Szöveg Vörös Csaba Fotó FFT, Fortepan/Bauer Sándor, Fortepan/Hunyady Sándor, origo.hu
Van egy futballtörténet, ami a korabeli sajtóból, az évkönyvekből megismerhető. Van egy másik, amit a szurkolói emlékezet őriz, és közös, generációs élmények táplálják, meg aztán van egy harmadik, párhuzamos történelem, amelyet most kezdünk csak megismerni, és amely megsárgult, egykor csak kiváltságosok által olvasható levéltári papírokat böngészve rajzolódik ki előttünk. Az utóbbi években kutathatóvá vált kommunista titkosszolgálati iratok közül a történészek elsőként a nagypolitika, a fősodratú történelem titkait őrző anyagokat keresték, persze, sokszor éppen a legérdekesebb dokumentumok semmisültek meg vagy tűntek el örökre az archívumokból. Mostanában pedig egyre többen kutatják a sport, azon belül a futball titkosszolgálati iratait, hiszen a mindennapok egyik legfontosabb, legnépszerűbb ügye volt a foci a szocializmusban, így aztán a közismert labdarúgók viselkedése, utazásai, csempészése, magánélete, politikai álláspontja fontos célpontja lett a titkosszolgálati munkának is. A FourFourTwo-nak sikerült szerződtetnie az egyik legelhivatottabb és már eddig is sok érdekes anyagot publikáló fiatal kutató-újságírót, Vörös Csabát, aki az elképesztő eseményeket feldolgozó sorozatunk legújabb részében arról ír, hogy mivel a szocializmus alig nyitott kaput a nyugati világ felé, a bezárkózás miatt időről időre elemezni kellett a tapasztalatokat, nehogy ellenséges elemek fertőzzék meg a tökéletességre hajtó rendszert. Nem volt ez másképp a labdarúgással foglalkozó sportelhárításban sem. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára őrzi azokat a dokumentumokat, amelyek a sportág külkapcsolati helyzetét értékelték.
Nyugatról hazánkba beutazó sportolók és kíséreteik nem kerülhették el az állambiztonság figyelmét. Olyannyira lesték minden lépésüket, hogy statisztikai kimutatást készítettek velük kapcsolatban. „A sport területéről a beutazók számának alakulása nyugatról 1962, 3271 fő, 1963-ban 3540 fő, 1964-ben 4162 fő, 1965-ben IX.1-ig 3500 fő.” Nyilvántartás készült azokról is, akik hazánkat elhagyva lépték át a határt. „A sport területéről a nyugatra kiutazók számának alakulása 1962-ben 3270, 1963-ban 6108, 1964-ben 5323, 1965 IX.1-ig 3188 fő.” Hogy pontosan milyen minőségű külkapcsolatokat takarnak a számok, arról nem szól az összefoglaló, de arról igen, hogy a kiutazások végcélja jelentős részben Ausztria és az NSZK volt. „Ezekbe az országokba nincs olyan hónap, hogy küldöttség ne utazzon ki.”
A külföldön dolgozó magyar edzők listája a titkosszolgálat asztalán
Az 1956-os forradalom leverése után a politikai rendőrség elhatárolódott a rossz emlékű ÁVH-tól, és tiszta lappal próbált indulni. Nem meglepő, hogy a tisztek (akiknek többsége korábban ÁVH-s volt) sokszor olyan utalásokat tettek, amelyek ’56-tól számítják a rendszer létezését. „1956-ig nagyon kevés volt sportoló és edző utazott be az országba. 1957 után, különösen 1960-tól megnőtt a volt disszidált sportolók és edzők beutazásának száma.” Erre egyszerű magyarázatot adtak: a nyugati világ a sportot igyekezett felhasználni arra, hogy információkhoz jusson a vasfüggöny mögötti életről. Ennek hivatalos, és nehezen követhető megfogalmazása, így hangzott: „az imperialista hírszerző és propaganda szervek politikai körök célkitűzései, eszközei és módszerei: ellenséges propaganda tevékenységük ideológiai és politikai alapjai”.
