Az emberrel néha igenis (minden ellenkező híreszteléssel ellentétben) történnek csodák, amelyek még akkor is a csodák kategóriájába sorolandók, ha nem szívmelengető, cseppet sem magasztos emlékeket hordoznak. Még évekkel ezelőtt a Legendák legendáriuma című könyvemben írtam néhány kusza mondatot anyai nagyapámról, aki úgymond civilben az első Magyar Betűöntöde utazó cégvezetője volt, ami meglehetősen tisztes állásnak számított akkoriban, rá igazán vonatkozott a kor nagy filmslágerének, a Havi 200 pengő fix című dalnak a refrénje, amely szerint ezzel az ember könnyen viccel, sőt… Ez a meglehetősen magas életszínvonalat jelentő állás és a vele járó kereset azonban eltörpült nagyapám „másodállása” mellett, amely a Ferencváros B-közép elnökhelyettesi pozíciója volt, azon belül is egy olyan tízezrek által vágyott részfeladattal, mint a zászlótartói beosztás. Ez azt jelentette, hogy nagyapám (néhai Horváth Sándor) tarthatta magasba a Fradi-mérkőzéseken a csapat zászlaját, néhány megmaradt, elszürkült, beszakadozott fénykép tanúsága szerint csaknem kétméteres magasságának és egy horthysta tisztre emlékeztető utánozhatatlanul büszke tartásnak megfelelő végtelen méltósággal.
Őszintén szólva, nekem a kép láttán (amelyen nagyapám a zászlót tartja) elsőre az jutott eszembe, milyen óriási erő kellett ahhoz, hogy ezt a rudat másfél órán át megtartsa, de aztán a családi legendáriumból kiderült: nagyapám előbb halt volna bele abba, ha ettől a tisztségétől megfosztják, mintha a cégvezetői állását veszíti el. Ez azonban egy másik történet (érdemes lenne egyszer hosszabban megírni, mert remek alapanyag a kor futballéletének megértéséhez és ábrázolásához), amiért nagyapám alakját a fentebb citált könyv után ide idézem, az egy néhány nappal ezelőtti e-mail Szabó Márton barátomtól, aki a Ferencváros történetének egyik legelszántabb és legértőbb kutatója. „Karcsi, azt hiszem, megtaláltam! Ugye, ez volt nagyapádék háza, amiről írtál?” – így a szöveges része, majd elém tárult egy kép, amelyet a könyvhöz a legnagyobb erőfeszítések árán sem tudtam megszerezni, pedig az ’56-os történések kutatóinak „világválogatottjának” segítségét is igénybe vettem. Néztem a fotót, és csak azért nem futott ki lábam alól a talaj, mert egy fotelban ültem… Igen, ez volt nagyapámék lakása a Rákóczi út 56. szám alatt (a második emeleti, jobb felső sarokban látható), pontosan szemben a Palace Szállóval, a Keleti pályaudvar felé nézvén balján a Metropol Hotellel. Hatéves koromig hetente háromszor vagy négyszer garantáltan megfordultunk ott elsősorban édesanyámmal. A fantasztikus ebédekre emlékszem, meg nagyapám történeteire a Blum Zoli-féle Ferencvárosról, a bársonyos nagymamai szeretetre, valamint a szomszéd Reisz Manó bácsi meséire az ő kedvencéről, az MTK-s Orth Gyuriról.
Az épületet Gyémánt-háznak hívták, azon egyszerű okból, mert a földszintjén egy híres-neves ékszerész tartott fent boltot, akinek az égvilágon semmi köze nem volt magához a házhoz, csak ott talált magának kibérlésre ajánlott üzletet. Arról, hogy a lakóknak 1956 novemberének egyik szörnyűséges napján éppen ez a bolt lesz a végzetük, persze nem tehetett, de ez a tény semmit sem változtat annak a tizenhárom családnak a történetén, amelynek tagjai néhány óra leforgása alatt elvesztették az otthonukat, és mindenüket, amit a lakásaik falain belül őriztek. Mi is történt?
A Gyémánt-házban tanyát verő néhány kamasz srác egy adott pillanatban két Molotov-koktéllal (az 1956-os harcok tipikus tankelhárító eszköze volt ez, a részletekre terjedelmi okokból itt és most nem tudok kitérni) a szó szoros értelmében kiégetett két, éppen a ház előtt álló szovjet tankot, és a megtorlás nem maradhatott el. A lakókat a helyszínre érkező újabb szovjet harckocsikból kiszálló parancsnokok kivezényelték az épületből, majd az épületet néhány perc alatt olyan ágyútűz alá vették, hogy annak „félidei” eredménye pontosan látszik a képen. Azért írok félideit, mert a „meccs végére” a ház nagyapámék szeme láttára (képzelje el a tisztelt olvasó, amikor valaki áll az utcán, és az egész élete lángolva hullik a lába elé az utcára, nagyapámék esetében csaknem két-három száz olyan halinakötésű könyv – többek között egy Nyírő-öszszes Uz Bencétől kezdve a többi klasszikusig –, amely már akkor a pótolhatatlansággal volt egyenlő) omlott teljesen össze, és váltak ők így vagyontalanokká, hajléktalanokká.
Nagyanyám elmondása szerint a „vén zászlótartó”, ahogy ő következetesen nevezte nagyapámat, lelke az ő és a kisebbik, még velük élő lánya (akinek szintén egy Fradi-játékos volt a férje…) szeme láttára halt meg, és valódi haláláig már soha egyetlen percre sem tért belé vissza. Nézem a képet, és vén szamár létemre folyik a könny a szememből. Gyerekkorom nagyon pici darabkája volt az a ház, anyámnak, nagyanyáméknak, keresztanyáméknak viszont maga az élet. A kisebbik Horváth-lányon kívül már senki sem él, nemhogy a mi lakásunkból, de magából a házból sem, így aztán itt maradtam egyedül ezzel a fotóval és a könnyeimmel. Ha semmi más nem történt volna abban a második emeleti lakásban, mint az, hogy a Ferencváros válogatott balfedezete, bizonyos Lakat Károly ott kérte meg a Fradi zászlótartójától annak Éva nevű lánya kezét, már akkor erős közöm van a fotóhoz, de tekintsük most ezt lényegtelen eseménynek. Hiszen a képen látható emberek közül az egyik talán a nagyanyám, a másik talán a nagyapám, akik éppen azt nézik, hogy miként ég porrá az életük…
Lakat T. Károly
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. júniusi számában.)
