel lódított nagyot a többieknek, mert az ügynököt mindenkinek úgy mutatta be, mint a legjobb hazai barátját, aki a meccsre jött, és a magyar sportdelegáció egyik vezetője. Még azt is állította róla, hogy „az egyik nagy budapesti szálló igazgatója”.

A Splendid közönsége egész este „semmi másról csak a meccsről” beszélt. Azt hitték Sándor is megérkezik majd, mert kártyázni várták. „Őt ott is mindenki jól ismeri és szeretik.” Este visszatértek a Park hotelbe, hogy átadják a kért gyógyszereket Csikarnak, és ekkor már „velünk jött valami Ali, ez magyar disszidens, a Puskásnak a titkára, Madridból jött a meccset megnézni”. A válogatott tagjai arra kérték Alit, meséljen „Puskásról, Cziborról, Kocsisról a fiúknak”. Hosszan ecsetelte a titkár az életet Spanyolországban, a játékosok jó anyagi körülményeit, „de kiemelte, hogy mind boldogan menne haza. Ő is.”

Este kilenc óra körül Bernfeldéknek el kellett hagyniuk a szállót, és visszamentek a Splendidbe kártyázni. Éjfélkor átmentek egy bárba, „ahol megnéztük a műsort, sztriptíz stb., hajnali 4 óráig jártuk az éjszakai üzleteket, amit Bernfeld unt, de miattam jött”.

Még a mérkőzést megelőzően Londonból megérkezett Bernfeld menyasszonya. „Derék” ismertetője egy igen jómódú nőt ír le, akinek jelentős vagyona volt a szigetországban.

Az asszony meglepődött a repülőtéren, amikor a vőlegénye nem egyedül jelent meg, és érdeklődött az idegenről. „Bernfeld, mint legjobb barátját emlegetett és elmondta, hogy nálam szállt meg állandóan”. Az üzleti életben jártas ara rögtön megkérdezte, mennyit keres havonta a vendégük. „Mondtam, hogy 3000 Ft. Mennyi az schillingben, kérdezte. Bernfeld mondta, hogy 1500 schilling.” Erre a nő kirohant. „Ha a barátod és így szereted, akkor ne engedd vissza, Ernő!”

Felajánlotta, hogy menjen velük Olaszországba, s ha már annyira tapasztalt a vendéglátásban, nyitnak neki Londonban egy patinás éttermet. „Az egyik házamba egy nagy raktárhelység van, ahol jó lenne egy magyaros ételekkel, cigányzenével berendezett étterem.” Bernfeld menyasszonya annyira fellelkesült, hogy rögtön rátért az anyagiakra is. „Én adok pénzt is, amivel kezd, sőt egy autót is.” „Derék” nem tudott eléggé hálálkodni, de szabadkozott, hogy nem fogadhatja el az ajánlatot.

„Végleg kimenni soha nem tudnék, mert Budapestet semmi sem pótolja. A fiamat, anyámat sem hagynám el még egész Londonért sem.”7

Az osztrák–magyart 1961. október 8-án rendezték, éppen aznap, amikor a világ első űrhajósa, Jurij Gagarin átutazott Budapesten. A politikai vezetőség ettől frászban volt, ezért kevésbé koncentrált a találkozóra. Az MSZMP KB külügyi osztálya szigorúan bizalmas javaslatot készített, amelyben a fél pártvezetőséget kiküldte Ferihegyre. „Előreláthatóan reggel 9.10 órakor érkezik és 10.10 órakor repül tovább. Javasoljuk, hogy Gagarin őrnagy átutazásakor őt fogadják: Kállai Gyula elvtárs, Kiss Dezső elvtárs, Veres József elvtárs, Pullai Árpád elvtárs, Sándor József elvtárs, Puja Frigyes elvtárs, Kovács Zoltán elvtárs, és a Honvédelmi Minisztérium által kijelölt egy vezérőrnagy.” Hollai Imre osztályvezető összeállította a programot is; villásreggelit javasolt a repülőtéren, valamint „hogy a Külügyminisztérium a szovjet nagykövetség képviseltetésén túl, értesítse az olasz ügyvivőt az átutazásról, és közölje, ha kijönne, szívesen látjuk”.8

