Aki tudta, miért beteg a magyar futball

Szöveg Vörös Csaba Fotó FFT, MTI, RetroFoci

Van egy futballtörténet, ami a korabeli sajtóból, az évkönyvekből megismerhető. Van egy másik, amit a szurkolói emlékezet őriz, és közös, generációs élmények táplálják, meg aztán van egy harmadik, párhuzamos történelem, amelyet most kezdünk csak megismerni, és amely megsárgult, egykor csak kiváltságosok által olvasható levéltári papírokat böngészve rajzolódik ki előttünk. Az utóbbi években kutathatóvá vált kommunista titkosszolgálati iratok közül a történészek elsőként a nagypolitika, a fősodratú történelem titkait őrző anyagokat keresték, persze, sokszor éppen a legérdekesebb dokumentumok semmisültek meg vagy tűntek el örökre az archívumokból. Mostanában pedig egyre többen kutatják a sport, azon belül a futball titkosszolgálati iratait, hiszen a mindennapok egyik legfontosabb, legnépszerűbb ügye volt a foci a szocializmusban, így aztán a közismert labdarúgók viselkedése, utazásai, csempészése, magánélete, politikai álláspontja fontos célpontja lett a titkosszolgálati munkának is.

A FourFourTwo-nak sikerült szerződtetnie az egyik legelhivatottabb és már eddig is sok érdekes anyagot publikáló fiatal kutató-újságírót, Vörös Csabát, aki az elképesztő eseményeket feldolgozó sorozatunk legújabb részében arról ír: a hetvenes évekre addig nem látott mélységbe zuhant a magyar labdarúgás színvonala. Egyre élesebb kritikák érték a játékosokat, majd a humoristák is elővették a sportág romló helyzetét, mígnem Végh Antal Miért beteg a magyar futball? című könyve adta meg a kegyelemdöfést. A szerző bátorságát árnyalja, hogy könyvét az a Magvető Könyvkiadó gondozta, amelyet az ÁVH egykori vallató alezredese, Kardos György igazgatott.

A szerző ugyan a címben kérdést tesz föl, valójában kihirdeti az ítéletet: a magyar futball beteg. A témaválasztás nem is lehetett volna találóbb, hiszen ekkor még közel volt az Aranycsapat diadalmenete, és a közvéleményt élénken foglalkoztatta, hogy mikor lesz újra világverő labdarúgásunk. A sportággal foglalkozó újságíró és szurkoló polcáról nem hiányozhat a Miért beteg a magyar futball? Még akkor sem, ha jelentős irodalmi műnek vagy átfogó, a problémát mélyen feltáró részletes kutatómunkának nem tekinthető. Hogy is lehetne az, hiszen egy rövidebb vonatúton elfogyasztható a vékonyka kiadvány – de kétségtelen, hogy gondolatébresztőnek és korrajznak tökéletesen megfelel.

Végh nevek és konkrétumok nélkül anekdotázik, és hallomásokra, pletykákra építi mondanivalóját. Szerinte „futballszerető nép vagyunk”, ebből kiindulva a személyes véleményét tárja az olvasó elé. „A magyar futball elérkezett a mélypontra!” – harsogja rögtön az elején. „Most, 1974 tavaszától – talán történik valami. Egy jeles szakemberünk kínos szkepticizmussal azt mondta, hogy feltétlenül. Még lejjebb fog süllyedni.” Végh a bevezetőjében felidézi Zalka Andrásnak, a Testnevelési Főiskola későbbi rektorának egyik előadását, amelyben a magyar „labdarúgásra vonatkozó bírálatokat olvasott fel, ilyesféléket, hogy: külföldön már gyorsabban játsszák a futballt, mint mi, elhalványultak és hatástalanná váltak a magyar játékosok trükkjei, rossz az edzésrendszerünk, nem ismerik a modern futballt, keveset dolgoznak futballistáink az edzéseken, azt is komolytalanul, és így tovább és így tovább”. Erre persze a hallgatóság úgy vélte, hogy „a legfrissebb sajtóból idézett Zalka. És kiderült, hogy az idézetek 1936-os, 1942-es meg a jóval húsz évvel ezelőtt megjelent újságokból valók.” Feleleveníti még azt a dicső korszakot, „amikor a magyar labdarúgás új színekkel gazdagította ezt a sportágat, gondoljunk csak a 4–2–4-es szisztémára, a hátravont középcsatár alkalmazására”. A dicséretet azonban rögtön agyonüti azzal, hogy egyes külföldi szakemberek szerint „ez soha nem volt tudatos”, hanem csupán „Zakariás és Hidegkuti stílusából, Puskás, Kocsis, Czibor temperamentumából, Bozsik zsenialitásából” adódott. Szerinte akkor ért volna az egész valamit, ha a találmányunkat továbbfejlesztettük volna.