Lefordítva magyarra a bikkfanyelvet; riadalmat okozott a BM falai között, hogy a beutazó sportvezetők nem titkoltan szélesíteni és szorosabbra fűzni akarták a két világ közötti kapcsolatot. „Az Universiade-ra érkező amerikai küldöttség vezetője bizalmas beszélgetés során kijelentette, hogy a keleti országokban erősíteni kell a sportkapcsolatokat. Ezen keresztül az amerikaiak iránti rokonszenvet.” A tanulság levonása, hogy az amerikaiakat egyes sporteseményeken az eredmény egyáltalán nem érdekelte, csak „az a fontos, hogy minél jobb »személyi«, baráti kapcsolatok alakuljanak ki”.1
A kémelhárítás III/II-6/b alosztályának két tisztje, Fazekas József rendőr hadnagy és Várkonyi Bálint rendőr őrnagy 1969 szeptemberében közölt összefoglaló jelentést a Magyar Labdarúgó-szövetség és a magyar futball operatív helyzetéről. Ebben megállapították, hogy operatív szempontból javítani kell a foglalkozást a magyar foci körüli esetekkel. „A sport területén megnyilvánuló ellenséges tevékenységet elhárító vonal munkatervében feladatként szerepel az úgynevezett kiemelt sportágakról szóló jelentés elkészítése.” Várkonyi és Fazekas a tanulmányuk legelején rögzítették, hogy a labdarúgás – népszerűsége folytán – operatív szempontból különös figyelmet követel.
Zsolt István FIFA játékvezető, a Nemzeti Színház főügyelője az ügyelői pultnál
Hosszú kutatói munka eredményeként – amelyben a BM a saját tevékenységét és tapasztalatait is értékelte – a belügyesek megjegyezték, hogy „tanulmányoztuk, értékeltük a sportágra vonatkozó beszerzett és keletkezett adatokat, anyagokat”. A következtetéseket levonták, és felsorolták azokat a szempontokat, „amelyeket a labdarúgó sporttal kapcsolatos további állambiztonsági feladataink meghatározásánál feltétlen figyelembe kell venni”.
Visnyei Gyula (jobbra) felesége és Pelé társaságában
A futballal állambiztonsági szempontból intenzívebben kellett foglalkozni, s mindezt „három alapvető okkal” magyarázták. „1., A labdarúgás Magyarországon a legnagyobb tömegeket vonzó és érdeklő sport, s így egy-egy nemzetközi, vagy klubmérkőzésen rendszeresen jelen vannak olyan nem kívánatos személyek, akik a nézőtér hangulatát saját ellenséges céljaik elérésére igyekeznek felhasználni (antiszemita, rendszerellenes, nacionalista, stb. kijelentések, megjegyzések).” A második pont konkrétabban leszűkítette a kört, és bizonyos jelenségeket a középpontba emelt. „2., A labdarúgó válogatott és elsősorban az élvonalbeli klubok játékosai részéről tapasztalt visszaélések (nem kívánatos nyugati kapcsolatok fenntartása, deviza és vámszabálysértés, vagy bűntett elkövetése, hazatérés megtagadása stb.).” A harmadik pont a rendszert mániákusan megóvni igyekvő feljegyzés volt. „3., Külföldön, elsősorban nyugati kapitalista országokban tevékenykedő labdarúgó menedzserek, játékos ügynökök, ellenséges propaganda szervek nyílt, vagy burkolt, direkt, vagy közvetett módon hazánk és a szocialista tábor ellen kifejtett tevékenységének ellensúlyozása.”
Ezek után igen erős csúsztatással azt vetették papírra, hogy az MLSZ „hazánk külpolitikájának megfelelően széles külföldi kapcsolatokkal rendelkezik a labdarúgósport terén is”. A feljegyzés bizonyos szempontból a valóságot tartalmazta, de a „széles külföldi kapcsolatok” főleg az ellenségként kezelt disszidens magyarokból állt, akiktől a fentebb felsorolt három pont óva intett. De Fazekas és Várkonyi jelentésében nem ez volt az egyetlen csúsztatás. „A magyar labdarúgó szakemberek iránti igény egyértelműen nagy, úgy a szocialista és a nemrég függetlenné vált országok, mint a kapitalista országok részéről.” Megtudható ugyanakkor a jelentésből, hogy a sportvezetőség politikai határozatának megfelelően, a magyarok a szocialista és egyes afrikai országoknak nyújtottak elsősorban ilyen irányú segítséget, „és csak igen kis számban engedélyeznek kapitalista országba történő szerződést”.
Lóránt Gyula a Bayern kispadján
Ekkor még a közelmúlt eredményei valamelyest vonzóvá tették a magyar labdarúgó-szakembereket, de az a kijelentés, hogy „a magyar edzők iránti igény az utóbbi években állandósult”, valójában torz képet mutatott.