A pártvezetőség nagyon jól tette, hogy Gagarinnal foglalkozott, és nem a meccsel. Nemzeti tizenegyünk – ahogy néhány hónappal korábban Budapesten – ismét kikapott 2:1-re. A Prater Stadionban lejátszott találkozóra 90 ezer néző váltott jegyet, s ugyan Tichy Lajos a kilencedik percben megszerezte a vezetést, öt perccel később a cseh Korelus bíró tizenegyest ítélt a hazaiaknak, amit Rafreider értékesített. Baróti Lajos szövetségi kapitány a szünetben Monostori Tivadar helyére beküldte az ifjú Göröcs Jánost – aki a júniusi mérkőzésen az egyetlen magyar gólt szerezte –, de a hajrában így is az osztrákok találtak a kapuba Oslansky révén.

Válogatottunk vereséget szenvedett, pedig akkor még olyan klasszisok alkották a keretet, mint Grosics Gyula, Bozsik József, Solymosi Ernő, Mátrai Sándor, Kotász Antal, Fenyvesi Máté, Tichy Lajos és Sándor Károly. Baróti az elvesztett budapesti meccs után ugyan felforgatta a csapatot – ami miatt kikerült a kezdőből Albert Flórián, Dalnoki Jenő és Machos Ferenc –, de így is csalódást keltő lett az eredmény.

Gagarin átutazott Budapesten. A politikai vezetőség ezért kevésbé koncentrált a találkozóra

Arról nem írt az ügynök, hogy mennyire tetszett neki a mérkőzés. Arról viszont igen, hogy másnap betért Bernfeld Ernő üzletébe, ahol több magyarral is összetalálkozott. Délelőtt például Szepesi György és Gulyás Gyula rádióriporterekkel, akik „előttem nemigen beszéltek, csak a szöveteket nézték”. Éppen távozni készült, amikor belépett a boltba Kotász Antal, a nemzeti együttes balfedezete. „Ő is vett 2 ruhaszövetet. Szepesiék közben elmentek.” Kotász fizetett és „Derék” társaságában távozott. A városban sétálva, Kotász „megkért, hogy segítsek vásárolni neki és tolmácsoljak. Egy pár karikagyűrűt vett 700 schillingért és egy fehér női cipőt 260 schillingért, 3 méter női anyagot 600 schillingért.”

Ezek után elmentek annak a Schwarcz Sándornak az üzletébe, aki régóta ellátta a magyar labdarúgókat mindenféle áruval. Innen Kotász három nagy csomaggal jött ki, ezért „Derék” megkérdezte tőle, „honnan van ennyi pénzed”, mire a balfedezet flegmán odavetette: „Schwarcztól kaptam 4000 schillinget”. Állítólag a kereskedő tartozott neki, és „ha jövök, mindig törleszt”. Innen taxival átmentek Kása Ferenc (róla sorozatunk két részében is olvashattak, FourFourTwo, 2018. augusztusi és novemberi szám – a szerk.) autószerelő-műhelyébe, és Kotász magához vette a részére félretett szelepeket.

Ám a körút itt még nem ért véget. „Utána az Európa presszóba mentünk, ahol tele volt magyarral a helység.” Itt Kotász kijelentette, hogy rohannia kell, mert a csapatbusz hamarosan indul, és „Derék” felügyeletére bízta a három nagy csomagot, hogy vigye el Bernfeldhez megőrzésre, „mert nem tudja most hazavinni”. Mint kiderült, „a csomagban 300 pár nylon harisnya volt”. Bernfeld az üzletben azzal fogadta a barátját, hogy már mindenki elment, s „Szepesi és Gulyás a szövetüket Ft-tal fizették ki, 3000 Ft-ért vásároltak”.

A részletes élménybeszámolóból kiolvasható, hogy „Derék” igen mozgalmas napokat élt át Bécsben. Püspöki József rendőrszázados nem is titkolta, hogy „a jelentés értékes”.

Kiváló korrajz a hazaút ismertetése. Mivel az utasok óriási mennyiségű zsákmányt igyekeztek átcsempészni a határon, „a hajón láthatóan mindenki túlzottan ideges volt”.