Megállapította, hogy a magyar futballt a játékosok érdemtelenül kiváltságos helyzete döntötte romba. „Ha egy átlagos állampolgár kocsijával ittasan vezet, fizet, és elveszti egy időre a jogosítványát. Ha egy ismert futballista teszi ezt – sajnos elképzelhető, hogy csak megcsóválja fejét a rendőr.” De úgy látta, hasonló a helyzet akkor is, ha a játékos előkelő óvodába akarja járatni a gyerekét, vagy ha a felesége fodrászként egy elitszalonban akar elhelyezkedni. „A magyar labdarúgás rendbehozatalának első lépése mindennemű érdemtelen privilégium azonnali megszüntetése kellene, hogy legyen!” Felidézi a magyar sportújságírás egyik legnagyszerűbb képviselőjének, Szombathy Istvánnak a szavait, akinek határozott véleménye volt, „hogy a labdarúgásunkat se nem ez, se nem az tette tönkre, hanem egyetlenegy valami: a telefon. […] Egy telefon ide, egy telefon oda, és máris teljesül a vágy, amit teljesíteni nem volna szabad.” A magyar futball betegségéhez az is hozzátartozott, hogy bármely sportkört támogató gyáregység vezetője félidőben gátlás nélkül bejárogathatott az öltözőbe, majd „taktikai utasításokat kezdett osztogatni”. A legtöbb esetben valóban az ilyen gazdasági szereplők támogatták a labdarúgóklubokat, és szereztek soron kívül lakást, iskolát, nyugati autót a játékosoknak és hozzátartozóiknak. „Az van a köztudatban, hogy a magyar labdarúgást különböző gazdasági intézmények segítik. Holott ezek az intézmények és az intézmények kisebb-nagyobb beosztású vezetői teszik tönkre.” Hiszen ki merne szembeszegülni azzal, akitől az egzisztenciája függ. „Az MTK öltözőjében egy mérkőzés szünete alatt megjelent ama bizonyos bázisszerv vezető embere. Tudták róla, ő adja a nagy pénzt, a lakások megszerzésében is segít. Megjelent, és […] akkor Kalocsay doktor, az edző – elsápadt. Innen most valakinek ki kell mennie. Vagy neki, vagy annak az embernek!”

Szívszorító képet fest ugyanakkor a labdarúgók alázatáról, hozzáállásáról, amikor egy Lengyelországban dolgozó magyar edzőt idéz. Az illető szerint a lengyelek, ha „elindulnak az öltözőből a pályára, bennük történik valami. A mi játékosainkban nem történik semmi. Ez a szó nekik, hogy: Lengyelország, jelent valamit. Az is, hogy Krakkó, meg Varsó, vagy éppen Chorzów. A mi játékosainknak nem jut eszébe semmiről semmi! Voltak focistáink, akiknek legalább az, hogy nylonharisnya meg hogy orkánkabát, ez még valamit jelentett. A jelenkoriaknak már nem számít ez sem.”