Akkoriban a sportszövetség és az MLSZ engedélyével 25 magyar labdarúgóedző dolgozott külföldön. Mindezt a fejlődő külkapcsolatok számlájára írta a III/II-6/b, mert mint megjegyezték, „az összes sportágak közül a labdarúgósportban van a legtöbb külföldön foglalkoztatott szakember”.2 A valóság ellenben az volt, hogy a világ labdarúgása már ekkor jócskán elhaladt mellettünk. A merev szocialista rendszer gátja volt annak, hogy említésre méltó bajnokságba magyar szakembereket hívjanak, ezért csupán a barátinak gondolt és futballkultúrában jelentősen elmaradt országokba lehetett elszerződni.
Az 1969-ben hivatalos engedéllyel külföldön dolgozó magyar szakemberek névsora. „1., Budai I. László – Guinea. 2., Bundzsák Dezső – Görögország. 3., Bányai Nándor – Algéria. 4., Béky Bertalan – Nigéria. 5., Balogh László – Algéria. 6., Ember József – Nigéria. 7., Fekete Mihály – Etiópia. 8., Gombos István – Nigéria. 9., Gyarmati János – Irán. 10., Hidas Gusztáv – Niger Köztársaság. 11., Háry László – Algéria. 12., Kukucska Károly – Tunézia. 13., Dr. Kalocsai Géza – Lengyelország. 14., Kemény Tibor – Lengyelország. 15., Kárpáti Béla – Nigéria. 16., Kontha Lajos – Kenya. 17., Lőrinczy Alajos – Ausztria. 18., Pázmándy Sándor – Tunézia. 19., Somlai Rezső – Szovjetunió. 20., Szűcs Ferenc – Etiópia. 21., Szőke János – Kuba. 22., Tóth György – Mali Köztársaság. 23., Varga György – Ciprus. 24., Velekey Ferenc – Szenegál Köztársaság. 25., Zallár Andor – Szíria.”3
A futball kiváltságos helyzetét igazolja még, hogy 1968-ban „a labdarúgósportban 108 nemzetközi találkozó jött létre”. Ez kiugróan magas szám volt a többi sportághoz mérve. Nem csoda, ha a foci leple alatt a kémelhárítás lehetőséget látott a kapcsolatok szélesítésére. Úgy gondolták, hogy meg kéne ragadni az alkalmat az együttműködésre külföldi klubokkal. „Az MTS és a Magyar Labdarúgó Szövetség keresi a módot arra, hogy a magyar labdarúgósport tekintélyét tovább növelje.”
Volt azonban egy bökkenő.
Nemzetközi szinten minimális érdekérvényesítő képessége volt a magyar sportdiplomáciának. „A magyar sport további sikerének érdekében szükséges lenne egyes tisztségek megszerzése, a meglévő pozíciók erősítése.” A BM épületéből nézve könnyű lehetett a terv, de véghezvinni annál bonyolultabb; fő problémaként vetődött fel, hogy a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség elnökségének nem volt magyar tagja. „A szocialista országokat a Szovjetunió (1 fő) és Jugoszlávia (1 fő) képviselik.” Azaz a Varsói Szerződés államai „béna kacsák” voltak a nemzetközi döntéshozatalban. „Ez nagyban nehezíti munkájuk eredményességét, mert az egyes vitás kérdésekben, amennyiben más országok képviselőitől eltérő álláspontra helyezkednek, szükségszerűen kisebbségben maradnak.” A jelentés készítői nem restellték megjegyezni, hogy a szocialista tábor esetében nem egyedülálló jelenségről volt szó. „A megállapítás több sportágra szól ugyan, de kiemeli, hogy erre a labdarúgósportban különösen szükség van.” Ezzel elismerték, hogy az önként vállalt nemzetközi elszigeteltség lehetetlenné tette a külkapcsolatok szélesítését.
1961, Ferihegy: a Hollandia elleni (3:0) vb-selejtezőre indul a labdarúgó-válogatott
A Magyar Testnevelési és Sportszövetség megbeszélést hívott össze, és tárgyalásba kezdett a lehetséges kiútról. „A fenti értekezlet foglalkozott pl. a magyar sportszakembereknek a különböző nemzetközi bizottságokban végzett munkájával és megállapította, hogy (…) a FIFA Játékvezető Bizottságának magyar részről Dr. Szilágyi György a tagja. Az Európai Labdarúgó Szövetségben egy magyar tisztségviselő van, az elnökhelyettes Barcs Sándor elvtárs.”4 A szocialista tömbön belül az UEFA végrehajtó bizottságának még két tagja volt Barcson kívül: egy szovjet és egy csehszlovák delegált, tehát itt is jelentős a lemaradás.