„Derék” hallotta tőlük, hogy „minden bőrönd zsúfolásig megtömve”, és mindenki arról tanakodott, hogyan lehetne megúszni a vámolást. Végül a legkézenfekvőbb mesét találták ki: „mindenki mindent ajándékba kapott, ez volt a »lemez«”. Az egyik amatőr futballista elárulta, hogy 100 fontja volt, „amit beváltott, azon vásárolt”. Ez nyilván nem fedte a valóságot, mivel a karján arany Doxa órát viselt, a cipőjében női arany Doxát rejtegetett, és mint megsúgta, „tele a bőrönd”, valamint, „már küldtem haza 3 kg ausztrál gyapjút és sok mindent a buszosokkal”. S hogy mekkora lehetett a valós értéke az árunak, amit megpróbáltak hazacsempészni az utasok, arra Schwarcz kereskedő próbált válaszolni. „A pénz összege cca 1 millió Ft volt.” (Akkor, amikor egy munkás éves fizetése 20 ezer forint körül mozgott – V. Cs.)

Nem csoda hát, hogy kitört a pánik, amikor a hajóra Komáromnál felszálltak a vámosok. „Ettől a perctől kezdve egy méhkashoz hasonló lett a hajó.” Mindenkit bezavartak a fülkéjébe, és várni kellett a vizsgálatra. „Ennyi megijedt, sápadt embert még nem láttam.” A rémület teljesen eluralkodott a fedélzeten. Feszült zúgolódás vette kezdetét. „Megszűntünk kultúrembereknek lenni. Bezárták az embert a fülkébe. Nem lehet jönni, menni sem a hajón.” A leleményesebbje viszont megpróbált észérvekkel hatni a vámosokra. „Nem, hogy örülne az állam, hogy viszünk haza, ezzel is az ország lett gazdagabb.” Volt olyan is, aki a fedőtörténete mellett a végsőkig kitartott. „Amit kaptunk, miért kell kifizetni, és főleg rettegni.”

„Derék” pontosan tudta, hogy nem lesz gond a vámmal és fölösleges aggódni; ezúttal az információ fontosabb volt a pénzbüntetésnél. Meg is jegyezte, hogy „a vám a leghumánusabban folyt le”. Olyasmi történt a vámvizsgálatnál, amit talán azóta is emlegetnek a szemtanúk. „Semmit sem néztek meg, mindent elhittek és a zsebekből sem kellett semmit kirakni.” Így tehát mindenki megúszta a csempészést, s a hajó visszaindulhatott a megkönnyebbült utasokkal Budapestre.

Az élményekkel gazdagodó „Derék” fedőnevű ügynök remek munkát végzett, a belügyi tisztek elégedettek voltak vele. Igaz a visszaúton történt egy kellemetlen incidens, de ettől még sikeresnek értékelték az akciót: „a hajóról egy személy disszidált, valami televíziónál alkalmazott személy”.9

Hivatkozások
1. ÁBTL 3.1.2. M-14966 112. Bernfeld Ernő beutazó osztrák kereskedő ügye, 1961. február 3.
2. ÁBTL 3.1.2. M-14966 127-128. Tervezett bécsi utazásom, 1961. július 13.
3. ÁBTL 3.1.2. M-14966 112. Bernfeld Ernő beutazó osztrák kereskedő ügye, 1961. február 3.
4. ÁBTL 3.1.2. M-14966 167-169. Bernfeld Ernő bécsi kereskedő ügye, 1961. december 15.
5. ÁBTL 3.1.2. M-14966 140-146. Osztrák-magyar futballmérkőzés Bécs, 1961. november 9.
6. ÁBTL 3.1.2. M-14966 127-128. Tervezett bécsi utazásom, 1961. július 13.
7. ÁBTL 3.1.2. M-14966 140-146. Osztrák-magyar futballmérkőzés Bécs, 1961. november 9.
8. MOL M-KS 288. f. 8. cs. 245. ő. e., 1961. október 5.
9 ÁBTL 3.1.2. M-14966 140-146. Osztrák-magyar futballmérkőzés Bécs, 1961. november 9.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. júliusi lapszámában.)