Végh rászánt egy napot, hogy a tatai edzőtáborban meglátogassa a négy nagy fővárosi csapatot. Lesújtó tapasztalatait nem rejtette véka alá. A Ferencváros játékosai a kapura lövést gyakorolták, és „a labdák fölé, mellé, oldalt vagy hátra – csak kapura nem” mentek. Egy házzal arrébb a Vasas játékosainak „egyik fele álldogál. Van, aki nemcsak hogy álldogál, le is fekszik.” Az Újpestről már másképp ítélkezett. Szerinte „az újpesti fiúk hasonlítanak legjobban a nagy nyugati sztárokhoz. A nyugatnémetekhez, angolokhoz, hollandokhoz, belgákhoz. Olyan a hajuk, a szakálluk, az ápolatlan külsejük, mint azoké.” Egyedül a Honvéd felkészülésén gondolkodott el, mert „egyetlen izzadt homlok, arc – sehol” nem volt látható. Ám mivel a remény örökké él, egyszer csak „hol itt, hol ott feltűnik egy ember, melegítőben, sapkában. Fut, rúg, gimnasztikázik, frissen, lendületesen, erőből. Amikor vágtába kezd, nem kíméli magát. Labdázik, fejel, kapura lő, de milyen jól, milyen intenzitással! Azt gondolná az ember, hogy valamelyik különórázó játékos. Nem, Illovszky Rudolf, a magyar válogatott edzője, az MLSZ alkalmazottja, szövetségi kapitány.” Az író Tatán összefutott az MLSZ elnökével is, a magyar sport mindenható urával, Kutas Istvánnal. „Ne írjon a futballról. A futballnak most csend kell!” – mondta Kutas, és jelezte, hogy nem óhajt nyilatkozni. Ezen nem csodálkozott el, hiszen szerinte a sportújságírók cinkos hallgatásukkal asszisztáltak a futball lezülléséhez, mert „ők úgyis csak azt írják meg, ami nem árt a mundér becsületének. Ők ismerik a regulát valahányan.” Ilyen összekacsintás többek között a sportolók amatőr státuszának harsogása volt, holott mindenki tudta róluk, hogy valójában profiként éltek. Ebből adódott a baj, mert „ha mi követelünk a futballistáinktól, akkor ők amatőrök. Ha ők követelnek mitőlünk, akkor azonnal profik.” Hogy hol indult el a lejtőn a magyar futball, azt azzal a zongoraművésszel illusztrálta, aki a fellépéseire maga is cipelte a hangszerét. Ezzel szemben Albert Flórián az Üllői úti klubban „visszaszólt, hogy mire a stadionba ér, legyen ott a felszerelése is. […] Alberttel »zongorát cipeltetni«. Hisz akkor már évek óta csípőre tett kezekkel sétálgatott a pályán. Van, aki innen számítja a magyar labdarúgás végleges romlásának kezdetét.”1

Ezek után nem meglepő, ha idehaza a futballtársadalom kiátkozta Végh Antalt. Szemben velük a kritika ellenben ünnepelte, hiszen végre valaki felkavarta az állóvizet. A Magyar Ifjúság hírlapírója nem kevesebbet állított, mint „Bécsben a Gól presszóban egy virágkereskedőtől hallottam a hírt, hogy a Végh Antal könyvet Budapesten elkobozták, a szerzőt börtönbe csukták. A könyvet nem kobozta el senki, és az írót se csukta be senki sehova.” Ugyanezeken a hasábokon Szepesi György a könyv hatására önkritikát gyakorolt. „Végh könyvével nem mindenben értek egyet, de amit a mérkőzéseken folytatott csalásokról, az eredményekben való előzetes megegyezésekről ír, azzal egyetértek, az igaz! Súlyosan hibáztatom ezekért a vétségekért az akkori Labdarúgó Szövetség Vezetőségét, így önmagamat is.” Más lapokban pedig a következők olvashatók. „Végh Antal véleményének summája: a magyar futballisták már régóta nem nekünk játszanak (a pénzünkért), hanem velünk játszanak (az állam pénzén). Végh Antal Miért beteg a magyar futball? című könyve olyan olvasottságot hozott a szerzőnek, amelyről magyar író, időtlen idők óta álmodni sem merhet. Szepesi, aki az aranycsapat sikereinek Puskáshoz méltó szpíkere volt, utóbb ott is lengette a nemzeti zászlót, ahol a klubszíneket is szégyenkezve kellett volna eltakarni.” A Népújság szerzője pedig egy ártatlannak tűnő költői kérdést tett fel. „Érdemes lenne tudni, hogyan sikerül majd vitatkozni Végh Antal könyvével – az illetékeseknek. Valószínű, sehogyan.” A Magyarország című lap kritikusa izgalmas vádiratnak titulálta a kötetet, amelyet „egy szuszra felfal az olvasó. Nem vitás, hogy voltaképpen olyanok is, akiket nem is nagyon érdekel a labdarúgás!”2 A Műszaki Egyetem kiadványa igen elmésen fogalmazta meg a nézeteit. „A magyar sportújságírás, amely szemérmetlenségben legalább annyira elöl jár Európában, mint amennyire labdarúgásunk hátul, most szemérmesen pislog Végh Antal könyve után, nem ír róla egy szót se!” A határon túli magyarság sajtója is foglalkozott a kötettel. A Jugoszláviában megjelenő Sportvilág a következőket írta. „Végh Antal könyvét Magyarországon a Magvető Könyvkiadó jelentette meg 50 ezer példányban, 11 forintos áron. Ez azonban ne tévesszen meg senkit, mert a könyv ára nálunk a fekete piacon 500 forint körül van, a Newsweek Amerikában 22 dollárra taksálja a jelenlegi árfolyamot. Bécsben 500 schilling, Romániában 1500 lei a könyv értéke. Ennyiért is vennék, ha lehetne kapni!”3 Egy másik vajdasági lap, az Új Szó arról számolt be, hogy „Végh Antal nevét mostanában százezrek jegyezték meg. Ez az ostorozó, az igazságot kérlelhetetlenül kimondó mosolygós ember nemcsak nagy port vert fel könyvével, és csinált vele botrányt, jóval többet tett ennél.”4 A Kultúra című folyóirat Varsóban nem kevesebbet állított, mint „ez a könyv fontos keresztmetszet. Nemcsak a labdarúgásról, hanem számos jelentős társadalmi kérdésről is. Aki elolvassa, úgy érzi, nemcsak a magyar futballt ismerte meg!” Ezeken kívül foglalkozott még a könyvvel a Financial Times, a The London Times, a bécsi Kurier és a zürichi Sport is.