Kiolvasható a jelentésből még az is, hogy egyetlen terület létezett a sportágban, ahol nemzetközi szinten is jegyezve voltak a magyarok. A nemzetközi játékvezetői keretbe ugyanis hét magyar játékvezetőt delegáltak: Zsolt István, Wottava Tibor, Petri Sándor, Vízhányó László, Emsberger Gyula, Bíróczky János és Bircsák Gusztáv volt benne.
A kádári állambiztonság legnagyobb ellensége a hazatérés megtagadása, hétköznapi kifejezéssel: a disszidálás volt. A belügy értékelése szerint a disszidálások az esetek többségében akkor következtek be, amikor labdarúgóink „hivatalos, az egyesület által szervezett és vezetett, illetőleg munkahely, vagy a sport club részéről engedélyezett nyugati utakon” jártak. Minderre Kunsági Nándor rendőr hadnagy talált magyarázatot, amelyet egy végtelenül leegyszerűsített gondolatmenettel indokolt meg. „A hazatérés megtagadása a sportolók döntő többségénél az anyagiassággal függ össze. Ezen a ponton, illetve gyenge oldalaikon – mivel többségének világnézete, politikai álláspontja, hovatartozása nincs – a csapatok körül megjelenő külföldi állampolgárok, disszidált, vagy egyéb formában külföldön élő magyar személyek befolyásolni tudják, könnyűszerrel szökésre csábítják.”
Az 1960-as római olimpián részt vevő sportolók egy csoportja
Az állambiztonságnak olyan adatai voltak, amelyek szerint nem kellett feltétlenül külföldre utazni ahhoz, hogy „megmérgezzék” a fiatal labdarúgókat. „Az országba áramló turizmus” is zavarta a rendvédelmi szerveket, mivel így ellenőrzés nélkül lehetett dicsőíteni a nyugati életformát. De az egyesületekhez „beutazó külföldi menedzserek, egyéb személyes kapcsolatok” még inkább zavaróak voltak, hiszen ezek „többsége disszidált, vagy egyéb formában külföldön maradt magyar” volt. Ezen illetők a BM szerint rendkívül ravasz emberek voltak, akik „a könnyelmű, léha, esetenként túlzott szórakozásra vágyó sportolókat az országon belül – ártatlannak látszó – baráti kapcsolat leple alatt befolyásolják”. Ennek a nehezen követhető logikának igyekeztek jelentőséget tulajdonítani, és egy elhanyagolható példával támasztották alá. „Ilyen jelenség több sportolónál felmerül, pl. Radics János labdarúgónál, aki több alkalommal elégedetlenségének adott kifejezést.”
Néhány vizsgálat során a biztonsági szervek levonták a tanulságot, és megállapították, hogy a disszidálások a sportköri vezetők trehánysága miatt következtek be. „A hazatérés megtagadásához hozzájárulnak a fegyelmezetlenségért, erkölcstelen életmódért fegyelmi büntetés, üzérkedésért eljárás alatt álló személyek utaztatásai, melyek többségében a vezetők tudtával történnek.” Mindez csupán a jéghegy csúcsa volt, a valódi problémafelvetés ezután következett. „A fentiek a sportolóknál számtalan formában nyilvánulnak meg. Ezeket a külföldre utazó vezetők egy része nem veszi komolyan. Alapvető szabályok be nem tartásával hozzájárulnak, illetve lehetőséget nyújtanak a hazatérés megtagadását elkövetni szándékozó személyeknek cselekményük végrehajtásához.” Ám itt még mindig nem volt vége az elemzésnek. A jelentés kitér arra is, hogy a hivatalos utak során a szökéseket elősegítették „felelős vezetők mulasztásai”. Ilyen volt többek között Nyugaton az útlevelek helytelen kezelése és a labdarúgók korlátlan mozgása. Az adatok szerint nem figyeltek még eléggé „az egyes játékosoknál jelentkező negatív jelenségekre, feltűnő külföldi kapcsolatok megjelenésére, gyanús megbeszélésekre, tárgyalásokra”.
A sportolók disszidálásának körülményeit részletesen elemezték, s megállapították, hogy a sportelhárítás hiába tartott rendszeresen eligazítást a vezetőknek, a „felsorolt szempontokat figyelmen kívül hagyták”. Még azt is elvárták volna, hogy „a játékosok ismeretlen személyekkel való találkozását, beszélgetését” megakadályozzák, valamint, hogy a futballisták szállodai ellenőrzését szigorúbban vegyék.