A Miért beteg a magyar futball? iránt hatalmas érdeklődést tanúsítottak a tengerentúlra emigrált magyarok. Abban reménykedtek, hogy a könyv elolvasása segít nekik abban, hogy megtudják, milyen körülmények között élnek rokonaik a szocialista Magyarországon. Elsősorban azonban az után érdeklődtek, hogy ki az a bátor szerző, aki ilyen keményen mert fogalmazni. „Végh Antal 1933-ban született Magyarországon, Szatmár megyében, egy kis faluban, Jánkmajtison. A neves Debreceni Református Kollégium diákja volt, majd magyar-történelem szakos tanári diplomát szerzett.”5 Az Egyesült Államokban Hamza András református lelkész New Brunswickban magyar nyomdát működtetett és a Standard Press kiadó képviseletében kötött szerződést Végh Antallal a kötet külföldi publikálásáról. „Minden, a Szerzőnek járó honorárium a szerző javára a Szerzői Jogvédő Hivatal (Artisjus) Magyar Nemzeti Banknál vezetett számlájára utalandó.”6 A szerzői jogok már ekkor is rendkívül szigorúak voltak, amit Vörösvári István, a Kanadai Magyarság című folyóirat szerkesztője nem annyira vett figyelembe. Folytatásokban elkezdte közölni a könyv tartalmát, amire azonnal levelet kapott az Artisjustól. „Igen tisztelt Vörösvári Úr! Szíves tájékoztatására közöljük, hogy Hivatalunk képviseli valamennyi Magyarországon élő magyar szerző jogait. Ennek alapján Végh Antal, a »Miért beteg a magyar futball?« c. könyv szerzője felkereste Hivatalunkat és közölte, hogy Önök 1975. december 13-tól folytatólagosan közlik a nevén copyright jelzéssel kiadott könyvet.” A jogvédő hivatal beszámolót kért a szóban forgó folyóiratról és arról, milyen formában óhajt a lap kiadója együttműködni az Artisjusszal. „Az előállt helyzetben kérjük szíves tájékoztatásukat, hogy az Ön kiadásában megjelenő »Kanadai Magyarság« című lap hány példányban jelenik meg, annak 1 példánya mennyibe kerül. Ugyancsak kérnünk kell, hogy tegyen ajánlatot az utólagos jogosítás érdekében a szerzői jogdíj mértékére, valamint küldjön minden lappéldányból 10-10 példányt Hivatalunk címére, a szerző részére.” Az Artisjus nem árult zsákbamacskát, meglebegtette, hogy amennyiben Vörösvári István nem működik együtt velük, annak jogi következményei lesznek. „Fenntartjuk azonban a szerző jogigényét a kártérítésre, különös tekintettel arra, hogy a Standard Press kiadásában 1975. novemberében a könyv kiadásra került és az Ön eljárása a könyv terjesztését jelentősen megnehezíti. Ugyanebből az okból eredően számolnia kell Önnek a Standard Press kiadó kárigény bejelentésével is, mert a könyv terjesztési lehetőségeinek a csökkenése úgyszintén jelentős kárt okoz a kiadónak.”7