Sőt egyéb kifogások is felvetődtek, amelyek már-már spártai állapotokat követeltek, valamint rendszeres ellenőrzést. „Bevásárlások, városnézés, szórakozás stb. címén indokolatlanul nagy egyéni mozgást biztosítanak a csapat tagjainak.” Ezt tehát meg kellett szüntetni, az okmányokat pedig el kellett zárni. „Egyes vezetők felelőtlenségére utal az útlevelek helytelen, szabálytalan kezelése. Esetenként előfordul, hogy alkalmatlan időben és helyen kiadták a játékosoknak útleveleit, ahhoz szükséges személyi iratait, illetve az okmányokat szabálytalanul a szálloda portásnál hagyták.”
A teendőket ismét pontokba foglalták, s bár betartásukat csak ajánlották a kluboknak, célszerű volt megfogadni azokat. „1. A disszidálások előkészítésének felderítésében fokozni kell tevékenységünket. Ennek érdekében – a társosztályokkal együttműködve – fel kell derítenünk az egyesület hivatalos külföldi kapcsolatait, menedzsereit, ezeket a személyeket ellenőrzés alá kell vonni.” A második pont rávilágított a probléma írmagjára. E szerint központosítani és átláthatóvá kellett tenni a kiutazásokat. „2. A BM III/III-2. Osztály segítségével el kell érni az MTS-nél, hogy a Vasas Sport Club – de más egyesületek is – külföldi útjaik megszervezése, mérkőzések lekötéseit, ne disszidensekkel intézzék, hanem az IBUSZ illetékes irodájával.” Ezután a harmadik pont indítványozta, hogy a külföldi utazások előtt a vezetők hallgassák meg a BM tanácsait. Végül az utolsó pont az ügynökök hatékonyabb szerepvállalását sürgette. „4. A csapatok – különösen a labdarúgók – külföldi utak alkalmával történő biztosítását hálózat foglalkoztatásával kell erősítenünk.”5
Utólag akár a rendszer folyamatos gyengülésének is betudható, hogy a hatvanas évek végére futószalagon hagyták el Magyarországot a játékosok. „1966 óta disszidált NB I-es labdarúgók: Krivicz Tamás (NSZK), Liebháber Barna (NSZK), Nagy Antal (Belgium), Soproni Ferenc (Ausztria), Varga Zoltán (NSZK), Ladinszky Attila (Belgium), Kenderesi István (Hollandia), Zsoldos Ferenc (Belgium).”
De nemcsak ők, hanem számos szakvezető is. „1966 óta a labdarúgó sport területéről disszidáltak: Lóránt Gyula (NSZK – ő valójában már 1963 decemberében – a szerk.), Kardos László (Olaszország), Pósfai József (Ausztria), Herczeg Lajos (Ausztria), Paulovics István (Ausztria), Visnyei Gyula (Olaszország).”6
Az 1963-as Porto Alegre-i universiade idején már a következő, budapesti rendezvény miatt idegeskedtek az elvtársak
Ha az a tudás és elhivatottság itthon marad, amelyet az egypártrendszer az esztelen merevségével néhány év alatt elűzött Magyarországról, akkor a futballunk története is bizonyosan másként alakult volna.
Hivatkozások
1 ÁBTL 3.1.5. O-19460/1 158. A belső ellenséges erőkről c. anyaghoz kiegészítő, 1965. szeptember 29.
2 ÁBTL 3.1.5. O-19460/1 296-297. Összefoglaló jelentés, A Magyar Labdarúgó Szövetség és a magyar labdarúgósport operatív helyzete, 1969. szeptember 24.
3 ÁBTL 3.1.5. O-19460/1 312. 1. sz. melléklet Külföldön szerződéssel dolgozó magyar labdarúgóedző, 1969. szeptember 24.
4 ÁBTL 3.1.5. O-19460/1 296-297. Összefoglaló jelentés, A Magyar Labdarúgó Szövetség és a magyar labdarúgósport operatív helyzete, 1969. szeptember 24.
5 ÁBTL 3.1.5. O-19460/1 241-245. A Vasas Sport Clubból hazatérést megtagadó sportolók ügyében, 1969. október 29.
6 ÁBTL 3.1.5. O-19460/1 331. Melléklet
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. augusztusi lapszámában.)