Ám ezen kívül más ügyek sem mentek zökkenőmentesen. Bár a hivatal dörgedelmes levelet írt a Kanadai Magyarság ügyében, a karácsonyra tervezett külföldi kiadás már akadozott. Emiatt Hamza András a haját tépve táviratozott az Artisjusnak. „Karácsony előtti publikáció lehetetlen azonnali válaszuk nélkül stop telegram választ kérek.” Azonban válasz csak nem érkezett, ezért Hamza egyre türelmetlenebbül próbálta utolérni Végh Antalt. „Artisjus nem válaszol október 27-i módosító javallataimra stop másolatot levéllel címedre küldtem stop karácsony előtti publikáció veszélyben stop távirati választ kérek Hamza Bandi.”8

Az itthoni megjelenés után egy évvel kezdték meg a terjesztést a tengerentúlon. „December első napjaiban került amerikai kiadásra 1974 legnagyobb magyar könyvsikere, Végh Antal »Miért beteg a magyar futball?« című könyv-riportja.” Tudatták a külföldi közönséggel, hogy Magyarországon a boltokból „negyvennyolc óra alatt elfogyott” az írás, valamint azt is, hogy „azóta nem adják ki újra”. Az ismertetőben megjelent ugyan, hogy Végh Antal „az egykor világhírű” magyar futballról értekezik, de „lényegében azonban egy társadalomról ír […], amelynek a futball szomorú állapota csak egy szimptómája”. Hogy a kíváncsiságot még jobban felcsigázzák, felelevenítették, hogy „a szerzőt könyvének megjelenése után bíróság elé állították, de a Budapesti bíróság elejtette az ellene felhozott vádakat. Nem ítélték el és a könyvét se tiltották be, mint sokan azt szerették volna. A könyv azóta nagy utat futott be, eljutott ide az Államokba.”9 Így történt, hogy 1976 év elején magyar futballestet szerveztek a manhattani Robert Wagner Gimnáziumba, amely valójában nosztalgiaesemény volt „egy felejthetetlen visszaemlékezés mindenki számára!”. Ez a visszaemlékezés mi más lehetett volna, mint a „6:3 »az évszázad mérkőzése«”, valamint a „7:1 »a visszavágó«” vetítése. Nagy eseményre készültek a szervezők, nyomatékosan megkértek minden érdeklődőt, hogy „hozza el gyerekeit, barátait!”. Egységes helyárakat szabtak meg, és háromdolláros belépőt szedtek. Hogy teljes legyen az élmény, a program keretében „az előadáson kapható a magyar könyvpiac szenzációja: Végh Antal: Miért beteg a magyar futball?”10 című kötete.

Ezekből az értékesítésekből természetesen a szerzőnek is jutott bevétel. Az Artisjusszal kötött szerződés értelmében a külföldön eladott példányok után a Standard Press kiadó „50 (azaz ötven) cent honoráriumot fizet”11 Véghnek, hiszen „a szerzői jog általános jogosultja továbbra is Végh Antal”12. A megállapodás szerint a fent említett honoráriumot „1000 példányonkénti”13 elszámolással fizették ki neki. Mint az a dokumentumokból kiderül, rendkívül sikeres üzletet kötöttek a felek. Az emigrációban élő magyarság szerte a világon tucatjával rendelte a példányokat Chicagóból, Clevelandből, New Jerseyből, Kaliforniából, Ausztráliából, Kanadából, Bécsből és Stockholmból. Ismerősének Végh Antal egy 1976­os levélben arról írt, hogy a könyv elérheti az 500 ezres eladási példányszámot is. A Miért beteg a magyar futball? a korszak egyik legfontosabb sportkönyve lett. Sikerén felbuzdulva Végh Antal tucatnyi, labdarúgással foglalkozó kiadványt közölt különböző műfajokban, de ekkora érdeklődést soha többé nem tudott elérni. Sommás véleménye imádott sportjáról húsbavágó volt. „A labdarúgás rég nem játék már!”14

Hivatkozások:
1 Végh Antal: Miért beteg a magyar futball?, Magvető (1974)
2 ÁBTL O­8­2001/150 20.
3 ÁBTL O­8­2001/150 19.
4 ÁBTL O­8­2001/150 20.
5 ÁBTL O­8­2001/150 19.
6 ÁBTL O­8­2001/233 6.
7 ÁBTL O­8­2001/233 13.
8 ÁBTL O­8­2001/233 8.
9 ÁBTL O­8­2001/150 18.
10 ÁBTL O­8­2001/150 11.
11 ÁBTL O­8­2001/233 6.
12 ÁBTL O­8­2001/233 4.
13 ÁBTL O­8­2001/233 6.
14 Végh Antal: Miért beteg a magyar futball?, Magvető (1974)

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. májusi számában.)